Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1965-04-29 / 17. szám
Thursday, April 29, 1965 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORB 11 Rácz László: A MAGYAR CSODA Nekünk, akik a Magyarok Világszövetsége meghívására együtt ünnepelhettük a magyar néppel, szülőhazánk felszabadulásának huszadik évfordulóját, ezek az ünnepnapok örök emlékezetünkben fognak maradni. A két hét, amit Budapesten töltöttünk, igen rövid ahhoz, hogy mindazt még csak futólag is megláthassuk, amit a magyar dolgozók a romokból — egyedül a fővárosban is — megteremtettek, annak ellenére, hogy a Világszövetség mindenre gondoló főtitkára és munkatársai munkaprogramunkat alaposan felduzzasztottak. De arra mindenképpen elégséges volt, hogy tárgyilagosan megállapítsuk, miszerint a “magyar csoda” sokkal inkább kézzelfogható és letagadhatatlan, mint a “szabad világban” évtized óta körülrajongott “német csoda.” Mert az, hogy az Egyesült Államok kapitalistáinak több milliárd dolláros tőkebefektetése a háborúban lerongyolt Nyugat-Németországban felmenő konjunktúrát teremtett, csak annak a bizonyítéka, hogy a kölcsönös busás profitért az amerikai és német imperialisták szövetségre léptek. De milyen más a magyar csoda! Már mindjárt a megérkezésünkkor érezni-látni lehetett, hogy egy másik világba, más környezetbe jutottunk. Mindenütt vidám, bizakodó járó-kelőkkel találkoztunk az utcákon. Valamennyien készséggel állnak útbaigazítással a külföldről jött, még járatlan honfitárs rendelkezésére. Maguktól hivják fel a figyelmet az újonnan épült háztömbökre, a földalatti vasút készülő uj vonalaira. Jól táplált és iól öltözött kisgyermekek csoportja — óvónők vezetésével — húz el mellettünk. Kezükben kis vörös zászlókkal mennek meglátogatni a felszabadulásért elesett hősök emlékoszlopait. Nincsenek fényűző árukkal túlzsúfolt kirakatok. De a boltok mind telve vásárlókkal. Méginkább az eszpresszók, éttermek, édességboltok. Koldusnak nyomát sem látni. A fellobogózott, virágdiszes fővárosban mindenfelé érezni-látni lehet, hogy itt egy egész nép ünnepli a véres náci igából való felszabadulást. Élményeimből villámfényként cikkáznak fel egyes különösen kiemelkedő események. A parlament diszülése, ahol a zománcgyári munkásnőből elnöknek választott Vass Istvánná indítványára ünnepélyesen törvénybe iktatják április negyedikét, a húsz év előtti felszabadulás napjának emlékezetére. A szovjet és a többi szocialista kormányküldöttségek felszólalása e diszülésen, hangsúlyozva a szocialista világ testvéri összetartozását minden külső támadással szemben. A katonai disszemle a Dózsa György utón, a sorkatonákon kívül felfegyverzett munkásőrség alakulataival. Majd a katonai disszemle után, amint százezernyi néző az utcákon rohan a tribünök elé, hogy kifejezze szolidaritását az uj Magyarországgal szemben. Látogatásunk az Ikarusz autóbuszgyárban, amely a maga többezernyi dolgozójával nemcsak az ország szükségletét fedezi, hanem nagyszerű eredménnyel messze külföldön is megbecsülést vivott ki az újonnan teremtett magyar nehéziparnak. Kirándulásunk a bábolnai állami gazdaságba, ahol a régről fennmaradt nemes lótenyésztést az újkori, gépesített nagybani aprójószág-termesztéssel bővitették ki. Az ünnepi fogadtatás a parlament kupolacsarnokában, találkozásom itt régi fegyvertársakkal, akik csodálatos módon velem együtt átvészelték Horthy fehérterrorját és a náci-fasizmus veszedelmeit. Az egyes mozgóképszerüen pergő részletekből alakult ki az összbenyomás: kétségtelenül uj világba kerültem. A kapitalizmus “szabad világából” a szocializmust építő Uj-Magyarországba. Két világ ez—ma még egymás mellett. De ki tudja meddig? Vietnam, Alabama, a nyugat-berlini provokáció látogatásunk idejében, mind fenyegetőbbé teszi a kérdést. .. De mindaddig, mig a békés egymás mellett élés lehetséges, Uj-Magyarországon virágzik az uj irodalom és művészet. A színházak telve uj kultúrára éhes. uj közönséggel. Uj költők, uj írók álltak sorompóba a régi értékek mellé. Lassan-lassan megszületik az uj szocialista erkölcs is. A régi kapitalista erkölcs elve: “aki bírja marja,” az annak előtti erkölcsösnek hitt életcélkitüzés “én, csak én maradjak...” — az Uj-Magyarországban már csak a múlt szomorú emléke. Nemrégiben jelent meg Budapesten spanyol nyelven magyar irók és költők müveinek válogatott gyűjteménye. Ehhez Bognár József, a Világ- szövetség elnöke, fűzött bevezetőként mélyenjáró megfigyeléseket. “Az uj magyar társadalom élete számos erkölcsi problémát vet föl. A felszabadulást követő első években, két társadalmi osztály erkölcsi felfogása ütközött össze. De ma a probléma még komplikáltabb, és pedig azért, mert ez az összeütközés az egységes szocialista társadalom kebelén belül történik, ahol is úgy a magánéletben, mint a közirta: ROSNER SÁNDOR A magyar Országgyűlés előtt Kádár János miniszterelnök analizálta az ország helyzetét és rámutatott arra, hogy habár sok problémát megoldottak, még sok a tennivaló minden téren. Többek között ezeket mondotta: .. Az elhangzottakkal korántsem akarom azt mondani, hogy minden feladatot példásan megoldottunk, vagy hogy a gazdasági munka nem szorul javításra. Már nem egyszer rámutattunk arra, hogy a gazdasági munkában a jelentős fejlődés és a számokkal mérhető előrehaladás mellett vannak olyan egyenetlenségek és hibák, amelyek megszüntetéséhez kellő figyelemre és nem kevés erőfeszítésre van szükség.” Kádár János beszédét nagy érdeklődéssel olvastam és kíváncsian készülődtem a magyarországi útra, mert tudni akartam, vajon mi volt az, ami őt ilyen erélyes felszólalásra késztette. Az is érdekelt, hogy miként oldják meg azokat a kérdéseket. amelyekről beszélt. Tudatában voltam annak, hogy hosszú folyamatot kíván a kérdések megoldása es nem várható, hogy egy hónappal a beszéd elhangzása után már konkrét eredményeket láthatok. A budapesti újságok beszámolnak a munkáshiányról és állandóan közölnek hirdetéseket, melyekben munkásokat keresnek. Az építőipar tudna több munkaerőt használni, a falusi lakosság a városba tömörül, stb. vagyis munkáshiány van az országban. De ugyanakkor egyes helyeken munkáspazarlást láthatunk. Most visszatérek az előző cikkemben említett szekszárdi utamra, ahol dióhéjban láthattam ezt a problémát. Az autóbuszjegyet a MÁVAUT állomáson szereztem be. Ott állt a gyönyörű autóbusz és öt perccel az indulás előtt, a csinos kalauznő kilyukasztotta a jegyeinket, miután husz-huszonöt utassal együtt én is helyet foglaltam a buszban. A sofőr is felszállt, majd bejött a kalauznő és elindultunk. Néhány perc múlva a kalauznő körülment és az utasokat “Bambi” hűsítővel és csokoládéval kínálta. Vagy 20-—30 forintnyi portékát adhatott el. Dunaújvárosig nem álltunk meg. ahol néhányan kiszálltak, mások felszálltak. Szekszárdig talán két-három esetben állt meg a busz. A járat Mohácsig megy. Közben a kalauznő, attól eltekintve. hogy néhány jegyet kilyukasztott, vagy eladott, nem csinált semmit, csak ült a buszban. Az utazás közben egy anekdota jutott az eszembe. A papnak el kellett mennie egy másik faluba eltemetni valakit. Felbérelt egy kocsist, hogy elvigye. Amikor egy meredek helyre érkeztek, igy szólt a kocsis: "Meredek az ut, öreg a ló, nehéz a szekér. Ha leszallna a szekérről, talán könnyebben huzna a szegény ló.” A jó pap igy is tett és együtt mászták meg a hegyet. Amikor a tetejére értek, újból felszálltak, de néhány méterrel tovább lefelé menet, a kocsis újból megszólalt: "Öreg a gebe. meredek az ut lefelé, a ló nem bírja visszatartani a szekeret. Szíveskedjen leszáll- ni és segíteni, hogy visszatartsuk a kocsit, nehogy elpusztuljunk.” A jó pap ezt is megtette és ez igy ment mindaddig, amig célhoz nem értek. Itt a pap megkérdezte, hogy mivel tartozik, s miután kifizette az összeget, ezt mondta: “Valamit nem értek. Nekem el kellett jönnöm, hogy eltemessem a halottat. Magának el kellett jönnie, hogy megkeresse a kenyerét. De hogy ennek a szegény lónak miért kellett fáradoznia, azt nem értem.” Az autóbusznak el kellett mennie a végállomásig, a sofőrnek oda kellett hajtania, az utasoknak is vele kellett mennie. Eddig értem a dolgot. De, hogy a kalauznőnek miért kellett az utat megtennie, azt már nem tudom megérteni. Nem hiszem, hogy munkája tiz percnél több időt vett volna igénybe. Néhány jegyet kilyukasztani, vagy eladni, életben, számos erkölcsi kérdés vetődik fel, melyekre az uj társadalmi rend még csak most keresi a választ. Egy uj nemzedék az, amely úgy az irodalomban, mint a társadalomban jelentkezik. A régi irók éretten még teremtő erejük teljében vannak, de az uj nemzedék máris uj, friss színekkel, uj szemlélődéssel és uj felfogásokkal gazdagítja az irodalmat.” Csodálkozó szemeink előtt uj világ: Uj-Magyar- szág születik-vajudik. Boldog voltam, hogy egész közelről tanúja lehettem ennek az újjászületésnek. a hűsítőket és csokoládét körülvinni, ez volt az egész. Szerintem ez nagy munkaerő-pazarlás. Amikor szóvá tettem ezt, többféle magyarázatot kaptam: az autóbusz-sofőrök nem hajlandók a vezetésen kívül más munkát csinálni, a fizetésükért nem akarnak több felelősséget magukra vállalni, a szakszervezet szabályai tiltják, hogy a vezetésen kívül mást is tegyenek, stb., stb. Nem tudom, hogy a kalauznőnek mennyi a havi keresete, a szabályokat sem ismerem, de hiszem, hogy a szakszervezetnek érdeke, hogy a népi demokrácia megoldja a munkáshiány problémát. Ha figyelembe vesszük, hogy pl. New Yorkban a zsúfolt autóbuszokon, melyek a közlekedést a külvárosokkal lebonyolítják, csak egyetlen ember, a sofőr végez mindent, akkor teljesen érthetetlen az a munkaerő pazarlás, amit pl. a szekszárdi autóbuszon tapasztaltam. Mondjuk a sofőr havi keresete 1.700 forint. Ha ezt megtoldanák száz forinttal, a kalauznő fizetésének egy részével, akkor valószínűleg elvállalná azt a kb. tiz perces munkát, amit a kalauznő végez. A kalauznőt továbbképző iskolába küldhetnék (hacsak rövid időre is), ahol kitanulhatna egy szakmát, s ugyanakkor kapná a fizetését. Ezzel a népi demokrácia csak nyerne, mert hasznos termelő munkás válna belőle. De a vállalat szintén jól járna, mert az a kis befektetés néhány hónap alatt visszatérül és később majdnem teljesen megtakaríthatják egy munkás keresetét. S ha ezt országos méretekben, minden járaton bevezetnék, akkor jelentékeny megtakarításokat lehetne eszközölni és ez óriási lökést adhatna a munkáshiány probléma megoldásának is. Itt nem is beszélek a városi autóbusz- és villanyos közlekedésről. Még volna néhány észrevételem. Ellátogattunk az IKARUSZ autógyárba. Itt készítik azokat a gyönyörű buszokat, amelyeket az egész világon elismernek. Az egyik gép előtt állva megállapítottuk, hogy azt a munkát, amit három ember végez, egy ember is el tudta volna végezni anélkül, hogy a termelés bármit is szenvedjen. Az egyik munkás a prés gombját nyomta meg, hogy azt mozgásba hozza; a másik a prés alá tette az anyagot, a harmadik a préselés után kivette azt onnan. HÁROM MUNKÁS.. . Meg is jegyeztem a mérnöknek, aki velünk volt, s ő mosolyogva az egész látogató csoport előtt kijelentette, hogy 1970-re a munkafolyamatot, beleértve az anyagmozgatást, stb. a leggazdaságosabban átszervezik anélkül, hogy a termelés csökkenne. Biztató és megnyugtató volt, hogy tisztán látják problémájukat az IKARUSZ-gyárban. Meg kell jegyezni azt is, hogy láttunk olyan munkafolyamatot, amely versenyezhetne bármelyik tőkés termelési folyamattal. Pl. ahol a hűtőket (radiátorok) készítik, csodálattal néztük amint a munkásnők a komplikált gépeket kezelték. Ügyességről, szak- képzettségről tettek tanúságot. Természetesen nem azért mentünk, hogy hibákat keressünk és nemcsak hibákat láttunk. Láttunk sok mindent és rendkívül örvendetes látvány volt többek között a bábolnai állami gazdaság. Erről következő lapszámunkban fogok beszámolni. AFRIKA és szocializmus cimen ez év aug.-ban szemináriumot rendeznek Accrában, amelyen a részvevők — politikusok, tudósok és újságírók —■ megvitatják az afrikai kontinens társadalmi gazdasági és politikai fejlődésének legfontosabb problémáit. • A SZOLNOKI halászok óriás emelöhálókkal dolgoznak az állandóan apadó Tiszán. Egy-egy háló nagysága eléri a- 40-szer 40- métert. A hálókat csörlörendszerrel eresztik le és húzzák ki a vizből. • A SZOVJET műszaki tudományos eredmények felhasználása az épitőiparhan címmel rendezett előadást az Építőipari Tudományos Egyesület Budapesten. ÉSZREVÉTELEK UTAZÁS KÖZBEN
