Amerikai Magyar Szó, 1964. július-december (13. évfolyam, 27-53. szám)

1964-09-03 / 36. szám

ti

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

Thursday, September 3, 1964

Durovecz András: ■_a* *

Előre hát!

Gondolatok a K. M. Munkás 35. évi jubileuma után

Tisztelt Magyar Szó Szerkesztőség! Kérném e megemlékezés közlését lapjukban a K. M. Munkás mellett, amely fennállásának 35-ik évfordulóját ünnepli ez évben. Tekintve a szomszédi közelségünket, és ennek folytán azt, hogy közös az ügyünk, azonos érdekeink és problémáink vannak, igy talán az is hasznunkra lehet, ha mindkét lap olvasótábora tájékozódik a közös problémákról a kölcsönös segítség érdekében.

’ ELŐRE a 35 éves Kanadai Magyar Munkás-sal ■— A békéért! — A leszerelésért! A kanadai függetlenségért!

A K.M. Munkás fennállásának 35. évfordulójára július 19-én a niagara-fallsi Petőfi-parkban rendezet ünnepélyen ez'a hármas jelszó várta a lap olvasóit, a béke, a demokratikus haladás hiveit. E jelszavak a mai kor legégetőbb követelményeit fejezik ki és megvilágitják a feladatokat, amelyek a béke, a haladás hiveire várnak.

Mit is fejeznek ki e jelszavak? Azt, hogy uj időket élünk, uj korszak emberei vagyunk, amelyben a feladatok, a tennivalók is újak, vagy legalább is újaknak kell lenniök. Ezek persze uj gondolatokat, uj harci eszközöket, szervezeti formákat, uj agitá- ciós és propaganda módszereket követelnek meg. Mindezeknek legfőbb követelménye — ahhoz, hogy érvényre is jussanak — az, hogy uj módon való gondolkozásra, ezen uj követelmények alapos felismerésére, megváltozott magatartásra is szükség van, tehát nekünk, embereknek is az alapos át- vedlésre.

íme itt állunk egy másik' 35 éves határkőnél. Csak a múlt évben ünnepeltük a Kossuth Beteg- segélyző Egyletnek, mint a kanadai magyar szervezett munkásmozgalom fennállásának 35. évfordulóját. Most elértünk a Munkás 35. születésnapjáig. E két közeli évforduló is bizonyítja, hogy a két intézmény egymás kiegészitésével, mint az agya és szive működött annak az érdemes, küzdelmes történelmi utat megtett magyar munkásmozgalomnak, amely a magyar emigrációt a haladás utján eddig Kanadában vezette. S e két elválaszthatatlan szervnek minden olyan irányú mesterkélt szétválasztása, amire az utóbbi pár évben kísérlet történt, csak ezen egységes haladó magyar tábornak a gyengülését, még nagyobb szétzilálódását eredményezheti.

Nem kétséges, ez az utóbbi vélemény már álláspontot jelent. De álláspontot kifejező véleménynyilvánítás nélkül a leirt, vagy kimondott szó csak meddő időfecsérlés, a realitás elkendőzése, káros önámitás lenne.

Erre ösztönöz az a tettrehivó szó is, amivel a jubiláló Munkás fogadott bennünket — Előre! Ilyen értelmét vettem annak, amit ünnepi beszéde beindításához Schaeffer Ádám szerkesztő mondott:

Ne csak a múltúnkkal foglalkozzunk... van. nekünk jelenünk és jövőnk is. Nem mintha ő is azt akarta volna mondani, hogy felejtsük a múltat, mint valami lomtárba valót. Koránt sem erről van szó. Hanem arról, hogy a múltúnkat is j régre reális, tárgyilagos, bíráló értékelésnek vessük alá: mindent, ami sikereket, győzelmeket hozott, a sok jó tapasztalatot; de ugyanakkor a nem kevés tévedést, fogyatékosságot is, hogy azoknak az újra és újra történő megismétlődését egyszer már kiküszöbölhessük. E bevezető mondatokból azt is meg kellett értenünk — s azt hiszem, példamutatásként arra is volt szánva —, hogy kezdjünk és merjünk beszélni nyíltan, bátran minden tevékenységünk fényes és árnyas oldalairól, ha azt akarjuk, hogy haladhassunk és nem azt, hogy eszmehirdetésünk, a kitűzött jelszavak üres frázisai maradjanak és öntelt megnyugvásra kárhoztassanak.

