Amerikai Magyar Szó, 1963. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1963-08-22 / 34. szám
5 Thursday, August 22, 1963 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Munkás és szakszervezeti hírek Óriási haszon és nyomorúságos bér Érdekes és szomorú megvilágításban mutatja meg a yaló helyzetet az a két, egymástól különálló hír, amely egyrészt az autógyárosok egyre fokozottabb haszonnövekedéséről, másrészt a leginkább kizsákmányolt dolgozók éhbéreiről számol be: 1. Ennek az évnek második negyedében az autó- és alkatrész üzemek $698,427,000 hasznot zsebeltek be. Ez a szám a tavalyi $585,227,000-hoz képest, 19.3 százalék haszonnövekedést jelent. 2. A michigani állami szenátusban kihallgatásokat folytattak a minimális órabér érdekében, mely alkalommal munkások által Írott leveleket olvastak fel, melyekből alább közlünk kivonatokat: “Úgy tudom, a törvény előírja, hogy nők nem dolgozhatnak többet heti 54 óránál. Jelenleg az Asceola County kórházban dolgozom. Havonkint 100 dollárt keresek, azaz óránkint 38 centet, mivel egyik héten 71 órát, a következő héten 61 órát dolgozom.” “Pincérnői alkalmazásban dolgozom. A munkaidő heti hat nap, napi nyolc óra és nem egészen 25 dollár a heti fizetésem. Ez kb. 65 cent órabér.” “Ebben az utmenti étteremben napi 14 órát dolgoztunk minden megszakítás nélkül. Még ebédidő sem volt. Hogyan tehette meg ez a társaság, hogy csak 500 órabért fizessen?” “Miért van az, hogy a minimális órabér reánk, hölgyfodrászokra nem vonatkozik? Már 14 éve dolgozom itt és mindössze 40—45 dollár garantált heti fizetést kapok és jutalékot. Sokszor a garantált bért sem fizetik meg.” “Leányom 19 órát dolgozott. Mikor a fizetésért jelentkezett, csak $3.14-t kapott és azt mondták, annyi jár neki. Visszamentem vele;' azt mondták nekünk, hogy az órabér 35 cent.” “Tíz éve dolgozom a kasszánál egy füszerüzlet- ben és mindössze 900 órabért kapok. Igazi rabszolga munka.” “Egy Donut Shopban dolgozom 13 órát. A tulajdonos kitesz magáért és 300 órabért fizet.” “Mi pincérnők, heti hét napon át, naponta 9— 10 órát dolgozunk, de csak heti 30 dollár a fizetésünk. Nagyon szeretném, ha belenéznének ebbe az ügybe, mert azt hiszem, hogy csúfosan becsapnak bennünket.” “Fiam hat hétig dolgozott nyári kamp-en a konyhában, heti 60—80 órát. Összes fizetése 78.59 dollár volt, meg $4.50 bonusz. Ha heti 40 órát dolgozott volna, ez 33 centes órabért tenne ki.” A szervezetlen munkások kizsákmányolásának nincsen határa. Emelkedik az életszínvonal Egy az elnök által kijelölt 12 tagú bizottság április óta tervezgette a kormányba kinevezett ma- gasrangu és kisebbrangu tisztviselők fizetésemelését. Sikerült is egy évi 20,000,000 dollár különkiadást kitevő ranglétrát összeállítani, amelyen belül egyesek fizetését megduplázták. így a kabinet tagjainak 25,000 dolláros évi fizetését 50,000 dollárban szabja meg a tervezet, a “fringe benefit”-eken kivid. A kongresszus tagjai az eddigi 22,500 dollár helyett 35,000-et kapnának évente. Az alelnök, a képviselőház elnöke és a legfelsőbb bíróság tagjainak 35,000 dolláros fizetése 60 ezer dollárra való emelését ajánlja a benyújtott tervezet, amely kiemeli, hogy legszívesebben arra a színvonalra emelték volna a bérjavitásokat, amiKeserű emlékek Irta: VARGA ANDRÁS Amikor mi, a 69-ik ezred harmadik zászlóalja (a különített zászlóalj) először jöttünk le pihenőre a görci hídfőben lévő Monte Szabatino nevű hegyről, az első isonzói csata után, akkor hallottuk, hogy Rómában Piusz pápa megáldotta a fegyvereket. Atkozódtunk ahogy csak a baka tud átkozódni, de talán az nem ártott neki, viszont az is lehet, hogy az ördög azért vitte el nemsokára. Mint érdekességet említem: mindig abban a hiszemben voltam, hogy ezt rajtam kívül régen elfelejtette már mindenki. így elcsodálkoztam, amikor néhány évvel ezelőtt búcsút mondva a bányának, a városba költöztem; egyik első dolgom volt a könyvtárba menni, ahonnan könyveket vettem ki, köztük több történelemkönyvet is. Az egyikben Y. Robinson: “Medieval