Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-01-02 / 1. szám
Thursday, January 2, 1964 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 5 ANNA FRANK NAPLÓJÁNAK UTOLSÓ FEJEZETE A sajtóban most ismét felelevenedett Anna Frank megrázó története. Tulajdonképpen ezt a történetet már ismeri a világ Anna Frank naplójából. Anna 1942 júliusától 1944. augusztus 4-ig nyolcadmagával Amszterdamban a Prinsengracht 263. számú ház egyik raktárhelyiségében rejtőzött a náci megszállók, az SS üldözése elől. Erről szól naplója, amely azóta vádirattá vált az egész hitleri korszak ellen, s vádlottak padjára ülteti azokat is, akik ma a gyilkosok utódainak vallják magukat. “Most íródik meg Anna Frank naplójának utolsó fejezete. . .” — Írja az egyik nyugatnémet lap. E szomorú fejezet főszereplői, Anna Frankon kivül hárman vannak, három férfi. Aki besúgta öt a náciknak, aki elfogta és aki könyörtelen szívóssággal leleplezte az embervadászokat A névcsere Hogy is kezdődik ez az utolsó fejezet? A kis Anna 1945-ben halt meg a bergen-belseni koncentrációs táborban. Azóta, hogy naplóját megtalálták és kinyomoztatták, sok könyv, újságcikk jelent meg róla. Az egyik ilyen könyv írója meg említette, hogy azt a rendőrt aki Amszterdamban elfogta Annát, Silberthalernak hivták. Történetesen meglátogatta egyszer a prinsengrachti házat dr. Simon Wiesenthal mérnök, aki maga is koncentrációs láger lakója volt, egész családját elpusztították a nácik, s kiszabadulása óta életét a náci bűnösök üldözésének szenteli. Bécsben szerény körülmények között tart fenn egy úgynevezett dokumentációs központot, amely a hitlerista büntettek felderítésével foglalkozik, s amelynek a többi között része volt Eichmann felkutatásában. Elhatározta, hogy megfizet Anna Frankért is, még a föld alól is előkeriti azokat, akiknek részük volt meggyilkolásában. Rengeteg embert felkeresett Hollandiában, kifaggatta őket, kutatott már halványuló emlékeikben. Először csak any- nyit tudott meg, hogy az a bizonyos Silberthaler rendőrtiszt Bécsből kerülhetett Hollandiába. Ahogy visszatért Ausztriába, utánanézett valamennyi Silberthaler alibijének. Kiderült, teljes bizonysággal, hogy egyikük sem járt Hollandiában. A nyom azonban mégsem volt rossz. Amikor kutatásait tovább folytatta, kezébe került az amszterdami Gestapo házi telefonkönyvéről készült fotókópia, amelyben a IV. B 4. jelzésű zsidó- referatura munkatársai tehát Eichmann emberei között szerepelt a Karl Silberbauer név. Dr. Simon Wiesenthal most rávetette magát az osztrák Karl Silberbauerekre: huszonnyolcán voltak. Huszonhétről megállapította, hogy semmi közük sem lehet a dologhoz. Maradt a huszonnyolcadik, s ő volt az igazi, Karl Silberbauer 52 éves bécsi rendőrfelügyelő. Wiesenthal elment hozzá, s amikor a meglepett Silberbauer elé tette a telefonkönyv fotókópiáját, az tüstént beismerte, hogy igen, róla van szó. A bécsi rendőrség eleinte nehezen reagált a bejelentésre, de később, ’63 október elején, Wiesenthal sürgetésére és több leleplező újságcikk hatására végül is felfüggesztették tisztségéből Silberbauert. “Aki kellemetlenül’’ érzi magát A Quick cimü müncheni képeslap munkatársa felkereste a volt rendőrt Bécs egyik külvárosában, Kagranban, és érdeklődött nála a részletek felől. Megdöbbentő és jellemző a kép, amely Silberbauer cinikus, közömbös, felháborító válaszaiból kialakul. Mint a riporter irja, a beszélgetés Silberbauer sirámával kezdődött: “Képzelje, milyen kellemetlenül érzem magam. Le kellett adnom oldalfegyveremet, igazolványomat bevonták, ezentúl egyszerre jegyet kell váltanom a villamoson— milyen csodálkozva néz rám mostanában az ismerős kalauz...” mondta Silberbauer, majd egy könyvelő pontosságával rekonstruálta 1944. augusztus 4. történetét. —Nagyon szép nap volt, napos, meleg. Ép ebédelni készültem, amikor telefonon értesítettek, azonnal menjünk a Prinsengracht 263-ba, ahol zsidók rejtőznek. Gyorsan összegyűjtöttem egypár emberemet, köztük hollandok is voltak. Odautaztunk, csöngettünk. Mindjárt kinyílt a gyarmatáruraktár ajtaja. Láttam, hogy az egyik