Előre — a békéért, leszerelésért, Kanada függetlenségéért — e jelszavak alatt állva tárta a Munkás szerkesztője, előremutatva, a hallgatóság elé nagy vonalakban, éles tárgyilagossággal a jelen problémáit, a jövő kilátásait, a sikerek útját és a veszélyeket; nem hiányzott a bírálat sem, ha Kínára, vagy ide a saját házunk tájára volt az szánva.

A béke — minden idegszálunkkal ezért kell küdenünk — mondotta Schaeffer. Igen, agyunk, szivünk, izmaink minden idegszálával, mert minden, amit mondott igy tömöríthető össze:

Embertömegeket elpusztító atom-kinhalál és

a civilizáció pusztulása — vagy az atomenergia emberi civilizációt meséssé fejlesztő felhasználása, idegroncsoló hidegháborús őrültek tánca és megnyomorító atom-, gáz-, baktérium-fegyverkezés — vagy a leszereléssel szabaddá tett erő, pénz, tudomány és technika a “gondolkodó” gépcsodákra, sivatagok, mocsarak, őserdők forradalmi civilizálására.

De a béke védelme nem lehet csak egyszerű óhaj, ha még a legőszintébb érzelem hatja is át. Nem lehet elég a békében hinni, annak biztosítását valami “add meg uram” jámbor fohászkodásra bízni. Ez csak a vakbuzgó hívők módszere lehet. Viszont vannak politikailag kifejezhető megnyilvánulások, magatartások is, amelyek éppen olyan akadályai lehetnek a békeharcunknak, mint a meddő óhajtás.

Nem szükségeá arról szólni, hogy a világ békemozgalma milyen aktiv, széleskörű és küzdelmes harcokon át, — a gyarmati felszabadításért küzdőkkel és a szocialista táborral szövetkezve és a utóbbinak következetes békepolitikája, ereje és példamutató vezetésével — érte el eddig az atomháború elhárítását. E hősies harc eredményeként látjuk ma az ellentétes társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élésének politikáját érvényesülni. Ezekből teremtődött meg az a marxista-leninista nézőpont is, hogy a világháború kiküszöbölhető az emberiség életéből még a kapitalizmus felszámolása előtt, valamint az a tétel is, amire Schaeffer szerkesztő utalt, hogy a békén keresztül lehet a társadalmi változást is elérni.

E tudományos kitételek azonban egy pillanatig sem jelentik azt, hogy ezzel elnjult a háború veszélye. Nem, de jelentik azt, hogy a béke minden talpalatnyi terepéért keményen meg kell harcolni. Kétségtelen, hogy a béke veszélyeztetői mozognak, erőlködnek szüntelenül; a világközvéleményben közismertté vált amerikai veszettek, a hadi-monopóliumok és militaristák összefonódott klikkje, a fajüldözők, a fasiszta csőcselék — John F. Kennedy gyilkosai — s a háborúra szomjas cinkosok szerte a kapitalista világban. S ide sorolhatjuk — nem utolsó sorban — a dolgozó nép számonkérése elől menekült emigránsok szélsőséges reakciós, fasiszta táborát.

A békét tehát őrizni kell éberséggel, eltökélten, napról-napra, szinte óráról-órára. Mert a béke veszett ellenségei újabb és újabb tűzfészkeket provokálnak. A béke őrzésének feladata nem valami elvont, szezonszerü, mellékes foglalatosság. Mindennapi életünk részévé kell annak válnia. S a béke vagy háború kérdését keresnünk sem kell, mert ott van velünk minden időben és minden helyen. Itt van velünk a kanadai magyarság soraiban is. így a szélesebb béketáborban természetesen ezen a fronton kell elfoglalni helyünket a béke ellenségeivel, a háború gvujtogatóival szemben. Vitathatatlan, hogy itt adhatunk legkonkrétabb formát a békeharcunknak.

Kétségtelen, van mivel szembe néznünk. Egész armadája a jobboldali, szélsőséges, takart és nyílt fasiszta magyar sajtónak Kanadában. Az is kétségtelen, hogy nagy tömegeket befolyásolnak. Ezek a lapok és tollnokáik kivétel nélkül elborult sötét agyakkal szórják a háború mérgét. Mint a zsákmányra leső éhes ragadozó vadak vetik rá magukat minden mozzanatra, ami vakgyülöletüknek tápot adva, a világ előtt rég lezajlott “felszabadítással” kecsegteti őket. Elvetemültséggel, otromba gúnnyal körmölnek le mindent, amit támadás, rágalom, hazugság és fenyegetésként zúdíthatnak a Magyar Népköztársaságra.

Ugyan igy állunk azokkal a magukat magyaroknak nevező emigráns jobboldali csoportosulásokkal, amelyeknek foglalkozása megint csak a háborús bujtogatás. Erről a gyülevész, verbuváló, magukat “szabad magyaroknak” és “szabadság- harcosoknak” tituláló társaságról sem kell többet mondanunk, minthogy: madarat tolláról, embert barátjáról. ..

Az a Goldwater — a veszettek főveszettje —, akit nemrég választott elnökjelöltjévé az amerikai Republikánus Párt, akinek a jelölését az egész világ megdöbbenéssel vette tudomásul, a torontói konzervatív Globe and Mailtől a tori London Times on keresztül a moszkvai Pravdá-ig, aki körül ultrareakciós, nyílt fasiszta és leplezetlenül háborúra bujtogató erők csoportosulnak — ez a Goldwater intézte jelölésének ideje táján üdvözletét a New

Yorkban tartott amerikai magyar Szabadságharcos (Nemzetőr) Szövetség kongresszusához. Az elnökjelölt igy biztatta elvbarát cinkosait: “...Erőfeszítéseimben addig nem fogok nyugodni, mig szülőhazájuk és a többi rabnemzet föl nem szabadul...”

Nem kell ehhez magyarázat, beszél ez az idézet az Írójáról, csak úgy, mint az üdvözöltekről. Nyílt ígéret és nyílt uszítás ez a háborúra. Látszik ebből az is, hogy szülőhazánk ma is egyik legjobban sóvárgott célpontja az ellenforradalmi háborús provokátoroknak. Ezért is hárul reánk, kanadai magyar békehivekre különös felelősség. A történelem kijelölte számunkra ezt a frontszakaszt a béke arcvonalán. A kérdés most már az, hogyan felelünk meg ennek a hivatásunknak?

Ha a saját sorainkban észlelt tapasztalatokra támaszkodunk, nem a legkedvezőbb kép fog elénk tárulni. Amikor egy szilárd egységes frontra van szükség, úgy a gyakorlatban, mint eszmei téren, azt látjuk, hogy a saját soraink elég ziláltak ezen' a téren. Az aktiv békeharc természetesen attól függ, hogy eszmeileg hogyan állunk a kérdéssel. Nem hiába volt az a bíráló megjegyzés Schaeffer ünnepi beszédében, hogy: a lapolvasók és szervezeti tagok nem járnak ki a béketüntetésekre... nincs értelme, hogy a békéről csak beszéljünk. És ez a figyelmeztetés nemcsak általában érvényes, hanem tárgyszerű volt ott a helyszínen is, az a találkozó is béketüntetés volt, ahol lehettünk volna mégegyszer annyian is. S vitatható-e, hogy nem lehettünk volna?

így vetődnek fel aztán gondolatok: miért ez a megtorpanás, passzivitás; mi az okozója, a forrása? És még csak nem is olyan egyszerű a kérdés, amint a legtöbb hü és aktiv mozgalmi ember is hangoztatja, hogy: hát nem értik meg, nekik nem fontos, stb.

A béke, mint már említettük, nem képzelt valami, hanem az életben megnyilatkozó valóság, ami konkrétan a békés együttélésben fejezőik ki. Ez pedig igen bonyolult, sokoldalú ügy és éppen ezért, mindenek előtt annak megértése vagy meg nem értése határozza meg a békeharc sikerét. Ezért nem lesz érdemtelen néhány példával megvilágítani, milyen leginkább elterjedt nézetek és gondolatok állnak fenn sorainkban is, amelyek a legkárosabbak.

Ilyen például a hamis biztonságérzet, aminek többféle megnyilvánulása van. Vannak, akik úgy gondolkoznak, hogy miután béketárgyalások, megegyezések kormányszinten, államfők között folynak, igy szerintük: majd elintézik a fejesek, mi úgy sem tehetünk többet, sőt mindig is azt a felfogást vallották, hogy a békemozgalom a háborút nem állíthatja meg, ha az urak akarják, úgy is elkezdik. Igen elterjedt az a felfogás is, miszerint a tömegpusztító fegyverek már olyan mértékben vannak felhalmozva mindkét oldalon, hogy ez eleve kizárja a háborút, egyik fél sem meri azt elindítani. Vannak aztán a túlbuzgók, a csak egy oldalra látók, akik megnyugvással arra spekulálnak, hogy hát a Szovjetunió úgy is erősebb, nem merik azt megtámadni.

Ezek a nézetek a hamisságuk és károsságuk meF lett azt a kispolgári-szektás nézetet tükrözik, amely megnyugodva, a semmittevést igyekszik igazolni.

Van aztán egy másik fajtája a szektás szemléletnek, ami igen megülepedett mozgalmunk tagjai között, ami nemcsak a békével, de csaknem minden más kérdéssel kapcsolatban hasonlóan megmutatkozik. Számos esetben hallottam már ezt, vagy hasonló, bizony elég otromba kifejezést, mikor beszédben* vitában a békére fordult a sz<ó: bomba kell ennek a népnek, majd megtanulja akkor. Hasonló ehhez például gazdasági kérdésekben az a jól ismert “érvelés”, hogy majd megtanítja őket a válság és a munkanélküliség.

Bizony ez nem forradalmi gondolkozás, hiányzik belőle a mai helyzet fejlődési viszonyai roppant bonyolultságának, nehézségeinek megértése. Ez is mélyre gyökerező dogmás gondolkodásnak a következménye, olyan szűk szemléleté,. *ami a valóságos élettől elszakadva a magunk kis körébe szigetel el bennünket. Azt mutatja ez, hogy csak a célt látjuk, de az oda vezető tekervényes utón eltévedtünk.

Vannak aztán a béke ügyére nagyon káros, sok árnyalatú nézetek, megrögzött elgondolások, amik Kina vezetőinek a béke és háború kérdésében elfoglalt álláspontjából származnak. Hogy a kínaiak álláspontja az idevonatkozó kérdésekben helytelen, az kétségtelen. De annyira szimplán felfogni a dolgot, amiből egyesek felületesen kikiáltják, hogy Kina háborususzitó és minden áron háborút akar, ami olykor aztán oda torzul, hogy csaknem Amerika lesz a békeangyal, ez sem szolgálja reálisan a béke ügyét. Ez egyrészt a dogmatikusoknak ad tápot, akik háború nélkül nem tudnak elképzelni társadalmi átalakulást, másrészt az egyszerű em-