and Modern Times” (középkori és uj idők) cimü könyvében megtaláltam ezt. Nekünk nemsokára megint föl kellett mennünk a Monte Szabatinóra és junius 15-én este 11 óra tájban odajött hozzám a Mészáros káplár és azt kérdezte; szomszéduram hallja? Nem kellett kérdezni, hogy mit, mert a rendkívüli harctéri csöndben tisztán hallottuk, hogy az ellenség vonala mögött zörögtek a szekerek, teherautók hozták a lőszert egész éjjel. Tudtuk, hogy mi lesz holnap. Akko r már volt egy kis állás, amit éjjelenként csináltak a komáromi utászok. Az angolszász történetírók egybehangzóan hazudják, hogy az Isonzónál az osztrákoknak hatalmas erődítményeik (great fortifications) voltak, azonban amikor nem az osztrákok, hanem mi magyarok odamentünk, csak a csupasz hegyoldalakat találtuk. Akkor már nappalra nem maradt mindenki az állásban, csak bizonyos számú őrség, a többi meg hátul, a bokrokban húzódott meg. Mindenki tudta, hogy ki van soron bentmarad- ni. Reggel, mikor kezdett kissé világosodni, a század cihelődni kezdett és mindenki nagy meglepetésére Mészáros káplár kemény hangon kijelentette: Lingli szakaszvezető van soron bentmaradni árokőrség parancsnoknak. Szegény Lingli Miska kétségbeesetten tiltakozott, de mindenki rátámadt, az Ungvárról való Yekel zászlós is. Az én nevemet senki sem említette, pedig mindenki tudta, hogy én voltam soron. Szörnyen szégyeltem a dolgot, de huszonhárom éves voltam akkor és még élni akartam. Reggel hat órakor kezdődött a pergőtűz és csak a mi kilencedik századunkra meg a tizedikre. Délután négy óráig borzasztóan verte az állásunkat, amikor jelezték, hogy az ellenség támad. Akkor mi rohantunk le az állás felé, de amint futottam a völgynek, megdöbbentem, mert abból csak itt-ott maradt valami kis részlet és arra igyekeztem, ahol még maradt valami. Ott szegény Lip- taira majdnem ráugrottam, aki ott feküdt hanyatt a kőrakás mellett és nyugodtan rámnézett. Mindkét cipője le volt vetve és a bokájánál lassan szivárgott a vér. Félóra múlva jött az értesítés, hogy ő is meghalt. A Rácalmásra való Dózsa Józsefnek a hátán ment be egy kisebb gránát és a mellén jött ki. Biztosan meg lehetett sebesülve és futni akart. Mindenki meghalt az állásban, de Lingli életben maradt, egyedül az árokőrségből. Öt csak az ötödik vagy a hatodik isonzói csatában mészárolta le a há- borucsináló ántánt. A taliján gyalogsági támadást visszaverni nem volt feladat. Azt kisiskolás gyerekek is el tudták volna végezni. Mikor sötétedni kezdett, elcsendesült minden és valami négyen vagy öten összejöttünk és arról beszéltünk, hogy a taljánok ezt nem fogják bírni sokáig, mert igen szegények. Egyik ezt mondta, a másik azt és én is mondtam: “olyan szegények ezek, hogy amikor a balatoni vasutat csinálták, akkor ott Polgárdin elkapkodták a kutyákat és megették.” Mert ott olaszok dolgoztak. Hogy nem lett volna az országban elég napszámos? Dehogyis nem! Annyi volt ott, hogy százezrivel ment a tengerentúlra kenyeret keresni magának, de a magyar parasztnak nem adták a napszámot azok az “urak”, a betyárurak; bizonyosan úgy gondolták, hogy ha a paraszt pénzt lát, az nem vezet .lóra. Igaz, hogy Bernát Miska igen értelmes perkátai paraszt, nagyon emlegette Amerikát. Mi is tudtuk ezt, mert Amerika akkor még nem üzent ugyan háborút, de Wilson már erősen siratta a tengerek szabadságát. Mi is tudtuk ezt jól, de azért rendületlenül hazudtunk sajátmagunknak. Miért? Sokkal későbben jöttem rá ennek az okára. Biztattuk magunkat, mert a borzalmas pergőtűz hatása alatt voltunk. Jól emlékszem rá, amikor “kölcsönben” voltunk a Haláldombon 1915 november 25-, 26- és 27-én, ahol az állandóan robbanó gránátok dobálták ránk a napok óta rothadó holttestdarabokat -— mert ott még a halottakat sem lehetett sokszor eltemetni —, ahol a gyomrom mindig a “torkomban volt”, még ott is volt reményem. két az ország 1,157 vezető korporációinak magas- rangú tisztviselői élveznek, de sajnos, ezt nem tehették meg. Úgy találták, hogy pl. a biztositó társulatoknál a közepes fizetések 53,000 dollárnál kezdődnek és az ipari monopóliumoknál pedig 91 ezer dollárnál. így hát meg kell elégedni a 30-tól 100 százalékig menő emelésekkel. Ami a “fringe benefiteket” illeti, a tervező bizottság evvel sem smucigoskodott. Itt meg kell jegyezni, hogy a bizottság Clarence B. Randall, az Inland Steel Co. igazgatóságának volt elnöke vezetése alatt állott. Azonkívül az Eisenhower-kabinet- nek két volt tagja, továbbá Omar Bradley nyugalmazott generális, Stanley Reed volt főbíró és George Meany, az AFL-CIO központi elnöke is tagja volt. Meany! Ö valószínűleg a szakszervezetekben szerzett harcias tapasztalatait érvényesítette a bizottságban. De még milyen sikerrel! Eddig még nem volt szerencséje, hogy a munkások számára megközelítőleg is ilyen arányú béremelést harcoljon ki. Legfeljebb saját magának. A “fringe benefit”-hez tartozik az 5,000 dollár, amivel az alelnök és a ház-elnök 10,000 dolláros zsebpénzét kiegészítették évente. A képviselők és szenátorok fizetésének első 5,000 dollárját adó- mentesitették. Más halandó csak 600 dollár erejéig számíthat erre az engedményre. Az elnök által kijelölt megbízottak, feladatuk végeztével, minden szolgálati év után egyhavi fizetést kapnak “elbocsátási dij”-ként, azonkívül a Washingtonba költözésük és hazaköltözésük költségeit. Hivatalos utazgatás alkalmával 50 dollár külön napidij jár. Washingtonban tehát tudomásul vették, hogy a megélhetés költségei napról-napra emelkednek és hogy ezt megfelelő eljárással kell egyensúlyozni. De akkor miért kell a munkásoknak a veszteséggel és szenvedéssel járó sztrájk eszközéhez folyamodni, amikor a saját megélhetésükről van szó? És még eddig eszükbe sem jutott 30—100 százalékos bélemelést kérni. Ez a “szabad világban” az “egyenlő lehetőségek” egyik magyarázata. Ott az volt a reményem, “ha a rosseb addig meg nem esz”, akkor még éjfél előtt meg fogom kapni a rumot, meg a forralt bort, a halálra gyötört katonák egyetlen áldását. Másnap este leváltottak bennünket a Monte Szabotinóról, mert az már régen tudott dolog volt, hogy az ilyesmi után a katonát muszáj leváltani. Ahol meg kellett halni, oda mindig a magyarokat tették. Akkor nem volt a közelben magyar és igy a krakkói huszadik ezredből való zászlóalj váltott le bennünket, már csak azért is, mert jól tudták, hogy nem lesz másik támadás azonnal. Amint lejöttünk pihenőre, megkaptuk a postát, az újságokat is és azt olvastuk a Pesti Hírlap negyedik oldalán “Párvy Sándor szepesi püspök negyvenezer korona péterfillért küldött Rómába.” Az urak, papok, a magyar nép ezeresztendős ellenségei, ekkor sem tagadták meg magukat. Mi, szegény magyarok "soviniszta magyarok" minden oldalról el voltunk árulva. Ezek az “urinépek” akarnak még mindig visszatelepedni a magyar nép nyakára. Olvastam az angol újságban talán másfél évvel ezelőtt, hogy Budapesten valami Mindszenty nevű pap azt mondta a Cleveland Press újság riporterének, hogy ő még vissza fogja adni a földet a grófoknak, papoknak. Milyen eszük lehet ezeknek??? Ma már a pápa is “megszelídült” és ezek még azt sem vették észre. KÉPLÉKENY BAMBUSZ A Kínai Népköztársaságban érdekes uj eljárást dolgoztak ki a nagy mennyiségben rendelkezésre álló bambusznád hasznosítására. Felületi rétegeit lehántják, majd 60—80 százalékos lúgba, ezután 10 százalékos kénsavba áztatják — ily módon cellulóztartalmát ligninné alakítják át—végül olajjal és fenolgyantával keverik össze. Az eljárás eredményeként vastag anyagréteget kapnak, amelyet azután 230 C fokos hőmérsékleten formáznak. A plasztikus bambusz szilárdsága rendkívül nagy, ára viszont csupán egyötöde az acél árának. Ajtó- és ablakkeretek, bútorok és más szerkezeti elemek készíthetők belőle. AIRPHONE, TETEFONERŐSITŐ Airphone a neve egy érdekes uj japán telefon- erősitőnek. Ha a telefonkagylót a tranzisztoros készülékre helyezik, mind a bemenő, mind pedig a kimenő hangot felerősíti, nem kell tehát tartani a kagylót beszélgetés közben, sőt néhány méterre el is lehet a kagylótól távolodni.
