Amerikai Magyar Szó, 1964. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-23 / 17. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, April 23, 1964 A Civil Rights Bill a szenátusban A faji elnyomás szószólói kemény ellenállást tanúsítanak. — Gerinctelen liberálisok veszzlyeztetik a törvényjavaslat célkitűzéseit. — Az egyenjogúsági mozgalom harci módszerei feletti nézeteltérések Az adminisztráció polgárjogi törvényjavaslata {Civil Rights Bill), amit a képviselőház február 10-én elfogadott, azóta a szenátus előtt van, ahol a reakciós déli és republikánus szenátorok mindent megtesznek, hogy meggátolják érdemleges megtárgyálását. 19 déli szenátor Richard B. Russel, georgiai szenátor vezetésével már három hete egymásnak adja át a szót és mindegyik órák hosszat beszél a törvényjavaslat ellen. Amikor már mindegyikük hozzászólt, akkor újra kezdik. E héten egyesek már harmadik, mások meg már a negyedik felszólalásánál tartanak. Spesard L. Holland floridai szenátor 3 órán és 28 percen keresztül a floridai napilapok vezércikkeit és az olvasóiktól beérkezett leveleket olvasta fel. Ezekkel fűszerezte saját véleményét a javaslat ellen. Holland a javaslat Title II. szakaszát támadta, amely megtiltja a diszkriminációt a közönséget kiszolgáló intézményekben. Ez az úgynevezett “public accomodation” szakasz, amely üzletekre, hotelekre, vendéglőkre, stb. vonatkozik. Holland szenátor szerint ez a szakasz “elvetemült szocialista törvényhozás”, amely “alkotmányunk velejét Sérti.” Egy másik szenátor, Lister Hill Alabamából, azt hangoztatta, hogy a Civil Rights Bill Első Függelékben biztosított szólás-, társulás- és vallásszabadságot sérti, (csak fasisztaszerü észjárás nevezheti sérelemnek azt a javaslatot, amely ezeknek a jogoknak korlátalan gyakorlását megköveteli) Sérti a Fifth Amendmentet, mert megtagadja a munkáltatóknak a tetszésüknek megfelelő munkások alkalmazását (persze a négerek mellőzésével); a Sixth Amendmentet, mert nem juryra bizza a sérelmek orvoslása feletti Ítéletet (mikor adott egy déli jury négernek igazat?); a 13 ik Amendmentet, mert “kényszert alkalmaz” a munkáltatók, magánvállalatok tulajdonosaival szemben a megkülönböztetés megszüntetésére. A déli szenátorok íeiíedezték az Alkotmányt és annak minden függelékét, s most ezekbe kapaszkodva védik a munkáltatók és tulajdonosok jogait, hogy a fajüldözést és faji diszkriminálást tovább is szabadon gyakorolhassák. Veszélyben a törvényjavaslat veleje A Civil Rights Bill ellenzői között vannak olyan szenátorok, akik “mérsékelt” módszerekkel akarják megcsonkítani az amugyis hiányos szakaszokat. Everett McK. Dirksen, a republikánus kisebbség vezetője, 15 módosítással akar hozzájárulni a törvényjavaslat Fair Employment Practices szakaszához. Teljes rosszindulatáról tanúskodik az a módosító ajánlata, hogy a felállítandó Federal Fan- Employment Practices Committee adja át a törvénykezés jogát az állami ügynökségeknek diszkriminációs esetekben, ha valamelyik állam felmerülő ügyekben erre kérné. A Civil Rights Bill támogatói ellene vannak ennek a módosításnak — és jogosan —, azon az alapon, hogy déli államok “papíron levő” ügynökségeket állítanának fel, amelyek semmit sem tennének a munkaelhelyezéseknél gyakorolt faji diszkrimináció megszüntetésére. Mindamellett