Amerikai Magyar Szó, 1963. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1963-08-08 / 32. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, August 8, 1963 Eörsi Béla: JO_______ Leszámolás a múlttal Aki a népi demokrácia országait és a Szovjetuniót járja, annak feltűnik, hogy a mai ifjúság alig ismeri a múltat, még kevésbé érdeklődik iránta. Aki ilyenről beszél, azt a benyomást teszi rájuk, hogy túloz, propagandát csinál. Egyizben e sorok írója egy állami uradalom munkásszállójában lévő idénymunkásoknak kivánta leirni, hogy a 30-as esztendőkben az idénymunkások (sommások) miként éltek bűzös, levegőtlen, majdnem ablaknélküli istállókban. Mintha a hihetetlenség levegője vette volna körül a hallgatóságot, mig egy parasztasszony (akit ismertek) mondotta el ugyanazt: így pár felvilágosításomat több bizalommal hallgatták. Pedig a múlttal le kell számolni, máskülönben nem látjuk a mai életben elért eredményeket. Sajnos még a mai, főként idősebb magyar közép- osztály a múltat rózsaszínű fátyolban látja, hisz mennyi szép áru volt akkor a Váci utcában; pedig kevesen jutottak hozzá, mily kevesen! A múlttal való leszámolást nem a történetírók fogják elvégezni — akik könyvből veszik az adataikat —, hanem a kortársak: az idősebb költők és irók. így örömmel olvastam Illyés Gyula “Ebéd a kastélyban’’ cimü elbeszélés-gyűjteményét, amelyben a régi, történelmi nevű osztállyal próbál leszámolni. Illyés Gyula, az iró objektiven és igazságszerete- tével nyúlt a kérdéshez, pedig épp az ő őseinek voltak azok földesurai. Ezzel az egy régi, arisztokrata főurral való beszélgetésből sok minden tűnt ki. Illyés kimutatta, hogy az osztály legtöbbje elmezavarban szenvedett. de nem ártatlan alakban, hanem a szadizmus összes variációjában. A keszthelyi herceg ut-mo- nogamiában szenvedett. Tűrhetetlennek érezte, hogy oly utón közlekedjék, amelyet más is igénybe vesz. A herceg kiadta a rendeletet, hogy mindenkinek a herceg közeledtekor háttal kellett fordulni és arcát tenyerébe rejteni. A herceg talán nem tudta, hogy a samuraiak 300—400 évvel ezelőtt ugyanezt követelték meg minden japántól. A herceg ezt nem utánozta, de mind a két osztály azonos lelkibetegségben szenvedett. Még a kerti munkások is, a főur jöttekor hanyatthomlok menekültek előle, bokor alá, árok mélyébe, vastagabb fák mögé. Ha észrevették volna, ez büntetést vagy azonnali elbocsátást jelentett. Mindez azért, mert a hercegnek “Arany gyapjú” rendjele volt. Ottó királyfi is ezzel dicsekszik ma, pedig a szerény osztrák polgár álöltözetét szeretné felvenni napjainkban. A keszthelyi herceg még bárókat sem fogadott a főbejáratnál. Ez a sors járt volna ki Horthy Miklósnak is. Természetesen Ferenc József anekdotáiban is vannak ilyenek. Illyés nem állítja, hogy Ferenc József őrült volt (személyesen), hanem az “egész rendszer volt őrült.” Nem állítjuk, hogy minden tagja a történelmi osztálynak ilyen lelkibetegségben szenvedett, de volt több olyan, aki parasztot a saját kezével pofozott fel. mert nem tért ki elég gyorsan az országúton. Képzeljék el, hogy ecélból az autót le kellett lassítani! De igy lőtte le W. gróf a vadászaton hajtóját. aki ügyetlenül viselkedett. A leglealázóbb az volt, hogy sem a paraszt nem merte a grófot visz- szaütni, sem a hajtők száma nem lett kevesebb Illyés Gyula szerint a hatalmaskodási hajlam dióhéj a szolgasági hajiamhoz képest; az viszi — elsősorban az kondicionálja — az előbbit. A magyar parasztság tűrő, szolgai hajlama a legfájóbb. Károlyi Mihály beszélte el Illyésnek még diákkorában annak példázatául, mik hökkentették őt vissza, még mint serdülőt, hogy osztálya útját kövesse. “Egyik nagybátyja barátaival kocsizott négyesfogatu nagyobb hintóval, ő is. Hogy ezekkel a grófokkal valóban csaknem minden ilyen történet kocsiban kezdődik! No persze, hisz akkor érintkeztek a világgal. Károlyi nagybátyja cigarettázott. Amikor elszívta, a csutka parazsát úgy oltotta el, hogy előrehajolt, s az égő cigarettát a parádés-kocsis meztelen nyakán nyomta el. Károlyi a kocsisra nem emlékezett, de nem is emlékezhetett, mert arcot nem látott. A kocsis ugyanis nem fordult hátra.” Az egész osztályt szabályszerű elmegyógyintézetbe