Amerikai Magyar Szó, 1964. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)
1964-10-29 / 44. szám
Thursday, October 29, 1964 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9 Karate és Cyclops Az utóbbi időkig nem tudtam, hogy van olyan kinai birkózási mód, amelynek “Karate” a neve. Újsághírből tudtam meg, amelyet örömmel olvastam, nemcsak azért, mert korlátolt ismereteimet e csekélységgel bővitettem, hanem más okból is, amit az olvasó mindjárt meg fog érteni. Az ujsághir eseménye egy velencei kávéházban játszódott le. Nem az olaszországi, hanem a kaliforniai Velencében, amely Santa Monicatól délre, a tengerparton fekszik és évtizedek óta sikertelenül vajúdik. Mellékesen jegyzem meg, hogy a város ambiciózus alapitóinak olyasféle Velence volt az eszében, mint a hires olaszországi, de a mi házi Velencénk soha nem fejlődött azzá, minden magasan szárnyaló terv elhasalt és a lábraállitási tervek ezidáig nem sikerültek. így megmaradt olyan tengerparti kis városnak, amilyenek a nyugati és keleti partvidékeken tucatjával húzódnak és hírnévre nem tesznek szert. Mindez nem befolyásolja a kávéházi eseményt, amelyet elmondandó vagyok és amely úgy kezdődött, hogy az egyik asztalnál szép szál szakállas fiatalember kávézott és csendesen beszélgetett csinos leány ismerősével. A leány csinosságát és fizikai előnyeit a közeli asztalnál lebzselő két fiatalember is észrevette, akiket talán helyesen írunk le, ha egyszerűen “beatnik”-eknek nevezzük őket. Velence és környéke bővelkedik hasonló egyénekben. Ebből még nem lett volna megírásra érdemes esemény, de a két fiatalember a krakélerek fajtájából való volt és mint ilyenek, hangos célzásokat röpítettek a csendesen beszélgető, senkinek nem ártó ifjú pár felé. A célzások abban merültek ki, hogy a csinos leány jól tenné, ha faképnél hagyná szakállas udvarlóját és csatlakozna a két beatnikhez, akik a szórakoztatás különböző módjaihoz kiválóan értenek. Miután a szakállas fiatalember a megjegyzésekre nem reagált, a két krakéler egyre kihivóbb lett és a kávéházi vendégek kezdték sejteni, hogy ezeknek a célzásoknak a vége minden lesz, csak éppen jó nem. Amikor a beatnikek krakéleros viselkedése már- már tűrhetetlenné vált, a szakállas fiatalember megkérte a leányt, hogy távozzon a helyiségből és a kávéház előtt parkolt autójában várja meg őt... Még csak ez hiányzott! A két beatnik még csak most fogott hozzá istenigazában a heccelődéshez. Hogy talán a szakállas nem bírja a versenyt? Hogy elkergeti a nőt, ahelyett, hogy átadná kettőjüknek, akik professzorai a női tudományoknak. Hogy nem szégyelli magát? A szakállas fiatalember úgy tett, mint aki semmit nem hallott. Felállt és a pénztárhoz ment fizetni. Nyugodtságát a két krakéler gyávaságnak vette. Odaléptek hozzá és most már a szemébe tették a nemis kétértelmű célzásokat, egyikük pedig arra vetemedett, hogy kissé meghuzgálja a szakállas szakállát. Ami a következő két másodpercben történt, abból lett az újságban leirt esemény: a szakállas az egyik beatniket felkapta és mint egy rongyot, a kávéház legtávolabbi sarkába röpítette. A másik krakélert, mielőtt a csodálkozástól nyitvamaradt száját becsukhatta volna, két-rét hajtotta és a másik sarokba dobta, de olyan eréllyel, hogy onnan később a jólelkü vendégeknek kellett őt kivakarni. Amit a két beatnik nem tudhatott: a szakállas fiatalember a “Karate” birkózás dél-kaliforniai bajnoka volt, aki a legutóbbi versenyben 180 pályázót győzött le és igen szép arany-kupa tulajdonosa lett. A fenti esemény után szépen megfésülte az előbb megcibált szakállát és kisétált az autójában várakozó csinos leányhoz, akinek kérdésére, hogy mi történt, annyit válaszolt, hogy “semmi!” Ha sejtelmem nem csal, a “semminek” szenvedő alanyai, a két krakéler a jövőben kétszer is meggondolja, mielőtt békés emberek csinos nőismerő- ségre célozgatna, avagy mások szakállába nyulkál- na. . . Mindez ellentállhatatlanul emlékeztet egy régi budapesti eseményre, amelyre még évtizedek után is szívesen gondolok... 