Amerikai Magyar Szó, 1963. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1963-11-21 / 47. szám

Thursday, November 21, 1963 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 13 Megint a Gyurka Ártatlan társalgásba keveredtem Gyurkával ma reggel a fürdőszobámban és ez papírra rimánko- dik. Mióta nem járok a lányok után és azok se sza­ladnak utánam, ami oly régen volt, hogy talán igaz se volt, nem használok beretvavizet. Amikor a kórházban feküdtem, öreg ember mi mással hen­ceghet egy, talán egyetlen tisztelőm egy Elisabeth Arden-féle szagos vízzel tisztelt le. (Vízről lévén szó.) Ennek már majd négy éve és hála a sors­nak, nemcsak a szivem ingája ing még, hanem ez a beretvaviz is megvan. Három karácsonykor oda akartam ajándékozni az én Faragó barátomnak, azért neki, mert tudom, hogy ő se használ beret­vavizet és igy vagy tovább, vagy visszaadja, de úgy el volt dugva az a cifra üveg, hogy nagyon. Ma véletlenül megtaláltam. Azért véletlenül, mert fo­lyékonyságot kerestem az öngyújtóba és egy,,. a középkorból itt felejtett villanyberetva skatulyájá­ban feküdt papírvatta fészekben. örömömben azonnal rágyújtottam a Ragyás Gyurkára. “Miért nem csinál rendet, Jógazdám a fiókok­ban?” — kérdezte Gyurka. “Mert vitéz nem, de gyáva vagyok” — mondtam neki költői nyelvezettel, lévén Gyurka az egyetlen valami, ami értékeli a költői nyelvezetemet. Az ellágyult állapotomnak (Szedő, please! Nem agya- iágyult!) köszönhetem, hogy befröcsköltem arcomat azzal a beretvavizzel. Jól esett. Kivéve a szaga. Mondtam is a Gyurkának, hogyha abból a vízből ki lehetne préselni a szagát, minden nap használ­nám. Gyurka belevágott a társalgásba és minden figyelmeztetés nélkül nekem vágott, mondván: “Tudom, hogy gazdám miért keveri a tücsköt és a bogarat abba a vízbe. Mert el akarja kerülni, hogy megkérdezzem, mi értelme volt a múltkori Közvetlenjének? Nekem nem volt világos és ha nekem nem, akkor az olvasók...” “... Elsiettem.” “Avval a kifogással már a gimnáziumban elbu­kott. Először, tulfüszerezte avval a babos gulyás­sal, aztán meg minden előkészület, megokolás nél­kül Adenauert ültette az asztalra, mint a vásári kókler bűvész, amikor a mandzsettájából huzza elő a makk disznót.” Ezért, de nemcsak Gyurka, hanem az olvasók kedvéért is alantiakban egészítem ki a múltkori Közvetlenemet. Walter szomszédom buta. Nagyon buta. Amikor megszületett, okosabb volt. Bebizonyítom. Mészá­ros. Megér évente 30,000 dollárt. Tisztán. Tele van pénzzel, de nem tud élni vele. Nem elég bizonyi- ték-e élhetetlenségére, hogy mellém jött lakni, ahelyett, hogy Zsa Zsa mellé... ment volna... lakni? És most ott ül esténként a televíziója előtt és kigombolt pocakkal, azaz csak a nadrágja van kigombolva, ha nem nézi a képet, bele-belenéz az újságba Hearst délutáni lapjába, ami a fotel jobb oldali széles karfájának a tetején üdül. És talán, hogy lemossa az újság gyalázatait utána gyorsan és sokszor a karfa baloldalán nyaraló söröskanná­ból slukkol egyet-egyet, de nagyokat. Előtte a szőnyegen egy nagy pléhtálban két- három már üres kanna. A legolcsóbb sört issza, mert megegyezett abban a feleségével, hoev a sör, az sör. Csak ebben az egy dologban egyezkedtek össze, mert amúgy úgy élnek, mint kutya és macs­ka, csak ugatás és nyávogás helyett embertelen pon>rr»r» nivUtanoV pcrvmásra. Ámbár lehet, hogy a Nyilvánosság kizárásával harapják és karmolják is egymást. mivel az asszony most nincs napirenden csak annvit róla, hogy csúnya is. A múltkor rámutattam az újságjára és arcom kérdőjellé kerekedett. Tudván, hogy nem egészen egyezek meg az ő véleménytelenségével, már ami a világ politikáját illeti, felborzolva mondta: “Mi a bajod megint evvel az újsággal?” “Nem volna e sokkal praktikusabb, hogyha a jobb kezedügyébe tennéd a sört és a balba az új­ságot? A sör jobb, mint az az újság és ezért gyak­rabban használod. Te! Jobbkezes!” Bután nézett rám egy darabig, elnézte a sört és az újságot maga mellett és tényleg átszervezte a dolgot, mondván a művelet végén: “You’re right.” Csereviszonyban vagyunk velük. Kapunk tőle