kellett volna küldeni, ahelyett az ország uralkodói lettek és két háborúba vitték bele a szegény országot. Amellett az arisztokraták egyedül még felöltözködni sem tudtak. Egyhez értettek, de ahhoz mesterien: a nyakkendő-kötéshez. Amig Magyarország tőkésosztályának sok tagja (Svájcban elrejtett pénzek segítségével) megszökött őshazájából, amikor a kizsákmányolás lehetősége megszűnt, addig a nagybirtokos-arisztokrácia helybenmaradt, mert a saját helyzetükről nem volt fogalmuk. A nők sem voltak különbek. Illyés találkozott egy Metternich hercegnővel (aki rettenetesen félt a magyaroktól, azt hívén, hogy a neve miatt üldözni fogják). Ez a hercenő oly vallásos volt, hogy ilyet csak a Középkor legsötétebb éveiben lehet elképzelni. Közismert tény volt, ha férje jogait vágj' ta gyakorolni, azt feleségével még a délelőtt folyamán kellett közölnie (10 óra előtt), mert a hercegnő ilyen napokon külön is meggyónt, megáldozott, tehát misét hallgatott és a nap hátralévő részét imádkozással és “közép-bőjtöléssel” töltötte. Ez volt a női ideál az arisztokraták egy rétegének. Illyés Gyula a legtörténelmibb osztályról igen szigorú ítéletet mond. Semmi olyat nem csináltak, ami feljegyeznivaló volt. Az országiás valóban a kezükben volt: “a felsőház, képviselőház, udvar, egyház, minden. Való az is, hogy ez az országiás vitte történelmének egyik legnagyobb katasztrófájába ezt a nemzetet.” Ez az odavezetés azonban oly vakon, lustán, műveletlenül, az előrelátás és elhatározás olyan híjában ment végbe, annyira tett nélkül, annyira történietlenül, hogy cselekvésről, szerepről szó sem eshet, még a “történelmi”- ről sem. Illyés ezen Ítéletét a történelem-tudomány fogja bizonnyal megerősíteni. KÖZVETLENÜL == BÁLINT IMRE rovata Ez egy nagy amerikai város. Egyeteme is van és abban egy park. A parkban van egy épület, hosz- szan elnyúlva, tele kiállító termekkel. Éppen az ez évi kiállítás megnyitója van. Annyi kép jött össze, hogy nem fért az épületbe és ezért a parkban is felállítottak vászonhátas állványokat és még ugv is siirün voltak hegyén-hátán a képek. A szabadban egy dobogó volt, azon egy szónoki asztal, elég magas ahhoz, hogy a szónok, mint pár év előtt történt, a paradicsom- és tojás-zápor elől mögéje bújhasson. Művészek, akik nem nyertek, dobálták meg akkor a zsűrit. Azóta minden évben nagy közönség van a megnyitókon, nem annyira a képek miatt, hanem mert nem szeretnék elmulasztani az újabb tojás- és paradicsomzáport, vagy más esetlegességeket. Eddig minden évben történt valami érdekesség a nagyközönség számára. Egyszer egy művész, aki megnyerte az első dijat, a dobogón összeesett és meghalt. Másik évben egy díjnyertes asszony úgy összezavarodott, hogy kezet csókolt a polgármesternek. Egyszer meg egy művész leszakította a képét a háttérből és felrohant vele a pódiumra és addig ordítozott, mig a rendőröknek, később a mentőknek kellett elvinniök. Követelte, hogy neki adják az első dijat és ordította, hogy fel kell akasztani a zsűrit! Művészek, akik nem kaptak dijat veleorditottak. Egyikük-másikuk már a dobogón hadonászott és ha nem lett volna kézügyben a rendőrség, meglincselték volna a zsűrit.. . Amint mondám, minden évben volt valami mulatság a képek kíséretében és újabb mulatságok reményében nagyszámú közönség volt ezidén is a parkban. Első dij aranyérem volt ezer dollárral és egy nagy bank megígérte, hogy az idén is megveszi az első díjas képet és felakasztja, mint szokta, de csak a kassza mögé. De, ha az elnöknek tetszeni fog a kép, ami eddig még egy képnek sem sikerült, akkor a kassza fölé kerül. Eddig modern képek nyerték a dijakat, márpedig az elnök egy versenyló portréjára, vagy egy verseny vitorláshajó képére pályázik. Természetesen volt egypár apróbb dij is, amelyek miatt még azok is bosszankodtak, akik nyertek belőlük, mert minden művész meg volt arról győződve, hogy az első dijat érdemelte volna. A zsűri válogatott szakemberekből állott az idén is. Egyik a newyorki legtekintélyesebb művészi folyóiratnak volt a kritikusa, másik az egyetem művészeti fakultásának a tanára, valami doktor Lorenzofaccillitás, mig a harmadik egy itteni művész lett volna, de az nem mert eljönni a