Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-23 / 4. szám
14 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, January 23, 1964 A VILÁGHELYZET KENNEDY UTÁN A Minority of One folyóirat januári számában Bertrand Russell angol filozófus analizálja a Kennedy elnök meggyilkolását követő világhelyzetet. Megállapítja, hogy ez az esemény katasztrófa volt nemcsak Amerika, hanem az egész világ számára, amelynek hatása egyelőre még beláthatatlan. Megemlíti, hogy Johnson elnök kijelentette, hogy követni óhatja Kennedy politikáját, és hogy a polgárjogi ügyekben, észlelhető energiával próbálja elérni az előbbi elnök célkitűzéseit. Nemzetközi vonatkozásban azonban nem könnyű még a jelen helyzetben véleményt alkotni Johnson politikájáról. A hamarosan bekövetkező elnökválasztás nem sok alkalmat ad arra, hogy jelentős lépések történjenek a Kelet és a Nyugat közötti viszony további fejlődésében. Nemcsak az elnökválasztás teszi bizonytalanná a jövőt. Egyéb kérdések között fennáll Kina meg- nemoldott kérdése és az a lehetőség, hogy Franciaország és Nyugat-Németország esetleg megakadályozhat a nyugat részéről bármilyen ésszerű lépést. Lord Russell részletesen foglalkozik azzal, hogy melyek a világgal szembenéző legkedvezőbb és legkedvezőtlenebb esélyek. A kedvező esélyek között felsorolja azt a pozitív eredményt, amelyet a kubai krízis alkalmával a hajszálon függő világkatasztrófa elkerülése utáni józan belátások hoztak. Ezek az események arra a meggyőződésre késztették a nagyhatalmak felelős vezetőit, hogy ha még nagy áldozatok árán is, de a nukleáris háborút minden esetre el kell kerülni. Ez a meggyőződés sokkal erősebb a Szovjetunió, mint az Egyesült Államok részéről, amint az Kubában is bebizonyult. A két nagyhatalom között ez a nézeti különbség tartósan fennáll, ami abból is látható, hogy Johnson elnök nemrégen ajánlotta az ország lakosságának a “bátorságot a béke keresésére és az állhatatosságot a háború megkockáztatására.” Mindamellett meg lehet állapítani. mondja Russell, hogy úgy a U. S., mint a USSR egyetért abban, hogy a háborút majdnem minden áron el kell kerülni és a kölcsönös tárgyalásokat mindkét részről abban a reményben kell megtartani, hogy sikeres eredményre vezetnek. Mindaddig, amig ez a hangulat uralkodik mindkét oldalon, nagy a lehetőség arra, hogy az atomcsend egyezménnyel megindult kezdetet nagyobb és fontosabb egyezmények követik. Az olyan kérdéseknél, mint Németország és a teljes leszerelés kérdése, Bertrand Russell a nehézségek felsorolása után azt ajánlja az illetékes kormányoknak, hogy fogadják el általános szabálynak azt az elvet, hogy akármilyen megegyezés eredményes, már magában azért, mert megegyezés. Megemlíti, hogy lehetséges, hogy Amerika és a Szovjetunió megegyezésre tudna jutni egy leszerelt és semleges Németországot illetően, de Németország ebbe csak egy általános és teljes leszerelés esetében egyezne bele. Kölcsönös jóindulattal azonban, véleménye szerint és bölcs diplomáciával könnyebb kiutat lehetne találni ennek a nehéz kérdésnek a megoldására, amely a legfontosabb érvekkel szolgál a leszerelés mellett. Azt is reméli, hogy ha a jelenlegi nukleáris nagyhatalmak kiegyezésre jutnak, az a többi nagyhatalmakat is hajlamosabbá teszi az engedékenységre. A kedvező lehetőségek mellett Lord Russell megemlíti azt a rideg valóságot is, hogy a nukleáris fegyverek mellett az egyéb fegyverek is egyre félelmetesebbek. A vegyi és biológiai fegyverekkel folytatott háború lehetősége egyre nagyobb. Ezeknek a fegyvereknek a nemzetközi felülvizsgálása sokkal nehezebb, mint a nukleáris fegyvereké. Éppen ezért, ha a leszerelés nem valósul meg meglehetős rövid időn belül, az később úgyszólván lehetetlen lesz. Az sem lehetetlen, hogy a hadüzemek egy olyan “itéletnapi masinát” dolgoznak ki, amellyel néhány óra alatt az egész emberiséget el lehet pusztítani. A háborús veszélyek közé sorolja Kina álláspontját is, mert a jelek szerint Kina nincs teljesen tisztában a nukleáris háborúnak magára és a világra való következményeivel, s nem rettenne vissza attól sem, ha ez látszana az egyetlen kiutnak a világkommunizmus megalapítására. Viszont Kina, mind a mai napig egyetértve a Szovjetunióval, támogatja az általános és teljes leszerelést és terveket bocsátott ki ennek a megvalósítására. Ha pedig a nyugati nagyhatalmak közreműködnének az általános és teljes leszerelésben, akkor a kinai kérdést is meg lehetne oldani. A valóság az. hogy Kínát a nyugat számkivetettként kezeli és ezért nem is lehet várni tőle semmiféle közeledést. Amig ilyen álláspont érvényesül a nyugaton Kínával szemben, nem valószínű, hogy Kina bármilyen szerződéshez csatlakozzon. Ha pedig Kina kívül marad, akkor rendkívül nehéz, vagy lehetetlen bármilyen hatásos leszerelési szerződés meg kötése. Majd igy fejezi be cikkét: “Egyesek a kommunizmust, mások a kapitalizmust gyűlölik. Eltekintve attól, hogy ezek a gyűlöletek indokoltak vagy nem, a nukleáris háborút sem a kommunizmus, sem a kapitalizmus nem élheti túl. Ezért hát mérsékelni kell a gyűlöletet addig a fokig, amelynél lehetséges kommunista és kapitalista országoknak együttesen meglenni a földön anélkül, hogy keressék egymás elpusztítását. A régi magyar mondás ellenére, hogy “öreg ember nem vén ember”, olvasóink többségét aligha érdekli már (bár sohasem lehet tudni) az udvarlás — sikeres vagy sikertelen — művészete. Ezért sietünk előrebocsájtani, hogy az udvarias amelyről e cikkünkben szó esik, politikai udvarlás, nem pedig az, amelynek célja csók és gyakori ered ménye a pofon. Viszont az is igaz, hogy néha a politikai udvarlás is végződhet pofonnal — mint ahogy az e cikkünk olvasása végén ki is fog tűnni. A N. Y. Times január 8-iki számában sok tekintetben rendkívül érdekességü és fontosságú rovat látott napvilágot a lap vezércikkoldalán, a Times tulajdonosai családjába tartozó C. L. Sulzberger ur tollából. Nem kell talán olvasóink előtt ismételten hangsúlyoznunk a N. Y. Times vezércikk vonalának, hangjának, megállapításainak és véleményeinek jelentőségét. A N. Y. Times a newyorki üzleti világ legszámottevőbb csoportjainak szócsöve, amely igen gyakran visszhangozza és nem egy ízben gyakorol irányitó befolyást az amerikai külügyminisztériumra, helyesebben Washington külpolitikájára. Mr. Sulzberger a fentjelzett cikkében rövid, de rendkívül érdekes bepillantást nyújt az amerikai külpolitika egyik legfontosabb kulisszatitkába: a katonai diktatúrák támogatásának igazi indokaiba. És ezzel a rövid bepillantással mintegy egyetlen tollvonással meghazudtolja az “Amerika Hangja” és a “Szabad Európa Rádió” csaknem minden eddigi propagandáját az amerikai külpolitika állítólagos céljait illetően. Mr. Sulzberger abból indul ki, hogy az Egyesült Nemzeteknek jelenleg már 113 tagja van. Ezek fele — Mr. Sulzberger meglehetősen soviniszta megállapítása szerint — “naiv érzékeny afrikai és ázsiai államokból áll.” Mr. Sulzberger nem ment annak részletes leírásába, hogy mi tesz egy államot “naivvá”, ezzel szemben alig leplezett sóhajjal arra mutat rá, hogy ezeknek a “naiv” államoknak "udvarolnunk kell, (innen kapta cikkünk a címét) még hozzá sikeresen, ha a Nyugat nem akar tehetetlen kisebbséggé válni az Egyesült Nemzetekben.” Már most miféle udvarlást ajánl Sulzberger ur e “naiv” államok meghódítására? Hogy olvasóink ne türelmetlenkedjenek sokáig, nem váratjuk a válasszal: Mr. Sulzberger nem rózsacsokrokkal, még csak nem is tejjel, tejporral, liszttel, trakto- í okkal, orvossággal akar udvaroltatni ezeknek az államoknak, hanem — tankokkal és hadirepülőgépekkel, katonai diktatúrán keresztül! Hogyan jut el erre a konklúzióra Mr. Sulzberger? A cikkíró brutális őszinteséggel tárja az olvasó — és a joggal ámuló, bámuló külvilág elé — egy tipikus imperialista gondolatmenetét: “A fejlődés kezdeti stádiumában lévő országokban — írja Mr. Sulzberger — politikai célokat gyakran hatásosabban fejeznek ki fegyverekkel, mint szavazatokkal. (Nesze neked demokrácia!) Az, aki rendelkezik a tankokkal és hadirepülőgépekkel, az rendelkezik az állam fölött. És az a külföldi állam, amely küldi nekik a fegyvereket, döntő befolyást gyakorol rájuk." Mire alapítja Mr. Sulzberger e .megállapítást, amelynél különbet Bismarck, II. Vilmos császár, vagy Ludendorff is alig tett? Egy amerikai professzor, Guy J. Pauker megállapításaira, aki öt évvel ezelőtt, kormánymegbizatásra tanulmányt irt a távolkeleti politikai helyzetről. Pauker profesz- szor többek között ezt irta annak idején, és ezt a megállapítását Sulzberger felidézi