1912 telén Komáromból éppen engedély nélküli látogatáson voltam Budapesten és mint rendesen, nem egyenruhában, hanem civilben. Két érsekujvári barátommal az And- rássy úti Nagy Endre kabarét élveztük végig, utána* mejgvacsoráztunk s a New York kávéházban billiárdoztunk. Hajnaltájban egy jogásztársaság telepedett az egyik hosszú asztalhoz és mert az éjjel éppen jogász-bál volt, valamennyien frakkot viseltek. Pezsgőt rendeltek és hangosak voltak, hogy a kávéházban mindenki vegye tudomásul, hogy itt nem holmi söröző iparoslegények, hanem pezsgőző urak szórakoznak. Figyelmünket a billiárdozásra összpontosítottuk, igy ném tudtuk, hogy mi volt az előzménye annak, ami egy félórával később történt: a jogászok felkerekedtek.és nagy hahotázás közben megállapodtak, hogy leverik a cilindert az első ember fejéről, akivel az utcán találkoznak és akinek a fején igényeiknek megfelelően cilinder lesz. Miután amúgy is menőfélben voltunk, követtük őket, hogy meglássuk, mi.lesz a dolog folytatása és vége. A körúton mentek a sétapálcákkal hadonászó, némileg bepityizált ifjak, a Nyugati irányában. Amikor a Rákóczi ut közelébe értek, télikabátja gallérjába húzódó, vaskos bácsi jött velük szembe, aki — mintha rendelésre történt volna — cilindert viselt. A leghangosabb jogász eléje állt és amikor az illető meglepődéssel, kérdőleg nézett rá, a sétapálcájával leütötte a cilinderét. Az illető egy pillanatra meghökkent és az ifjak hahotázása alig, hogy elkezdődött, amikor a következő jelenet tanúi lettünk: a vaskos ember ledobta a télikabátját és mielőtt a jogász krakélerekhek idejük lett volna elszaladni, egy csomóban ott feküdtek a cilinderétől megfosztott vaskos bácsi lába előtt a hóban. Mi hárman meglepődtünk, a jogászoknak még arra sem volt idejük. A bácsi lerázta a télikabátját, nyugodtan belebujt, a karjával helyrefésülte a cilinderét, a földről egyenkint felvette a sétapálcákat és azokat olyan játszi könnyedséggel törte ketté, mintha gyufaszálak lettek volna. Meg kellett tudnunk, hogy ki ez az ember, ez a jámbornak tűnő, kövérkés bácsi. Üdvözöltük őt, ő németül válaszolt, mintha tudta volna, hogy angolul nem beszélünk. Az illető ugyanis “Cyclops” volt, Angolország professzionista birkózóbajnoka, aki a Royal Orfeumban akkor folyó bajnoksági birkózóversenyen a második dijat nyerte a svájci bajnok mögött. Nem vagyok kárörvendő ember, de szívből kívánom, hogy a békés emberekkel ok nélkül kötekedő krakélerek minél gyakrabban kerüljenek szembe “Karate” bajnokokkal, vagy Cyclops-féle birkózókkal, akiktől egy életre szóló, jól megérdemelt leckét kaphatnak. Az ilyen krakélerek, mint a velencei beatnikek, vagy magyar 56-os huligánok, csak addig nagy legények, amig csapatosan támadnak egy szál emberre, vagy hátulról tudnak leütni valakit, akinek még védekezésre sincs alkalma. WWWMVIWWWWWWW/WWWWWW j Nyugalombavonulás után - van-e nyugalom? A velünk kb. egyidős barátainkkal mindig hasonló problémáink voltak. Fiatalabb korunkban a munkakeresés, gyereknevelés volt a fő problémánk. A depresszió nehéz éveit egymás segítsége nélkül talán nem is tudtuk volna átvészelni. Aztán nőttek a gyerekek és egymásnak panaszkodtunk, hogy a “mi időnkben” ez máskép volt, mi jobban tiszteltük szüleinket, mint ők, ez a mai generáció egészen más, mint amikor mi fiatalok voltunk. Aztán kezdtek férjhez menni, megnősülni a gyerekek és itt is, ott is jöttek az unokák. Most aztán igazán volt miről beszélni, mivel hencegni. Annyi okos, szép gyerek, mint a mi baráti körünkben volt, azt az egész világon nem lehetett találni. Közben múltak az évek és bekövetkezett az idő amit sokan örömmel, de igen sokan bizonyos félelemmel vártak. A nyugalomba vonulás ideje. Volt, akinek “idő előtti” betegség miatt kellett nyugalomba menni, de a legtöbb elérte a “tisztes” kort és tetszett vagy nem, le kellett tenni a szerszámot. Mit lehetett tenni, mint pipázni, olvasni, vagy halászni, vagy ahogy legtöbbje kifejezte magát: “ülni és nézni az eget.” Itt jöttek aztán a problémák, amiket már nem tudtunk egyformán megoldani. Most már mindegyikünk próbálta ezt az uj életet a saját elgondolása, a saját Ízlése szerint berendezni. Nagyon nehéz feladat. Még egy gép is nyikorog, ha hosszú forgás után hirtelen megállítják, hát még az ember. Mit kell tehát tenni, hogy ezeket a jól kiérdemelt pihenő éveket tényleg nyugalomban töltsük el? Nekem, mindig Juli néni jut eszembe. Juli néni mosónő volt, minden héten ott mosott nálunk. Nehéz élete volt, sok küzdelembe, sok nehéz munkába került, mig felnevelte a gyermekeit—egyedül. Emlékszem, amikor a nővéremet felvették a Magyar Államvasutak irodájába, igen nagy öröm volt a házban. Hogyne. Állami állás, nyugdíjas állás. Fiatal, talán 18 éves leány lehetett és szépen felöltözve ment első nap az irodába. Mindnyájan boldogan búcsúztunk tőle, csak Juli néni szomorodott el.' “Szegény Vilma kiszasszony, de sajnálom.” Megbotránkozva kérdeztük, hogy miért sajnálja, hiszen nyugdíjas, állami állása van? “Hát éppen ez az, szegény kisasszonynak, most már hosszu- hosszu évekig mindennap pontosan meg kell jelenni reggel 9 órakor.” Hát mi ezt emlegetjük most majdnem minden reggel, hogy de jó, hogy nem kell megjelenni. Akkor kelünk fel, amikor jól esik. Ez mindjárt jó kedvre hangolja legalább azokat, akiknek korán kellett felkelniük, hogy időben a munkahelyükre jussanak. Az újságot nem a subwayban állva olvassuk, hanem kényelmesen a díványon, vagy a fotelban, vagy nyugodtan á reggeli kávé mellett. Szóval jól kezdődik a nap. T ▼T ▼ T ▼▼T-TTTTTT»! : APRÓSÁGOK ► < ► Kovács Erzsi rovata Akkor szépen megbeszéljük, hogy mik is azok az érdekes és fontos dolgok, amikre sohasem volt időnk azelőtt. Van, aki a múzeumokat szereti, van aki olvasni kezdi azokat a könyveket, amikre soha nem volt ideje. Miután a barátok közül igen sokan hasonló “időmilliomosok”, sokat lehet vizitelni^ diskurálni, politizálni. Floridában sok ismerőssel találkoztam, akik máf régen nyugdíjban vannak, de nem. vettem észre, hogy el lennének keseredve, sőt. jókedvüek, nyugodtak, szépen berendezkedtek a nyugodt életre. Itt New Yorkban azonban nagyon sokan már előre félnek, sokan, akik nyugdíjban vannak, idegesek és ahelyett, hogy próbálnának valamit kezdeni az idejükkel, állandóan azt hajtogatják, hogy nincs mit csinálni! Ahogy kiveszem a sok panaszból, úgy látom, hogy a legjobban szeretnének — különösen a jó szakmunkások — tanítani. Szeretnék átadni a tapasztalataikat, amiket a hosszú éveken át munkaközben szereztek; átadni a fiataloknak, akik most kezdenek dolgozni. De erre itt nincs alkalom. Nagyon szeretném tudni — és valószínűleg rajtam kívül sokan mások is —, hogy olvasóink, akik között tudom, hogy sok nyugdíjas van, hogyan oldották meg ezt a nehéz problémát? Természetesen ez nem szól az asszonyokra, akiknek nincs okuk panaszkodni, mert takaríthatnak, főzhetnek, moshatnak, vasalhatnak, amennyit csak akarnak. Az asszonyok csak szeretnének nyugalomba vonulni. De a férfiak véleményére nagyon kiváncsi vagyok. c sípét e k KÖRÚTON JÁRTAM... Körúton jártam a múlt hetekben Goldwater szenátort kerestem. Elfoglalt ember ő nappal s éjjel, Száguld az országban szerte széjjel. ** Mi persze tudjuk, miért van lázban, Mert leike ott ül a Fehér Házban. Csupán a teste hiányzik ahhoz ... Na majd meglátjuk, november mit hoz. Elkaptam Barryt, nem hagytam nyugton. — Barry ur, pardon, interjút adjon. Mert nagyon érdekel minden népet, Mifajta az a Goldwater nézet. Merre hajlik Barry, balra vagy jobbra, Avagy nézete talán vegyes? . . . Rám nézett Barry és keményen mondta — Se jobb, se bal. Az utam egyenes. — Se jobb, se bal, az utam egyenes, És vagyok Adenauernak kegyes. Egyenes, ezt jegyezze meg, Ezért engem Csőmbe is szeret. És írja még le és időm ne töltse, Mindenki mellém áll, ki anyját megölte. • • • GOLDWATER KIJELENTÉSE HELYES. GOLDWATER ÚTJA TÉNYLEG EGYENES. MA MEGOSZTOD VELE A NÉZETED — Ö EGYENEST A POKOLBA VEZET! Martin Stone
