Amerikai Magyar Szó, 1963. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1963-10-10 / 41. szám

Thursday, October 10, 1963

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD

9

=KÖZVETLENÜL=------- BÁLINT IMRE rovata ......

Nincs már dübörgés, dobbanás az utcánkban, nem remeg az aszfalt és a cement gyalogjárónk gyalogjár. Nem rezegnek kora reggel az ablakok, nem repedezik a vakolat és ijedt macskák se száguldanak össze-vissza házból ki, házból be, keresztül az utcán, mint expresszionista költeményekben szoktak. Mert Alfa Rómeót elvitte az ördög.

Egyik, régebbi Közvetlenemben már említettem volt Steve diákot, az ifjú szomszédomat, aki gazdag nagybácsijától azt az ördöngős kicsi, de zajos automobilt kapta. Akkor még kétségbeesett túlbuzgóságból el akarta venni feleségül Annyt, az átlagos amerikai irodai munkásnőt. (Száz szót ir gépe percenként. De szabadszájból, azaz ha neki kell kigondolni a szavakat, alig öt langyosra ha telik.) Miután ez a lány nem passzolt ahhoz az élénkpiros automobilhoz, színben, szagban és formában, Steve felszedett hozzá egy piroshaju középiskolás lányt, egy vad hujj-hujj gyereket, akinek a hátulja a feszes nadrágban pontos kicsinyített mása volt az Alfa Romeo hátulsójának. A Hujj-Hujj nevet én adtam neki és az annyira megtetszett Stevenek, hogy amint mesélte, maguk között a barátai is úgy hívták ezentúl a lányt.

“Nem feleségnek való”, mondta Steve. “Az anyámra gondolok. Még be se jöhetne abba a szobába, amelyben anyám van. Még lélegzeni sem.” Ebből az látszik, hogy a fiú még mindig olyan feleségre számit, mint az anyja. Szegény Steve, mondom magamban, hiába az Alfa Rómeója; agglegény marad.

Hétfőn ellenben beütött a krach egy vezércikk formájában, amely egy helyi hetilapban, a “Riporteriben jelent meg. Alant adom magyarul:

“Beverly-Hills egyik legnagyobb szállodájának penthouse lakosztályában óriási- rombolást csinált egy csomó fiatalkorú diák és diáklány. A város legelőkelőbb családjainak a sarjai. A szálloda levélben értesítette a szülőket az esetről, követelve a kár megtérítését. A kárt a biztosítótársaság majd hétezer dollárban állapította meg. Tizenegy levelet küldött ki a szállodás, már akikre rá lehetett bizonyítani az, ottlétüket és az első levélre csak három szülő válaszolt.”

A vezércikk veleje az volt, hogy a szülőket nem érdekli fiatal csemetéik kicsapongása. Steve kora reggel meglesett, hogy mikor nyitok füveim öntözésére. Mint egy kenguru, ugrott keresztül az utcán és bekezdés nélkül kölcsönkért huszonöt dollárt. De nem várta meg, hogy megtagadhassam tőle a huszonötöt, gyorsan elmesélte a bajt, a katasztrófát, a születési hibáját, mert jobb lett volna, ha meg se születik, mert ha valaki nem gazdagságba születik, satöbbi ,satöbbi... Ő is ott volt azon a murin, amelyet az újság megemlített.

“Nem mintha előkelőségnek számítódnék, vagy brilliáns, vagy komédiás, vagy Adonis kellemü, szép ember volnék, vagy legalább hátvéd (a football csapatban), én tudom, hogy mi vagyok és mi nem. Hogy nem vagyok senki, semmi. De volt az Alfa Rómeóm, meg a hujj-hujj lányom hozzá. Mulattunk. Ittunk és . . .és gondolhatod. Csak annyit mondok, hogy a Dolce Vitát Beverly Hülsen találták ki és az olaszok csak kopiroztak bennünket.” Ahogy látta a fiú, hogy félig már kimondtam a nemet, hogy megpuhitson, ámbár, de azt már majd a jövő mutatja meg, hogy tényleg megütve érezte-e magát a gazdagok, a “have”-ok által, ö, a “have not”, vagy csak szimpátiámat akarta kibirkózni a huszonöt irányában elkezdett szociologizálni. Tudja hogy az a gyengém.