cikkében: “Tulkorai abban reménykednünk, hogy Délke- let-Ázsiában igazi reprezentáns kormányokat lehet létesíteni. Tiz óv óta hibás politikát követtünk, amikor gyenge polgári kormányoknak nyújtottunk katonai támogatást. Sokkal jobb lett volna, ha kezdettől fogva a szoldateszkának (a katonai klikkeknek) nyújtottuk volna a támogatásunkat.” Első lépésnek szüntessék be a kölcsönös gáncsoló- dást, amely a fanatizmust táplálja. Amikor a tárgyalások során nem tudnak megegyezni, kérjék ki a semleges országok véleményét... amelyeknek az a feladat jutna, hogy mindkét oldal részére engedményeket ajánljanak. . . Lehetséges, hogy idővel annyi morális nyomást gyakorolhatnak, hogy nehéz lesz javaslataiknak ellenállni. A nukleáris háború katasztrófájával számolva, idővel magától értetődően elfogadnák azt a gondolatot, hogy bármilyen megegyezés jobb, mint semmilyen megegyezés. Ha ezt a nézetet mindkét oldalról, minden vitában elfogadják, akkor megnyílik az ut a tartós béke irányában a világ sokatszenvedett népe részére.” Magyarán mondva, Pauker ur azt tanácsolta kormányunknak — és Mr. Sulzberger ezt a tanácsol ismét érdekesnek tekinti — hogy fölösleges időt fecsérelnünk, még csak látszólag is, demokratikus külsőségekre, mindenütt a tiszti klikkeket, a katonai oligarchiát kell támogatnunk. Mondanunk sem kell olvasóinknak, hogy ezt a tanácsot Pauker ur tanulmányának eredeti megjelenési ideje óta már magáévá tette kormányunk. Dél-Koreában a polgári kormányt azóta kirugat- tuk egy tiszti bandával és most ott egy ilyen katonai junta kormányoz. De kirugattuk Dél-Vietnam- ból is a “gyenge polgári” kormányt, annak ellenére, hogy azt a bandát a CIA tanácsára mi ültettük hatalomra és lényegében az is katonai diktatúra volt. Mr. Sulzberger azzal a megállapítással zárja sorait, hogy 1964-ben az amerikai külpolitika azzal a nagy dilemmával fog szembenézni, hogy elő- mozditsuk-e a katonai diktatúrák terjedését ezekben az országokban és ezzel kitegyük magunkat a demokráciaellenesség vádjának, avagy ne mozdítsuk azokat elő és akkor kitegyük magunkat a kommunizmus terjedésének. Mi más következtetésre jutunk Mr. Sulzberger cikke olvasása után. Arra, hogy akarva, nem akarva, Mr. Sulzberger bevallja, hogy a szocializmus eszméinek terjedését és diadalrajutását, legalább is Délkelet-Ázsiában, ma már csak szuronyok erdejével, tankokkal, bombázógépekkel tudják a nyu gáti gyarmatosítók feltartóztatni — ideig-óráig. Figyelő Uj szocialista párt alakult Olaszországban Január 11-én az olasz szocialista balszárny országos tanácskozásán kb. ezer választott delegátus és meghívott jelenlétében Tullio Vecchietti bejelentette az uj szocialista párt megalakítását. Az uj párt neve: a Proletár Egység Olasz Szocialista Pártja, olasz rövidítése: PSHJP. Ezzel az Olasz Szocialista Párt kettészakadása ténnyé vált. Vecchietti, a balszárny vezetője, beszámolójában a többi között hangsúlyozta: a szocialista párt Vezetőinek Nennit követő többségi szárnya drámai helyzetet teremtett; amelyben világos, egyértelmű döntés szükséges. A szakadást a párt jobbszárnya akarta és idézte elő, azért, hogy kezében tarthassa a pártvezetés összes kulcspozícióit. A balszárny csupán azt igényelte: őrködhessék azon, hogy a szocialista párt ne veszítse el osztályjellegét. Mindössze arra kívánt garanciát kapni, hogy a szocialista miniszterek autonóm szerepet fognak betölteni a kormányban. A jobbszárny mindezt — az azonnali rendkívüli kongresszusra tett javaslattal együtt — visszautasította. Sőt, súlyos fegyelmi intézkedéseket hozott azok ellen, akik lelkiismeretük szavára hallgatva, nem szavaztak bizalmat a kormánynak. E fegyelmi eljárást Vecchietti provokációnak nevezte. CALCUTTA, Indiában napokig dúlt a véres ösz- szecsapás a hindu és a mohamedán lakosság között. Az örökös vallási ellentéteket újabban az robbantotta ki, hogy Kashmirban ellopták az állítólag Mohamed próféta szakállából származó és ereklyeként őrzött hajszálat, amit azóta megtaláltak és visszahelyeztek a mecsetbe. Az ott megindult vérengzés továbbterjedt azonban. Calcuttában 163 halálos áldozat és 636 sebesült volt, amihez a rendet helyreállító rendőrség is hozzájárult. ★ AKI AZ IGAZSÁGOT TUDNI AKARJA, ELŐFIZET A MAGYAR SZÓ MUNKÁSLAPRAl A SIKERES UDVARLÁS MŰVÉSZETE