emberem hollandul mondott valamit a raktárosnak. Az szájára tette ujját, mintha azt mondta volna, csak csendben, aztán felfelé mutatott jelezve, hogy ott vannak. Nyilván ugyanő telefonálhatott nekünk félórával azelőtt. A rajtaütés Silberbauer arra is pontosan emlékszik, hogyan tolták el embereivel az álcázó könyvespolcot, amely az emeletre, a rejtélyhelyre vezető ajtót takarta. A meglepetéstől és a félelemtől elnémult, porig sújtott szerencsétlenek letargikusan hagyták, hogy összetereljék őket a náci rendőrök. Az egyik férfi megmondta nevét, Franknak hivták. Egy kislány is volt vele — folytatta Silberbauer. — Amikor hitetlenkedtem azon, hogy már huszonöt hónapja rejtőznek itt, ezen a szűk helyen, Frank mutatta az ajtófélfát, amelyen mindig megjelölte, hogyan növekedett a gyermek... Az újságíró megkérdezte Silberbauert, olvasta-e Annak Frank naplóját, látta-e fényképét, amely a német kiadásban benne van. “Hogyne. Pár hete vettem meg a könyvet. A kislány az életbe sokkal csinosabb volt, mint ezen a képen. És nagyobb.” Ki volt a besúgó? Bűntudat? Szégyenkezés? Lelkiismeretfurda- lás? Silberbauer nem ismer ilyen érzéseket, állapítják meg az újságírók. 1946 óta nyugodtan dolgozott a bécsi rendőrségen, most meg a leleplezés után, hir szerint, eltűnt, talán várja, hogy majd A nyugat-németországi Calwban, a Nagold folyó menti, württembergi kisvárosban, elhangzott az ítélet az “első nagoldi perben”. A per vádlottja H. B. Raub 22 éves őrvezető, a Bundeswehr altisztje; brutális és embertelen kiképzési módszerei miatt állították bíróság elé. A hat napig tartó tárgyalás után, a súlyos terhelő bizonyítékok alapján, a bíróság nyolchónapi börtönbüntetésre Ítélte az őrvezetőt. “Gyémántcsiszolás” halálos áldozatokkal A per a nyolc büntető eljárás közül az első, amelyet a nagoldi 6-9-es ejtőernyősszázad kiképző altisztjei ellen indítottak. A nagy érdeklődés miatt a calwi tornacsarnokot alakították át tárgyalóteremmé. A tárgyaláson felháborító kép alakult ki a nyugatnémet hadseregben uralkodó állapotokról. A kihallgatott tisztek és altisztek hallatlan cinizmussal válaszolták: “Az ejtőernyősök különleges gyémántok, és a gyémántot csiszolni kell.” Ennek a “csiszolásnak” több áldozata van már, mint egy kisebbfajta ütközetnek. Halálos áldozata éppen úgy, mint rokkantja. Hosszú ideig leplezték a szörnyűségeket, de végül is napvilágra kerültek. Az ejtőemyősszázadban uralkodó embertelen, a hitleri időkre emlékeztető állapotokat a nagoldi polgári lakosság leplezte le, és a tömegek nyomására voltak kénytelenek a Bundeswehr illetékesei, valamint az igazságügyi hatóságok is beleavatkozni. A militarizmus barbár öntörvénye öt nyomozót küldtek ki az ügy felderítésére, s az eredmény megdöbbentő volt. Az újoncok, a lakosság, az áldozatok és a szemtanuk vallomása szerint az éjjeli gyakorlatok után tucatjával hordták a kórházba az eszméletlen újoncokat. Az altisztek szadista ötleteikkel pokollá tették az újon cok életét, s nemcsak emberi méltóságukban alázták meg őket, hanem életüket is kockára tették. Mocsárba kergetett újoncokról, az egész életére megrokkant B. Jaeger tragédiájáról, az izzó hőségben halálra hajszolt Timborn újonc drámájáról szóltak a tanúvallomások. Hogy megelőzzék a botrányt, Raub őrvezetőt elbocsátották a hadseregből, és feloszlatták a 6-9- es ejtőernyősszázadot. Egyedi, véletlen eset-e a nagoldi botrány? Nem. November 14-én a Lüneburger Heikén rendezett gyakorlat közben — hogy csak a legutóbbi hetek eseteiről Írjunk most — hat fiatal katona szenvedett súlyos sérüléseket. December 10-én a schleswig-holsteini Neumünsterben Klaus Kuehl főhadnagy állt a bíróság előtt, aki éjszaka ködgyertyákat gyujtatott meg a katonák szobájában. A tárgyalás után 300 márka pénzbüntetésre ítélték. A nagoldi perrel kapcsolatban sok szó esik arról, hogy a nyugat-német ifjúság egyre határozottabban fordul szembe a militarizálás prófétáival. Közismert például a 21 éves Detlef Frede pincér neve. Az illetőnek már gazdag “priusza” van, és “büntetett előélete” során többször volt előzetes letartóztatásban, sőt a goslari bíróság fogház- büntetéssel is sújtotta már. “Bűne” minden esetcsak elül a vihar. . .Remélhetőleg nem válik ba számítása, előkerül majd és felelősségre vonják minden viselt dolgáért. Az eset azonban felszínre hozott még egy kérdést: ki is árulta el Anna Frankot, szüleit és a többieket? Ki hozta nyakukra a nácikat? 