hébe-hóba húst feleségem réteseiért és töltött ká­posztájáért. Innen van a “meleg” ösmeretség. A meséje: Patton generális kezet fogott vele, amikor a kitüntetést a mellébe nyomta. A mese mindig ugyanaz, mert nincs annyi intelligenciája, fantáziája, hogy egy szót hozzátegyen, vagy elve­gyen. (Szerencsénk, hogy nem ő írja a Közvetlene­ket.) “Amikor a németek amerikai katonáknak öl­tözve áttörték a frontot, ez a meséje, Bulge-nak kereszteltük el azt az eseményt.” Barátunk ezrede azt gondolta, hogy amerikai katonák jönnek vissza­felé és nem a németek előre. Mire felébredtek volna, már nem ébredtek fel. Csak Walt és egyné- hányan menekültek meg a gyilkos “holocaust”- ból csodával határos módon. Ezt sikerült Waltnak már vagy húszszor elmondani nekem és méghozzá oly unalmasan, hogy mindig avval az érzéssel hall­gattam, mily kár, hogy nem valaki más, értelme­sebb, költőibb egyén mászott ki a németek karmai közül. Isten bocsássa meg bűnömet! Ha Isten ráér­ne és csak egy pillanatig letekintene Waltra, tu­dom, hogy megbocsájtana nekem: “Mit gondolsz, Gyurka?” “Háborúban nincs erkölcs, meg genfi egyez­mény, meg ne lőjj a veres keresztre! Aki győz, az mindig szabályosan győz,” igy a Gyurka: “A néme­tek győztek.” Napokban áthivott Walt, hogy nézzem meg a színes televíziós masináját. Németországi útleírás volt rajta. Münchenben egy étteremben disznókö- vér, öt-tokás németek zabáltak roskadásig telt asz­talok körül és pincérnők hatalmas feltorlódott melleiken hordták a söröket, a kancsók füleit fogva csak éppen kormányozták. Hat, nyolc kancsót hord­tak egy-egy mellen. Toronymagas habos sütemé­nyeket faltak a németek. Sonkák lógtak a falakon és kolbászok a mennyezetről, mintha csillárok let­tek volna. Walt büszkén mondta: “Ha mi nem va­Nincs szőkefürtös haja, bájos mosolya, kerek arca. Bajuszt visel, kefefrizurát, alatta komoly­kodó, kissé bizalmatlan, sőt gyakran morc ábrá- zatot. Akarata ellenére hívják Babának, mond­hatni, legnagyobb bánatái’a. Nem bírja megszok­ni ezt a nevét! Utálja! összeszorul a torka, és búskomorság kerülgeti valahányszor hallja. Egy­szer már állást is változtatott miatta. Hiába. A név utána jött. Titokzatos módon a nyomára lelt, megtalálta. Az uj helyen egyszer csak azt mond­ta valaki: ki az a Barta Laci? Ja, úgy! A kis balkezes Barta! Innét már rövid útja volt az utált névnek. A sarkában volt, utolérte, s egy ugrással ismét ráakaszkodott. Balkezes Barta: Baba. Mindent megtett pedig, hogy lehántsa magáról, hogy ledobhassa, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon tőle. Otthon például kizárólag csak a jobb kezét használta, mig a bal szigorúan zsebredugva henyélt. Ment is minden, mint a ka­rikacsapás — amig figyelt. De hát az ember nem élhet szüntelen zsebredugott kézzel! Folyton- folyvást azt se hajtogathatja magában: jobb kéz­zel, vigyázz, csak jobb kézzel! A figyelem egyszer csak elfárad, megoszlik, kihagy, és a jobb kéz he­lyett —- mindig feltűnő, árulkodó helyzetekben, le­hetőleg akkor, amikor sokan látják'-— a bal moz­dul, minden keserűség keverője. Mert Baba ilyenkor bizony elkeseredik. Mil- liomszor is felteszi a kérdést, önmagával medi­tálva: miért születnek balkezes emberek? És ha születnek, mért szúr szemet ez a balkezesség min­denkinek? .Miért különböztetik meg? Miért cso­dálkoznak fölötte? Vagy ha már csodálkoznak, mért nem bírja ő megszokni? Miért szúr belé új­ra, meg újra a szó? Mért nem tud vállat vonni, és mosolyogni fölötte? Vagy még annyit sem: egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Legalább azt tudná megfogadni, amit Vass Gazsi, az oldalsó gépsoron dolgozó hosszú csendes fiú mondott egyszer: — Balkezes' vagy és kész! Nézz szembe vele! Mit irulsz-pirulsz miatta, mint valami hajadon? És miért akarod titkolni? Számit valamit? A munkád bizonyítja, hogy nem. Lehetne ennyi eszed! Lehetne. Hiszen a munkával szerencsére való­ban nincs baj. Baba keze alól sima, fényes du­gattyúk kerülnek ki; és nem csupán fényesek, meg simák. Nem lel azok közt hibásat az ellenőr. Ez öntudatot ad, biztonságot és jó érzést. Csak az