fennáll sz a veszély, hogy Dirksen errevonatkozó módosításait elég republikánus szenátor fogja támogatni a déli szenátorok mellett ahhoz, hogy a Civil Rights Bill-t meggyengitsék. Dirksen e napokban fogja benyújtani a polgárjogok lerombolását célzó módosító javaslatait. Ugyanezek az erők megtagadnák a négerektől azt az alkotmányos, demokratikus jogot, ami az emberi méltóság elmaradhatatlan kelléke, hogy ott vásárolhassanak, étkezhessenek, utazhassanak, megszállhassanak, stb. ahol akarnak, amerre az ütjük viszi. Ezt a jogot biztosítaná a törvényjavaslat Title II. “Public Accomodation” szakasza. A reakciós szenátorok ezt úgy módosítanák, hogy ez a jog ne legyen országos jellegű, szorítkozzon csupán az államok közti forgalomra, kereskedelemre, (Interstate Commerce). Az egyes államok keretein belül a “states rights” elve érvényesüljön, ami végeredményben azt jelenti, hogy a déli államokban a faji diszkrimináció akadálytalanul tovább folyna ezeken a nyilvánosan közszolgálatokat nyújtó helyeken. A néger továbbra sem mehetne mozikba, színházakba, étkezőhelyekre, szállodákba, stb.. ha azok tulajdonosa nem engedélyezi. A Civil Rights Bill egy harmadik pontja, amit a reakció zajosan ellenez, az a szakasz, amellyel a kormányt felruházza, hogy'tartson vissza kormánysegélyt olyan intézményektől, amelyek faji diszkriminációt gyakorolnak. A kormány állandóan felmérhetetlen összegekkel szubvencionál magán lakásépítkezéseket, iskolákat, egyetemeket, kórházakat, valamint a termelés és kereskedelem számos magán szektorát. Mindezekben az intézményekben az egyenlő jogú munkalehetőség, ellátás és szolgálat még távolról sem megvalósult gyakorlat. Az integráció ellenfelei a szenátusban és másutt is, szeretnék a kormánykiutalásokat tovább is élvezni, de ugyanakkor ragaszkodnak a diszkrimináció szabad gyakorlásához fűzött önkényes jogukhoz. A polgárjogok élcsapatainak harci módszerei Egyik másik irányvonal, amely sajnos beszivó- dott a legjobbindulatu polgári, liberális légkörbe is, az a kritika, amit az egyenjogúsági mozgalom harci módszerei ellen irányítanak uton-utfélen. Amint ismeretes, a mozgalom vezetői kezdettől fogva az erőszaknélküli, a békés ellenállás és tüntetés eszközeivel, imával, énekléssel, benn-üléssel, (sit-in), be-állással( stand-in), gyaloglással, templomi gyülekezéssel, tömegfelvonulással( aug, 28 Washingtoni Felvonulás) és hasonló módszerekkel hozták nyilvánosságra a néger nép elhatározását, hogy minden emberi és alkotmányos jogának teljes és szabad gyakorlásához ragaszkodik. E reakciósok és a fajgyűlölet támogatói a tiltakozás legártatlanabb formáit is kifogásolják és a legbrutá- lisabb eszközöket alkalmazzák megtorlásként az egyenjogúsági harcosok ellen, akiknek élcsapataiban egyre nagyobb számban vesznek részt fehérek, azok az amerikai polgárok, akik a demokráciát és az egyszerű emberi igazságokat szivükön viselik. Harcosabb elemek viszont erélyesebb módszereket ajánlanak és a szélsőséges rétegek a fegyverek használatát is felvetették, mint az ellenállás eszközét. Bár az egyenjogúsági mozgalom szelleme és jogossága egyre nagyobb teret nyert az országban, politikusok, egyházi és társadalmi intézmények, szakszervezetek vezetői támogatásukról biztosították, a kézzelfogható eredmények