1949-ben már gyanúba került valaki, az a bizonyos raktáros, Amszterdamban le is tartóztatták, de a bizonyítékok nem voltak elegendők, szabadon kellett engedni. Mi lesz most? Silberbauer erre is választ tudna adni. A gyanúsított a ma 68 éves Willem Gerard van Maaren, ő volt a raktáros a prinsengrachti házban, s Silberbauer minden kétséget kizáróan őt tartja az ismeretlen telefonálónak. Az újságírók ugyanis erről is megkérdezték a rendőrtisztet: “Mi a véleménye, az a raktáros tette a kést a torkukra?” “Biztos vagyok benne.” S bár Van Maaren körömszakadtáig védekezik a súlyos vád ellen, az újabban felmerült tények alapján ismét kivizsgálják az ügyet. A becsületesen gondolkodó közvélemény — ennek is hangot adnak a lapok — követeli, hogy valóban Íródjon meg Anna Frank naplójának utolsó fejezete. Soha többé ne legyenek Anna Frankok és soha többé ne legyen ilyen napló. ben egy és ugyanaz volt: nem hajlandó a nyugatnémet hadseregben katonai szolgálatot teljesíteni. Mint Hitler idején. Pusztán pacifizmusból táplálkozik-e a nyugatnémet ifjak ilyen szembefordulása a Bundes- wehrrel? Nemrégiben bonni egyetemi hallgatók nyilatkoztak erről a problémáról. Tiltakoztak a feltevés ellen, hogy a pacifizmus váltaná ki véleményüket. — Ez az egész probléma a mai német ifjúság lelkiismereti kérdése — magyarázták. — A két világháborúban, különösen a második után, megutált bennünket az egész világ, s most folytassuk ott, ahol abbahagytuk? A módszerek a mai Bundeswehrben éppen olyanok, mint Hitler idején voltak. Von Hassel hadügyminiszter nemrég arról panaszkodott, hogy “nem elég kemény” a kiképzés a nyugatnémet hadseregben. Akiket a nácik hasonló módszerekkel kiképeztek, azokból elvakult gyilkosok váltak, akik milliók és milliók halálát és a német nép iszonyatos tragédiáját okozták. Ezt nem akarjuk, ez ellen tiltakozunk. Nem ok nélkül irja a nyugat-berlini Telegraph cimü lap vezércikkében: Raub bírája mentő körülménynek tudta be a szadista őrvezetőnek, hogy “a szokásos gondolkodásmód vezette tetteiben.” De a lap felteszi a kérdést: vajon húsz évvel ezelőtt nem a “szokásos gondolkodásmód” nevelte Auschwitz, Buchenwald, Bergen-Belsen és a többi megsemmisítő tábor hóhérait? A humanizmus “hadgyakorlata” A többek közt Lord Russell nevével fémjelzett angol leszerelési mozgalom a nemzetközi békeharc egyik legérdekesebb színfoltja. A ködös A1 bionból most újra olyan kezdeményezésről érkezett jelentés, amely ötletnek is kiváló, de szimbólumnak nemkülönben. Megértéséhez emlékeztetnünk kell arra, hogy tavaly a NATO Nyugat-Németországban megren dezte a történetének legnagyobb hadgyakorlatát, “Fallex 62” fedőnéven. Nos, ezt a hadgyakorlatot parodizálta — nem olcsó humorizálásként, hanem mélyértelmü és szellemes figyelmeztetésként — a brit békemozgalom, amikor megrendezte a maga “Fall X 63” nevű “hadgyakorlatát.” Ebben a különös manőverben a fegyverek szerepét az önmagukért beszélő tények és adatok játsszák. Kiderül belőlük, hogy 14 millió fontból 400,000 tanácsi kislakást, 160 millióból 120 hatal más modern iskolát lehetne építeni, 80 millióból korszerűsíteni lehetne az egészségügyi hálózatot, 120 millióból 60 uj kórházat lehetne építeni, 126 millióból nemcsak a közlekedés modernizálása, de a jelenleg bizony borsos viteldijak csökkentése is lehetséges lenne. Végül 60 millióból mintegy 700 kilométer uj ut születhetne, 300 millióból pedig gyökeresen rendezhető lenne az égető nyug* dijkérdés. Mindez gyönyörűen kitelne Anglia évi fegyverkezési költségeinek feléből — állapította meg a “Fall X 63.” A humanizmus és a logika hadgyakorlata volt ez, az értelem ütegeinek elsöprő erejű zárótüzével MMMWmWWAAMIlMVMnmMUWWWWAIVIWWM^nnWUVtfMMVWWVMUWWWWVWWWWWlMVUWWViUVMM ítélet az első Nagoldi perről