a baj, hogy nem lehet megőrizni ezt a biztonsá­got. Mert Baba elmegy a gép mellől, teszem azt az ebédlőbe. Leül az asztal mellé. Farkas éhes és fáradt. Hatalmas étvággyal lát neki a leves­gyünk, ezek mind éhenhaltak volna.” “Most az oroszok is kérnek tőlünk búzát” —• mondtam hanyagul. “Frászt a nyakukba” — köpte ki Walt és ez per­sze angolul csúnyábban hangzott. “Amikor a te outfittedet (katonák csoportja) le­ölték a németek, az oroszok a mi szövet. . . Meg az­tán aranyat akarnak adni nekünk. A németek frászt adnak.” Ez is jobban jött ki angolul. “Én elvenném az aranyukat” — mondta ez a nemesleikü férfiú, “s küldenék is nekik búzát, de patkányméreggel keverve.” “Ezért, Gyurka, megérted, hogy miért volt az éjjel rémálmom Walterral. Azt álmodtam, hogy a feleségem kézi húsdarálójába akartam belegyömö­szölni ezt a kétszázfontos Waltot, hogy hamburger­nek daráljam fel. Éppen akkor ébredtem fel, ami­kor a fejét már a gépbe nyomtam.” “Bárcsak ne ébredt volna fel, jó Gazdám.” “Ezt meg hogyan érted, Gyurka? Mindjárt a földhöz váglak.” “Úgy értem, hogy addig, amig fel nem darálta a pasast.” “... Ne beszélj igy Gyurka, hiszen nekem ember­társam ez a pasas, még akkor is, hogyha nem em­ber. Nem kormányozhatom, hogy mit álmodok, de fényes nappal ilyesmire még gondolni se szabad. Még hogy Walterból hamburgert darálni? Rette­netes! Nem, mintha nem érdemelné meg. Gyurka segített ki dilemmámból, az okos: “Magá nak igenis nem szabad ilyesmire gondolni, de ne­kem? Látja, ezért is jó, hogyha pipa az ember.” nek. A levesen kívül pines egy darabig számára sejnmi, aztán egyszer csak hallja róla beszélnek. — Figyeljétek már! Most ült le, s mindjárt üres a tányérja. Jobb kézzel sem tudnám ilyen gyorsan és csöppenésmentesen csinálni. És még erre mondják, hogy balkezes! Ostobaság! Hiszen nincs is bal keze. Szavamra mondom, Babának két jobb keze van, gyerekek! Baba a gallérjáig pirul, és feszeng. A mara­dék leves a tányérjában vész. Az asztalnál min­denki nevet. Baba is, bár fél szájjal, muszájból. Gyanakodva várja a folytatást. A beszélő, Kozár Pali, nagy hóhányó, elismert mókamester, de amellett kaján lélek, aki mindig a más rovására nevetett. Meg aztán nem azj az ember, aki ok nélkül valamit is tesz. Baba tehát gyanakvón várja a folytatást. A csattanót. Csattanó azonban nincs, legfeljebb annyi, hogy az asztaltól felállva, Kozár Pali a vállára csap: — Jobbkezes! Jó volt, mi? — s Babára hunyo­rít cinkosan, egyetértőn. — Haverok vagyunk, ne feledd! Baba szinte meghatódik — két jobb kéz! nagy szó ez! —, de a gyanakvás nem hagyja; lesz ennek még folytatása. Ára mindennek van. Ez egyszer a gyanakvásnak van igaza. A legközelebbi délutános műszakon úgy hat óra felé megáll valaki mellette. Baba felpillant: Ko­zár Pali az. — Te, Baba, kis szívesség kéne. — Tőlem? — Noná, a dalai lámától. — Pénz ? — Ugyan! — Hát? — Más. Nő. Baba csak bámul. Mire kell akkor ő? — Nyolckor jelenésem van. Ilyen klassz kis­lánnyal, ilyennel ni! — Kozár csücsörít, cuppant, úgy mutatja, milyen is a kislány. — Ma? — értetlenkedik Baba. Hirtelen a gép­hez kap, leállítja. Kozár vigyorog és oldalba löki. — Még szép, hogy ma! Persze, hogy ma! — De hiszen — eszmél Baba, amihez nem kell csavaros ész: nyolckor találka, este tízig meg mű­szak? Hogyan lehetséges ez? — De hiszen... — Csakhogy, csakhogy! — Kozár a homlokát kopogtatja. — Nem volt valami gyors kapcsolás, öregem! Nos? Leblokkolsz helyettem? Igen? — Én? Helyetted? Hogy érted ezt? — Ne vacakolj, hiszen semmi az. Egy gyors mozdulat, s kész. Kivált, ha valakinek két jobb keze van! Ohó, helyben vagyunk! Baba megkönnyebbül, megvidámodik. — Ej, pajtás, nemcsak kézügyesség dolga ez. — Hanem ? — Tudod mit? Inkább maradok balkezes. Kozár arcán átalakul a mosoly. Várakozóból megvetővé. — Mindig is az voltál, pupák, balkezes! Sőt, kétbalkezes! Baba elindítja a gépet, s magában nevet. Nem fél szájjal, szivből. S csak jóval később jut esié* be, hogy csodálkozzék ezen. Császár Klára: BABA | KÖZVETLENÜL= • BÁLINT IMRE rovata

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom