Amerikai Magyar Szó, 1965. január-június (14. évfolyam, 1-25. szám)
1965-03-04 / 9. szám
Thursday, March 4, 1965 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 E. H. Neuwald: KÖSZÖNŐ!. NAGYON KÖSZÖNÖM! Az elmúlt tiz hónap folyamán életem legfontosabb eseményeinek évfordulóihoz jutottam. 1964 május 5-én volt 50 éve, hogy elhagytam szülővárosomat, Érsekújvárt. Fogalmam sem volt arról, hogy az elkezdett ut hol és mikor fog végződni. Csak azt tudtam, hogy valami kergetett, űzött onnan, ahol addig éltem és hogy másnap reggel Berlinbe érkezem. Egy hónappal később, junius 5-én volt ötvenedik évfordulója, hogy Hamburgban utasokat is szálli- tó teherhajóra ültem, amely 16 nappal később, 1914, junius 21-én Quebec-ben kötött ki. Onnan azonnal vonaton vittek tovább Montrealban ahol szeptember 29-ig maradtam. Azon a napon, végleg megunva a munkanélküliséget és a rendőrségi ellenőrzést, amely minden “ellenséges idegennek” kijárt, furfangos módon vonatjegyhez jutottam és másnap New Yorkba érkeztem. Ennek ötvenedik évfordulója múlt szeptember 30-án volt. És most, 1965 március 5-én érkeztem a legfontosabb évfordulóhoz: 50 esztendővel ezelőtt az A Miami-i Zsidó Klub nem támogatja a Klár-féle gyűjtést MIAMI, Fia. — A nemrégen gyülésező Miami Beach-i Amerikai Magyar Zsidó Klub tagsága nagy többséggel visszautasította, hogy hivatalosan üdvözölje Kiár Zoltán “Az Ember” c. lapját és pénzt gyűjtsön a lap bálja alkalmából. Ennek ellenére, néhány szereplésre vágyó ember mégis kísérletet tett és sikerült egy bizonyos összeget felhajtaniok néhány tagtól és olyanoktól, akik nem is olvasnak magyarul és igy teljesen tájékozatlanok, hogy milyen lap is tulajdonképpen “Az Ember.” Mint mindenhol, természetesen itt is vannak olyanok, akik szereplési vágyuk kielégítésére azzal is elégedettek, ha egy ilyen magyartalan lapban láthatják nevüket. S ezek azok, akik a gyűjtést megindították és rávettek néhány jóhiszemű embert az adakozásra. Senkit se tévesszen meg, ennek a klubnak semmi köze sincs a Kiár lapjában esetleg megjelenő hirdetéshez. P. K. Miért kell a látszatot kimutatni Kiárnak NEW YORK, N. Y. — A mellékelt körlevelet (Kiár előfizetési felhívása) ezen a héten kb. 3,000 olyan amerikai magyar kapta kézhez, akiknek dr. Kiár Zoltán évek óta kérés nélkül ingyen küldte lapját, “Az Ember”-t. Több ízben felmerült körünkben a kérdés, miért teszi ezt dr. Kiár? Hiszen ennyi idő alatt már csak a lap bélyegportója is jelentős összegre rúghatott, különösen olyan kis hetilap számára, amely állandóan hivalkodik szegénységével és függetlenségével. A közvélemény szerint dr. Kiár azért csinálta ezt, hogy a lap előállítási példányszámát (cirkuláció) a valóságnál jóval magasabbnak tüntethesse fel. Kétségtelen, hogy nem veszített rajta. Ugyanis ha az évi hivatalos “Statement”-ben magasabb példányszámot nevezett meg, akkor a hirdetőktől is magasabb hirdetési dijakat kérhetett. Hogy baja ne legyen a nem megfelelő példány- ízám megállapításból, igy most kénytelen volt “adminisztrációs tévedésnek” minősíteni, hogy a hátralékos előfizetést eddig nem kérte. Hogy ezt bárki is elhiszi neki. az igen kérdéses. Az is lehetséges azonban, hogy a lap egyszerűen olyan rosszul megy, hogy Kiár ipár nem képes a lapok felét ingyen küldeni csak azért, hogy a hirdetési rátát magasabban tarthassa. Lehetséges, hogy ez a “vég kezdete” és az olvasók egyszerűen megunták, hogy Kiár kérés nélkül halálra “védelmezze” és agyon-kompromittálja őket? Mikes Kelemen Jönnek a lapért ■■■ KANADA. — Megkaptam levelüket és köszönöm jóérzésüket irántunk, hogy az ilyen öreg olvasókat meghallgatják és segítik. Ha az újságot elolvasom, már jönnek hozzánk érte 3 helyről is és elhordják tőlünk. Gondolom, hogy ezzel talán rontom az újság profitját, de legalább tanulnak belőle, hiszen én is az újságból tanultam és tanulok még most is .'linden héten. Mert mi el voltunk maradva, elnyomtak bennünket fiatal korunkban, húszén mindig summás voltam, fiatal életemben az uradalomban dolgoztam. Sokat tudnék a szenvedésemről írni. Most itt küldök ismét tiz dollárt, a többit más alkalommal. Emery Juhász ELŐRE munkás napilap szerkesztőségének a tagja lettem, amely esemény megszabta életem további pályáját. Attól a naptól kezdve csak akkor nem Írtam munkás lapokba, amikor Írásaim nem kellettek. 1914 március 3-án egyik honfitársunk, aki egy időben ugyanabban a Second Ave.-i “Rooming House”-ban bérelt szobát, ahol én is laktam, felhívott és azt kérdezte, érdekelne-e a találkozás az ELŐRE szerkesztőjével, aki munkatársat keres a szerkesztőségbe? A találkozás nagyon érdekelt és hivatkoztam arra, hogy már az előző novemberben ajánlkoztam munkára Sugár József ügyvezetőnél. A találkozás a 2nd Ave. és 79-ik utca sarkán levő Abbázia kávéház-étteremben meg is történt a következő napon, március 4-én. A találkozás előtt nem tudtam, hogy a lap szerkesztője milyen képzettséget és képességet fog megkövetelni tőlem és igy nem tudhattam, hogy megfelelő leszek-e a betöltendő állásra. Ez gyorsan kiderült, mert a “vizsga” ennyiből állt: Szabados német pártlapból kivágott néhány hirt adott át és kért, hogy azokat fordítsam le és hozzam el másnap az ELŐRE szerkesztőségébe, amely akkor az 5 East 3rd Streeten volt. Másnap 11 órakor jelentkeztem Szabadosnál. Amikor a kéziratot átadtam, megjegyeztem, hogy a szolgai lefordítás helyett a híreket áldolgoztam magyarra és reméltem, hogy ez helyeslésével találkozik. Szabados elolvasta a kéziratot és abból a körülményből, hogy rögtön ott tartott, arra következtettem, hogy az első “szerkesztői” munkám megfelelőnek találta. Abban a macaroni-illatu, de egyébként levegőtlen lyukban, amelyben a szerkesztőség dolgozott, számomra nem volt Íróasztal, csupán az ablak alatti mélyedésbe épített deszka-lap, amelyen rögtön hozzáfogtam azoknak a német kivágásoknak az átdolgozásához, amelyekkel Szabados ellátott. Fél egy tájban megérkezett a másik két munkatárs: Bagger-Szekeres Jenő, aki akkor a Krónika rovatot vezette és Babits (a keresztnevét elfelejtettem), aki a lap “katonai szakértője” volt. Hetekkel később megtudtam, erre azért tartott jogot, mert az osztrák-magyar hadseregben huszárfőhadnagyi rangot ért el. Engem kissé meglepett, hogy Szabadost azon kívül, hogy a német kivágásokat le tudom-e fordítani helyes magyarra, semmi más nem érdekelte. Szinte elvártam, hogy érdeklődjék múltam iránt: ki vagyok, mi vagyok, hogyan, miért kerültem Amerikába? Azt hittem, hogy elbírálásra fog kerülni, megérdemlem-e felfogásomnál fogva, hogy egy munkáslap — a Szocialista Párt Magyar Szövetsége hivatalos lapjának —, belső munkatársa legyek, amit én bizonyos kitüntetésnek és előlegezett bizalomnak tartottam. A helyes magyarra fordításon kívül mindez nem érdekelte Szabadost és ebből később megértettem, hogy a másik két munkatárs hogyan lehetett az egyetlen amerikai magyar munkás napilap szerkesztőségi tagja, holott — véleményem szerint — egyik sem volt megfelelő az állásra. Bagger-Szekeres jó újságíró volt. Talán a legjobb, aki valaha az ELÖRÉ-nél, vagy utódainál dolgozott. Gyors, rutinirozott munkás volt, a kézirat ömlött a keze alól, de a szive soha nem volt a munkájában, a dolgozókkal soha nem érzett együtt. Időnkint emlegetett jó összeköttetéseit mindig többre becsülte, mint kapcsolatát a munkáslappal és azokkal, akik a lap előfizetői, fenntartói voltak. Babits soha nem volt s nem is lett újságíró. Mint “katonai szakértő” a világháborúban résztvevő országok főhadiszállásáról naponkint érkező harctéri jelentéseket angolból, vagy németből magyarra fordította. Ezeket nem kellett “átdolgozni”, mert a szöveghez szigorúan ragaszkodni kellett. Soha egy önálló cikket nem irt, ehhez sem képessége, sem hajlama nem volt, de még csak meg sem próbálta. Bagger-Szekeres és Babits az ELŐRE szerkesztőségében eltöltött idő alatt soha egy előadást nem tartottak, soha egy gyűlésen részt nem vettek. Azon kivül, hogy kiszabott munkájukat elvégezték és a heti sovány fizetést felvették, soha semmit nem tettek a munkásmozgalom vagy a munkáslap érdekében. Ezért alakult ki bennem az a vélemény, hogy egyikük sem volt megfelelő munkatársa az ELŐ- RÉ-nek. Mentségül arra, hogy Szabados mégis alkalmazta őket, talán azt az egy magyarázatot lehet felhozni, hogy megfelelő emberanyag nem állt rendelkezésére és megfelelő fizetést sem tudott volna ajánlani, ha netalán véletlenül munkatársnak megfelelő embert talált volna. Hiszen Szabados, mint “főszerkesztő” heti 20 dolláros fizetést húzott, Bagger heti fizetése 15, Babitsé 12 dollár volt. Ezek az összegek “nagynak” tűntek az én heti hat dolláros fizetésem mellett, de jóval alacsonyabbak voltak, mint a nyomdászok fizetése és kevesebb volt, mint az akkori átlagos munkabér. Ez volt a kezdete annak a hat esztendőnek, melyet az ELŐRE és az UJ ELŐRE szerkesztőségében eltöltöttem. A hírek magyarra dolgozása nem sokáig elégített ki. Amikor Bagger-SzeKeres eltávozott a laptól, a Krónika rovat vezetésére kaptam megbízást, de amellett teljes erővel láttam hozzá a magyar dolgozókon élősködők leleplezéséhez. Kampányt kezdtem a magyar “bankárok” ellen, akik túl magas árat számítottak az értékét vesztett magyar koronáért és azok átutalásáért. A tren- toni munkásokat besúgó Zámbori elleni kampánynyal nemcsak azt értem el, hogy eltávolították őt a Verhovayak Lapjának szerkesztői állásából, hanem a mellette kiálló Daragó is kiröpült az elnöki székből. A Népszava, a Szabadság és a reakciós vidéki hetilapok szerkesztőivel állandó harcban álltam. Himmler Márton és a Pártos Patika rész- vényüzelmeit, a Záró “bankár” kezén eltűnt összegek jóvátételének a követelését az ELŐRE cikkeiben vittem a nyilvánosság elé s New York, Bridgeport, Trenton, Passaic, New Brunswick, stb. magyarjainak ezrei előtt, hatalmas népgyüléseken ismertettem. Cikkeimnek és beszédeimnek az adott súlyt, hogy az Előre mögött álló s a munkásmozgalom gerincét képező tízezrek nevében írtam és beszéltem. Hogy minderre és még sok másra hat éven át módot nyertem, hogy később a MAGYAR JÖVŐ megszervezésére kaptam megbízást és hogy 1954 márciusa óta a MAGYAR SZÓ külső munkatársa vagyok —, mindezekért hálával gondolok arra a lelkes táborra, amely csodálatra méltó áldozatkészséggel immár a hetedik évtizede gondoskodik arról, hogy Magyar-Amerikának legyen munkássajtója. A mindenkori szerkesztők, a belső és külső munkatársak, a kiadóhivatali alkalmazottak munkája és erőfeszítése a lap érdekében, — mind hiábavaló lett volna, ha nem állt volna mögöttük olyan olvasótábor, amely jóban-rosszban, néha a saját biztonságának a kockáztatása árán, tántorit- hatatlanul kitartott a munkáslap mellett, amelyet — nagyon helyesen — mindig a saját lapjának tekintett. Nem egyszer vetettem fel magamban a kérdést: honnan meríti az erőt, a kifogyhatatlannak látszó energiát ez az olvasótábor ahhoz, hogy fáradságot, kockázatot nem ismerve évtizedeken át kitartson a lapja mellett és még ma is, amikor túlnyomó részét szerény jövedelmű nyugdíjasok, 65 és 80 közötti, sőt ennél is idősebb emberek képezik — még ma is példátlan lelkesedéssel, fiatalokat megszégyenítő hévvel tesz újra és újra tanúságot amellett, hogy lapja megjelenésének biztosítását mindenkor vállalja és a munkás sajtóért semmi áldozat nem nagy? A válasz csak egy lehet: a dolgozók örök igazában és jobb, biztos jövőjében való megrendithe- tetlen hit az, amely ezt a kimeríthetetlen erőt adja! Hálás vagyok, hogy öt évtizeden át, amikor csak méltónak tartottak rá, alkalmat kaptam vallomást tenni az ő hitük, az én hitem mellett. Ha módomban állna, Los Angelestől kezdve, Chicagón, Milwaukeen, Detroiton, Clevelandon, Akronon, Pittsburghon, Bridgeporton, Trentonon, New Brunswickon, Passaicon át New Yorkig és Miami-ig mindenütt bankettől rendeznék azoknak a tiszteletére, akik páratlan áldozatkészséggel immár 63 esztendeje gondoskodnak lapjukról, annak pontos megjelenéséről, a haladó gondolat terjesztéséről, a Munkás Otthonok fenntartásáról és a dolgozó magyar nép igazának védelméről. És mert erre nincs módom, élőszóval nem tudok köszönetét mondani, itt ezekkel a gyarló sorokkal próbálok eléjük járulni és köszönetét mondani az elmúlt öt évtizedért. Köszönöm, nagyon köszönöm! Szerkesztői megjegyzés: Mi is köszönjük Neuwald munkástárs odaadó munkáját, ö az egyedüli, aki a régi gárdából jelenleg is aktivan részt- vesz lapunk szerkesztésében úgy írásaival, mint tanácsaival és aki bármikor hajlandó segíteni, még erején felül is. Ha szerénysége nem lett volna olyan nagy és idejében tudatott volna bennünket erről az évfordulóról, akkor méltó módon ünnepelhettük volna ezt a ritka eseményt. New York-i és környéki olvasóinknak alkalmuk lesz személyesen kezet szorítani vele ittléte alkalmával, április hó folyamán. Addig is meleg szeretettel üdvözöljük és kívánjuk, hogy még sokáig velünk együtt munkálkodjon az amerikai nép és a haladó emberiség érdekében.