csak lassan mutatkoztak. A hírszolgálatokban gyakran találkozunk olyan hírekkel, hogy a kormány a négerek számára eddig elérhetetlennek vélt magasabb állásba négert nevezett ki. Vagy, hogy valahol egy parkot, uszodát, motelt, étkezdét, üzletet, stb. megnyitottak a néger lakosok számára. Vagy, hogy valamelyik egyetemen felvettek egy, mondjuk két néger hallgatót. Elemi iskolák némelyikébe már 'három, hat néger gyermek is bebocsátást nyert. Megtörténik már elvétve, hogy fehér lakónegyedben egy jobbmódu néger családnak eladnak házat és be is költözik. Említésre méltó eredmények, meg kell adni és kétségtelen, hogy ezek már az egyenjogúságért kitartóan harcoló néger nép érdemei. De ha mérlegelnénk az eredményeket a harcokban elszenvedett sérelmekkel szemben, akkor a sérelmek serpenyője mélyen lehúzná az eredményekét. A tízezrekre rugó letartóztatások, a bebörtönzések, büntetések, rendőrbotok, rendőrkutyák; otthonok, templomok bombázása; vezetők, ártatlan gyermekek meggyilkolása — nagy ár néhány magasabb állás, néhány munkaalkalom, néhány iskolai ülőhely megszerzéséért. Ezek tessék-lássék, jelképes, u.n. “token” eredmények és bizony a néger nép nem ezekért harcol. A néger nép azért harcol, ami mindnyájunk közös érdeke: az emberi méltóságért; az alkotmányos, a polgári, az emberi jogok egyenlő gyakorlásáért; az igazság egyenlő alkalmazásáért és hogy őket is embernek tekintsék az életmegnyilvánulások ezen területein. Ezek a néger nép követelései és nemcsak maguknak követelik ezeket a jogokat, hanem mindnyájunknak — az egyenlőség alapján. Az egyenjogúsági mozgalom — még mindig az erőszaknélküli módszerek keretein belül — szen- zációsabban ható eszközökhöz folyamodott ügyük előbbrevitele érdekében. Leültek járdák szélére, lefeküdtek építkezések gépei elé, leláncolták magukat, hogy a rendőrség — amely minden alkalommal ellenük lépett fel — nehezebben távolit- hassa el őket. Legújabban úttestek eltorlaszolását is harci eszközül tervezik elfogadni. Életüket teszik kockára (Clevelandon egy fiatal fehér lelkészt kotrógéppel halálra gázoltak egy néger iskola építkezése előtt, amely ellen tiltakozást rendeztek) és a rendőrség legbrutálisabb kezelésével néznek szembe. És most azzal jönnek elő a reakciósok, a diszkrimináció évszázados gyakorlói, hogy az egyenjogúsági harc bajnokai, négerek és a velük harcoló fehérek egyaránt, ártanak saját ügyüknek azzal, hogy harci eszközeiket nem válogatják meg. Átlépik az illendőség, a finomság határait, sértik másoknak a szépérzékét, nem veszik figyelembe másoknak a jogait és némely esetben még szégyent zúdítanak a városi vezetőségre is eljárásaikkal —• ezekkel a vádakkal illetik őket. A “közérdek” ezen álszenteskedő, demagóg védelmezői több dologról megfeledkeznek. Először a néger nép évszázadok óta tartó végtelen türelméről, amivel várták és remélték, hogy a fehér társadalom végre a néger polgárok számára is érvénybelépteti az amerikai alkotmányt. Mig végre megunták a várást és a tettek mezejére léptek. Akik “a törvények alapján való fejlődést” kiabálják, elfelejtik azt, hogy a Legfelsőbb Bíróság már 1954-ben döntött az iskolák integrálása ügyében. Hány iskolát integráltak azóta a déli államokban? És mi a helyzet az északi államokban ebben a kérdésben? Lehullt a lepel az egész országban nyíltan és burkoltan gyakorolt faji diszkriminációról. A “törvényre való támaszkodás” jelszavát gyengíti az az ádáz harc, amit a fajgyűlölők a szenátusban vezetnek a Civil Rights Bill elfogadása ellen. Meddig várjon a néger nép a fehér társadalom “megértésére” és “jószivü intézkedésére”? A demokrácia barátai ne vezessék mellékvágányra az egyenjogúsági mozgalom célkitűzéseit azzal, hogy a harci módszerek meg nem értésével, nagyi- tóüveg alatti tüzetes kivizsgálásával, segítsék azokat, akik a mozgalom aláásását célozzák. Nagyobb nyomatékkai kell az egyenjogúsági mozgalom széleskörű jelentőségével megismerkedni, másokkal megismertetni és a mozgalom erkölcsi és aktiv támogatását minél jobban kiszélesíteni. Ehhez tartozik minden oly lépés, amivel szervezetek és egyének a Civil Rights Bill mielőbbi elfogadását elősegítenék. A legegyszerűbb módszerek egyike az, ha saját államunk (amelyben lakunk) két szenátorának levelet vagy levelezőlapot Írunk, amelyben kérjük, hogy szavazzon a Civil Rights Bill módosítások nélküli elfogadása mellett. Ennyit igazán megtehetünk saját érdekünkben. Egy néger iró kritizálja az integrációs mozgalmat Louis E. Lomax jólismert néger iró pesszimista hangokat ütött meg, amikor a néger hivatásbeü nők klubjainak ebédjén, a newyorki Hilton szállodában tartott beszédében kijelentette: “Nem tudtunk egyetlen dolgot sem elérni.” Majd igy folytatta: “Martin Luther King ábrándjait a szeretet utján akarta kifejezni... de rémkép lett belőle...” Most aztán “furcsa, uj vad hangok veszik át a vezetőség szerepét és káosz és vérontás van kilátásban.” Elitélte a szervezetek és intézmények konzervatív vezetőségét, akik nem hallgatják meg és nem teljesitik a néger mozgalom mérsékelt vezetőinek követeléseit. Ennek illusztrálására elmondotta, hogy Johnson elnök tavaly nyáron, mint alelnök hosszantartó beszélgetés folyamán próbált szak- szervezeti vezetőket jobb belátásra bírni az integráció irányában, de utólag kijelentette, hogy nem ment semmire velük. Mr. Johnson annakidején úgy nyilatkozott, hogy “Lehetetlen megmozgatni ezeket az embereket. Egyszerűen nem akarnak semmit megváltoztatni.” Mr. Lomax figyelmeztetett, hogy a néger nép problémái olyan égetőek, a helyzet annyira tűrhetetlen, hogy hamarosan elérkezik az az idő, amikor nem fognak többé a mérsékelt vezetőkre hallgatni, akik nem tudnak eredményt felmutatni. Megjósolta, hogy habár nem ért egyet evvel a taktikával, a Világkiállítás megnyitására tervezett forgalom leállításában sok ezren fognak résztvenni és az ilyen demonstrációkban mindig megvan a lehetősége annak, hogy tettlegességre kerül a sor. Mindezeket el lehet kerülni avval, hogy a jóérzé- sü emberek hangot emelnek és tiltakoznak. Mr. Lomax nemrég Clevelandban volt, ahol az egyik demonstráció alkalmával egy lelkészt halálra gázolt az egyik földkotró gép. “Ki fog meghalni New Yorkban?”, kérdezte, “mig Wagner polgár- mester elhatározza, hogy a helyes és helytelen álláspont között nem lesz többé semleges? Minek kell történni ebben a városban, hogy a szakszervezetek meglássák az igazságot?” WVUVU\AAAAAAA/UV(MVVtfUVVV*WUWIf)/UVVUVVWW A FRANCIA IPARBAN és kereskedelemben folyósított bérek és fizetések 40 százalékát a Párizs és környéki üzemek és vállalatok fizetik ki.