kiállításra. Vagy csak tüntetni akart, hogy nem ért egyet a másik kettő választásával. Az idén is eljött a polgármester. Egymás után mutatták be a közönségnek a zsűritagokat, akik az évenkint kijáró pfujt kapták taps helyett és bemutatták a pasasokat, akik a fát, a vásznat adták a hátterekhez; azokat is, akik segítettek a képek akasztásában és még egy csomó csomóságot. Bemutatták a mecénást, a bankárt, aki eddig legnagyobb tapsot kapta. Pár szót mondott csak, miután tavaly megjárta a szószátyárkodásával, úgy beszélvén a művészetről, mintha a Hhamber of Commerce egy bankettjén lett volna, a művészek gúnyos röhögése statisztájával. Végre hat rendőr sorfala mellett, mögötte a város egypár előkelő férfi-asszonyságával kijőve a pavilonból, keresztülmenve a parkon, felhágott az emelvényre a polgármester. Még a rendőrök közül is feljöttek ketten a dobogóra. Persze nem a nagyközönségtől félt az egyébként közkedvelt polgármester, hanem a hoppon maradt művészektől. Beszédek és beszédek. A dijat nyert képek köz ben ott pironkodtak vászonnal letakarva a dobogón, rajtuk a kék, piros, zöld, vagy lila kokárda, már amelyik hányadiknak futott be. Kék kokárdás volt a raj legélén, az volt az első díjas. Miután végigimádták egymást a szónokok, felállott a zsűri nevében Doktor Lorenzofaccillibus, hogy leleplezze a díjnyertes müveket, ami persze szintén nem mehetett előadás nélkül. Mint minden évben, ezúttal is az első díjas műről tartatód ott az előadás, annak mikéntjéről és miértjéről. Ez a tanár még egy olajfestékes tubust sem nyitott ki életében, de a város legfélelmetesebb művészi kritikusa volt. “Ez a mestermunka”, igy kezdte az előadását, “egyenesen a rokokó idegszálaira emlékeztet bennünket, a félretapositatlanság és a benső autonómia kilendülésének miazványával párosulva, de nem összekötve, mert az hatványozás volna, azaz lett volna, hogy volna és. .. és... És bálványozás. És nem szanaszét folyó. Azaz. (Taps.) Lengén lengedezve (kezeivel repülőmozdulatokat tett a Doktor) — mint a kása csikorival és ezért szemszög a szög, ha szög, ha szem is egyúttal és hogyha amellett, mint ez a mögöttem lihegő, szinte a letakart vásznon átütő mestermunka liheg a didaktikus Szantamagóriától és ezért nyerte az első dijat és ezennel kérem Miszter Cecil M. Westmant, hogy huzza le a leplet!” — És levette a vászonról az odagobostüzött kék érmet. Miután lerángatta a Miszter Westman a leplet, a művészek kezei, mint minden évben, ezidén is ökölbe szorultak. A polgármester és a dogobón lebzselő “előkelőségek”, mint akik elvégezték a fel adatukat, elvonultak. Egy kicsit siettek is. A közönség érthetetlenül széttárta kezeit és evvel lehetett megkülönböztetni a művészeket a közönségtől. (Azok, amint említve volt, ökölbe szorították a kezüket.) Amikor elmúlt a kommoció, elorditotta a Miszter Westman, aki valami titkári minőségben volt a lében kanál, hogy jöjjön fel a dobogóra az első díjas művész. Kezében volt a kokárda és egy boríték az aranyéremmel és az ezerdolláros csekkel. Két lépcsősen ugrott fel egy pasas a pódiumra. — ön a festő? — Nem. — A művészt akarjuk, hogy a mellére tűzhessem a.. — Nincs melle. Amúgy se volna egy érem és egy kokárda elég. Mert négyen festették. — Négyen? — Egyiket piros festékbe, a másikat sárgába, a harmadikat kékbe és a negyediket feketébe mártottam és ráeresztettem őket a vászonra. Az a négy földi giliszta vonaglotta össze ezt a képet. Táncolták a twistet. — A pasas csinált egypár twist mozgást. Valaki hátul; mert akik hátul voltak nem hallhatták, hogy a dobogón mi ment véghez, elkiáltotta, hogy a művészt akax-ják! A pasas ott a dobogón, egy becsületes villany- szerelő lévén, eltolta a Miszter Westman által neki nyújtott kokárdát és borítékot, s odakiáltotta a közönségnek: “A művészek megdöglöttek. Sajnálom.” Eddig a mesém. A végét az olvasókra hagyom. Kiki úgy fejezze be magának, ahogy akarja. Sírva, nevetve, szimbolikusan, vagy készpénznek véve a dolgot. “It’s yours!” VESZÉLYES ARÁNYÚ sakkszenvedély. Milánóban jogosnak Ítélték egy asszony válókeresetét, akinek férje kora reggeltől késő estig sakkozott, s igy az asszony volt kénytelen gondoskodni a család fenntartásáról.
