Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-30 / 5. szám
14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday. January 30, 1964 Érdekes intézmény a londoni Kensington High Streeten a Commonwealth Institute, a Nemzetközösségi Intézet. Amolyan propagandaközpont ez, amely egyrészről az angol közönséggel próbálja megértetni, mit is jelent az, hogy többé nem a büszke brit világbirodalom kiváltságosai, hanem a nemzetközösség nevű képződvény jól szituált, de a réginél sokkal szerényebb polgárai; másrészt a nemzetközösség tagországainak “bennszülöttei” körében igyekszik az ideológiai befolyásolás minden eszközével támogatókat szerezni Anglia vezetési missziójának. Az alapelv, amint az intézetben a tájékoztató szolgálat vezetője, Mr. Ashley előttünk nyomatékosan hangsúlyozta, persze hogy a tényszerűség, a tárgyilagosság... A nemzetközösség tagországainak életét bemutató impozáns állandó kiállítás illusztrálta, hogy a Commonwealth Institute-ban hogyan is értelmezik a tárgyszerűséget és az objektivitást. Nigeria meghódítása például szerintük igy zajlott le: “Az első európaiak, akik Nigériába látogattak, a portugálok voltak 1472-ben. Ez idő tájt Lagos, a jelenlegi szövetségi főváros még csak kis falu volt a Nagy Benin királyság fennhatósága alatt. Az ezt követő három évszázadban növekedett a Nyugat-Afrikából Amerikába irányuló rabszolga-kereskedelem, s ez állandó törzsi háborúskodásokhoz vezetett. A XIX. század elején Nagy-Britan- nia hozzálátott a rabszolga-kereskedelem elnyomásához, és kutatómunka, valamint a kereskedelem fejlesztése utján elkezdte kiterjeszteni befolyását az ország belsejére.” Az angolok tehát: a rabszolga-kereskedelem elnyomói, a törzsi villongások felszámolói, a kereskedelem fejlesztői — milyen idillikus is a kép... Mr. Ashley felvilágositott bennünket: a Nemzet- közösségi Intézet még csak egy éve működik. “De azért nem hagyomány nélküli. Azelőtt Birodalmi Intézet volt — mondta. S egy kicsit szomorkás iróniával hozzátette: — Öregur uj ruhában...” ÖREG UR UJ RUHÁBAN — ennél tömörebb és találóbb jellemzést keresve sem találhattunk volna, nemcsak a Commonwealth Institute-ra, hanem Anglia állapotára, az egész légkörre, amelyet a mai Albion áraszt! A legszembetűnőbb, hogy az uj gúnya bizony egy kicsit szűk a nagyobb méretekhez szokott öregurnak. 1936-ban Anglia gyarmatainak területe 35.7 millió négyzetkilométert tett ki, amelyen 469 millió ember élt. 1960-ban, az 1700-as évek óta először, az anyaország lakosainak száma (52.6 millió) lényegesen nagyobb volt, mint gyarmatainak lélekszáma. A Commonwealth-ban megtestesült kapcsok ugyan valamelyest enyhitik a helyzetet. A nemzetközösség létrehozása kétségtelen bi- zonyitéka, hogy a brit monopoltőke jobban, rugalmasabban tud alkalmazkodni a megváltozott viszonyokhoz, mint akár a francia vagy a belga imperializmus, nem is beszélve a portugálokról. De a hagyományos angol politikai diplomáciai művészet sem tudja befoltozni azokat a lyukakat, amelyeket az idők változásai ütöttek. Az “idők változásai” általános megfogalmazás mögött természetesen végső fokon az erőviszonyok megváltozása, pontosabban és mindenekelőtt a szocializmus erőinek előnyomulása húzódik meg. A szocializmus volt az ösztönzője, támasza és erőforrása a nemzeti felszabadító mozgalmaknak, melyek másfél évtized alatt szétzúzták az angol gyarmatbirodalmat. DE A SZOCIALIZMUS visszájára forditott értelemben is beleszólt Anglia világpolitikai és európai pozícióinak alakulásába. A szocializmus térhódításától való félelem, az a csillapíthatatlan vágy, hogy a szovjetet s uj demokráciákat visszaszorítsa, megsemmisítse, oly politika folytatására ösztönözte az angol imperializmust, amely odavezetett, hogy ma már nem elsősorban világhatalmi szerepéért, hanem európai súlyáért kénytelen minden erejét latba vetni. A második világháborút követően az angol tőkés körök azt remélték — s ez a reményük akkor megalapozottnak látszott —,, hogy Anglia, amely a háborúból a világ második legerősebb tőkés államaként került ki, vezető szerepet fog játszani Európában. Churchill hajdani nagy népszerűségének ez egyik nem utolsó oka. Ám ezek a remények szertefoszlottak. Churchill volt az, aki elvakult kommunistagyü- löletében, 1946-ban Fulton, Mo.-ban először meghirdette a hidegháborút, azt az imperialista programot, hogy a szociálista országokat háborúval vagy háború nélkül, a politikai, gazdasági, katonai nyomás eszközeivel kapitulációra kell kényszeríteni. Az imperialisták ezt a programot külpolitikájuk doktrínájává tették. S ebből szükségszerűen következett a tegnapi ellenfél, a német imperializmus támogatása, felélesztése, az NSZK gazdasági, politikai, katonai súlyának megteremtése. A KÖVETKEZMÉNYEK ismeretesek. Az angolnyugatnémet versengés gazdasági oldalát pedig jól mutatja néhány tény. Az NSZK és a Közös Piac gazdaságilag sokkal gyorsabban fejlődött és fejlődik ma is, mint Anglia és a vezetése alatt álló EFTA. 1954—1961 között az NSZK ipari termelése évi átlagban 8.45, a Közös Piac hat országáé együttesen 7.76 százalékkal nőtt, mig Angliáé csak 3.45 és a vezetése alatt álló hét EFTA-országé 3.9 százalékkal. Ugyanezen időszak alatt a tőkés világ: exportból az NSZK részesedése 5.9 százalékról 10.8 százalékra, a Közös Piacé együtt 19 százalékról 27.5 százalékra nőtt, mig Angliáé 9.7 százalékról 8.8 százalékra csökkent, az EFTA-é együtt pedig a 16.2 százalékos színvonalon stagnál. Az angol politikának évszázadok óta alapelve volt az európai hatalmi egyensúly fenntartására való törekvés. Anglia mindig az ellen küzdött, hogy az európai kontinensen vele szemben bármelyik hatalom uralkodó helyzetet biztosítson magának. S ime, a kommunistaellenesség, az elva- kultság e hagyományos alapelv feladására vezetett. Az európai Közös Piac megalakulása még inkább megbillentette az egyensúly helyzetét és határozott gazdasági és hatalmi kihívás volt Angliával szemben. A kétségbeesett Nagy-Britannia először kívülről igyekezett e veszedelemmel szemben vértezni magát. Megalakította az EFTA-t, az úgynevezett szabadkereskedelmi társulást, s maga körül próbálta kijegecesiteni az európai — Közös Piac-ellenes — ellensúlyt. De ugyan milyen ellensúly lehetett az NSZK, Franciaország, Olaszország és a Benelux államok 168 milliós tömbjével — és milyen "erőt jelképező tömbjével — szemben a 89 milliós EFTA Anglián kivüí Svédországgal, Dániával, Norvégiával, Svájccal, Ausztriával és Portugáliával? A fentebb ismertetett adatok választ adnak a kérdésre. Különösen a gyarmati birodalom nélkül maradt Anglia exporthelyzete volt a nagy kényszer, hogy az angol tőke valami ujjal, döntő fordulattal próbálkozzék. IGY FOLYAMODOTT ANGLIA a múlt év végén felvételért a Közös Piachoz. Az elképzelés az volt, hogy Anglia most már belülről próbál pozíciókat szerezni magának, és bizonyos mértékben Amerikának is, amely ugyancsak szívesen látta volna a nyugtalanítóan magasra nőtt nyugatnémet—francia fák megnyesegetését. S ekkor következett be Anglia számára ujabbkori történelmének egyik legnagyobb veresége: De Gaulle bezárta a Közös Piac ajtaját előtte. Persze, a párhuzam korántsem pontos, de mégis úgy tűnhet, hogy a történelemben immár másodszor, egy francia tábornok megirigyelte elődje, Napóleon dicsőségét, kontinentális zárlatot hirdet meg Anglia ellen... Ez a helyzet az, amely nem teszi alaptalanná a kérdés olyan megfogalmazását: átvitt értelemben is szigetországgá válik-e Anglia? Természetesen Nagy-Britannia kétségbeesetten kapálózik még a gondolatától is annak, hogy európai, és ezzel együtt nagyhatalmi szavát és pozícióját kérdésessé tegyék. A fő reménye az, hogy a makacs francia tábornok majdcsak letűnik a szintérről, és utódjával, no meg az Adenauer helyébe lépett Erhard- dal könnyebben szót érthet a Közös Piac kérdésében. De ez csak a jövő zenéje. Anglia ma a habozás és bizonytalanság állapotában van, amint valaki találóan megjegyezte nekünk: “Nagyon kocsonyás a mai helyzet...” Hogy mennyire az, azt jól mutatta annak az ifjú diplomatának az állásfoglalása, aki a külügyminisztérium tájékoztatási igazgatósága megbízásából válaszolt kérdéseinkre, pontosabban, kitért az Európai Közös Piaccal kapcsolatos kérdéseink elől. 5 volt az, aki igy jellemezte a helyzetet: “Uraim, ki tudja, mit hoz a jövő. Hiszen még azt sem tudjuk, hogy a jövő évben milyen kormányunk lesz...” HOME, az uj angol miijiszterelnök kinevezése másnapján egy amerikai lapnak adott nyilatkozatában kijelentette: “Csak egy kissé több erőfeszítés mindnyájunk részéről, és visszaszerezhetjük nemzetünk világhatalmi pozícióját. Világhatalom volt Nagy-Britannia, és ismét azzá kell válnia. Sokan azt hiszik, hogy küldetésünk véget ért. Vannak azonban még eszményeink és vágyaink, uj szerepet kell találnunk a nemzetközi élet színpadán. mert rendelkezünk tapasztalatokkal, képességekkel és bátorsággal. Meg kell győzni az angol népet arról, hogy alkalmasak vagyunk erre a szerepre. Nem teljesíthetjük kötelességünket, ha másodrendű hatalom maradunk.” Egy uj miniszterelnöktől, aki amellett választási harcban áll és pártja hatalmon maradásáért küzd, nem is igen várhatunk más megnyilatkozást. Mindenesetre “erkölcsi tényezőkön” kívül . semmivel sem tudta alátámasztani azt, ami Anglia világhatalmi küldetését erősítené. Pedig az imperialista hatalmak között folyó kíméletlen harcban nem magas árfolyamon jegyzik az “erkölcsi tényezőket”, amelyekhez különben is férhetne némi szó... Egyébként a kérdés nem is az, hogy Angliának van-e bátorsága és tapasztalata, hanem hogy Home mit ért tapasztalatokon, képességeken és bátorságon. Ha Angliának van bátorsága, hogy szembenézzen a tényekkel, reálisan értékelje helyzetét és az okokat, amelyek ezekhez vezettek, ha felismeri lehetőségeit a béke, a békés egymás mellett élés, a békés gazdasági verseny világának kialakításában, akkor nem válik szigetországgá, hanem uj értelemben ugyan, de újra elsőrendű szerepe lehet a világban. H. J. és N. J. Walter Lippmann és a Spiegel az NDK elismerését sürgeti Walter Lippmann, a neves publicista, egy nyugat-berlini napilapban, Rudolf Augstein, a hamburgi Spiegel cimü politikai magazin főszerkesztője pedig saját lapja .hasábjain irt cikket az NDK és az NSZK viszonyáról, azoknak a legújabb fejleményeknek kapcsán, amelyeket a nyugat-berlini szenátus és az NDK kormányának közvetlen tárgyalásai jellemeznek. Mindkét cikkíró az NDK elismerése mellett foglalt állást. Németország újraegyesítése csakis akkor lehetséges, ha a bonni kormány is elismeri a Német Demokratikus Köztársaságot — írja Lippmann a nyugat-berlini Spandauer Volksblatt vasárnapi számában “Az újraegyesítés egyetlen ut” címmel. Az újraegyesítés másik fontos feltétele — folytatta fejtegetéseit Lippmann —, hogy a Bundeswehr ne kapjon atomfegyvereket, még a NATO multilaterális atomhatalmának kerülőutjain sem. “Adenauer politikája, amely az el nem ismerés és a lehető légkorlátozottabb érintkezés politikája volt, sohasem vezethetett volna újraegyesítéshez, mivel abból a hihetetlen dologból indult ki, hogy a Szovjetunió Kelet-Németországot feltétel nélkül átadja a szövetségi köztársaságnak. Ez a legnagyobb mértékben valószínűtlen, úgyhogy az embernek minden oka megvolt rá, hogy kételkedjék Adenauer ujraegyesitési elméletének őszinteségében, s az ember azt kérdezze saját magától, vajon Adenauer nem szívesebben lát-e egy megosztott Németországot.” A Németországgal kapcsolatos egészséges politika mindenekelőtt azt követeli, hogy a Bundeswehr ne kapjon nukleáris fegyvereket. “Sok más egyéb mellett, ez egy okkal több, amiért a mi oldalunkról hibás lenne a vonakodó Európát belekényszeríteni egy multilaterális atomhatalomba.” Nyugat- Németországnak a világban játszandó szerepe semmiképpen sem abból áll, hogy “Washington európai ügynöke legyen” — hangsúlyozta Lippmann. Rudolf Augstein “Egyenes vonalban haladunk a lejtőn” cimü cikkében a berlini utazási engedélyek ügyével foglalkozva rámutat: a bonni ultrák azzal a jelszóval hadakoznak egy újabb megállapodás ellen, hogy az “az NDK felértékeléséhez” vezet majd, és ezzel Bonn eddigi politikája “lejtőre” kerül. • Augstein hangsúlyozza, hogy ez valóban be is fog következni, de nem a mostani megállapodás miatt, hanem azért, mert az egész eddigi politika teljesen hibás elképzeléseken nyugodott, és az elkerülhetetlent akarta feltartóztatni. Azt jósolja: a jövőben egy szép napon az NDK miniszterelnöke és az NSZK kancellárja leül majd a tárgyalóasztalhoz, mert ez elkerülhetetlen. “A kérdés csak az — folytatja Augstein —, vajon egy közösség arra forditsa-e minden politikai energiáját, hogy megakadályozzon egy olyan eseményt, amely egy napon úgyis be fog következni, és amelynek bekövetkezése éppen saját jól felfogott érdekünkben állna, vagy pedig inkább felismerjük-e az eddig elfoglalt álláspont viszonylagosságát, hogy éppen ezzel biztosítsuk azt, ami elérhető.” *vvwvwwvw»wwwwv*»«^^v*v»»»v»ww»»ww»wvw A BONNI PARLAMENTBEN Schröder külügyminiszter zárószavaival véget ért az általános vita az atomcsendegyezmény fölött. A rafitikálásra vonatkozó törvényjavaslat most a parlamenti bizottságok elé kerül, s csak azután szavaznak majd elfogadásáról. NAGYHATALOM MASAD ANGLIA?