“Itt, Los Angelesban az iskoláslányok nagy százalékának (a szegényebb negyedekből) gyereke van, vagy lesz, mielőtt bevégzi az iskolát. Azok is csinálnak mulatságokat, amelybe sokszor idegen, más ‘gang’ tolakszik, és véres verekedésbe fullad a muri. (Party crash.) De azok óvodások hozzánk képest, már úgy értem, Beverly Hillshez képest. East Los Angeles ártatlan provinc. Uniformisos ajtónálló vigyázott nálunk, hogy csak meghívóval lehessen felhuzódni a penthouseba és még a liftes is megnézte, hogy elég fehér-e a nyakkendőnk és milyen minőségű a cipőnk. De ha egyszer már bent voltunk a lakásban, nyakkendő, cipő és sok minden lekerült rólunk. Sajnos, a kocsikat egy másik uniformisos pasas parkolta és biztosan felirta a kocsiszámokat, mert csak igy tudhatta meg a biztositó társaság a névsorunkat. És jött az irás apámnak címezve, hogy fizessen hatszázhetvenöt dollárt, annyi jut egyre-egyre az összetört bútorok, edények, elszakított tapéta és szőnyeg, a felhasitott képek és az összetört tükrök... pedig esküszöm, hogy én nem csináltam harminc dollárnál több kárt, mert csak egy kis pálinkáspoharat dobtam a tükörbe — és all right — eltörött, de még ki lehetne vágni belőle három kicsit. Nagybácsim kidobott, amikor őszintén elmeséltem neki a dolgot Nem kellett volna az igazat megmondani, mert igy alkalmat adtam neki, hogy prédikáljon. Hogy igy meg úgy, az ő fiatalkorában. . . Neki nem volt Alfa Rómeója. Elhiszem. Nem is volt szüksége rá. Gyalog sétálta végig a két utcát a kalaposmühelybe és két bittes utcalány könyörült meg rajta. A hipok- rita! Adj huszonötöt! Apám elől sikerült eldugni a levelet és annyi hiányzik a hatszázhetvenöthöz. Az Alfa Rómeót eladtam már. Majd csak kitalálok valami mesét a szüleimnek. A hujj-hujj lány? Nincs Alfa Romeo, nincs lány. Anny? Kinevet. Lecsapta a kagylót.”

Adtam neki huszonötöt. És utána kiáltottam, hogy mikor adja meg. “Majd ha public accountant leszek,” kiáltotta vissza. “Még csak öt év.” Ezt kétszer kiáltotta. Egyszer nekem, egyszer keserűen magamagának.

FEKETE JÁNOS:

HÉTKÖZNAP DÉLUTÁN

Pocsékul kezdődött ez a mai nap.

Későn ébredt, és fáradtabban, mint ahogy lefeküdt. A macskamosdás sem segített rajta. Aludt mindene. Valahogy azért magára szedte a tegnapi ruhát, és már szaladt is le a lépcsőn. Odakint vonatfütty sarkalta futásra.

A szive kalapált, a levegő megritkult körülötte mire a töltéshez ért. A lába meg- megcsúszott a síkos talpfákon, ahogy zihálva bukdácsolt a sínek között.

Száz méter. Ötven. Mindjárt eléri. A mindenségit! Nem elindítják! Belőle meg kifogyott a szusz.

A töltés' szélinél egy kőre roskadt ?s a szivét szorította, hogy ki ne ugorjék.

Hát igy kezdődött a nap.

Odabenn is összefogott ellene minden. A gép, amit javított, mintha megbokrosodott volna, hol értelmetlenül felgyorsult, hol meg elakadt. Tízszer is végigvizsgálta, csavarról csavarra, javított, módositott, de a hiba megmaradt.

Visszauton nem érte semmi kellemetlenség. Csak éhes volt, mint mindig ilyenkor, délután.

— Az istenit ennek a három emeletnek! Az ember kifullad amig fölér.

Köszönés helyett biccentett, és levágta a táskáját.

— Hát neked mi bajod?— ez volt a fogadtatás.

— Semmi — mondta kurtán és összeráncolta a homlokát. Az asszony átnedvesedett ruháját vizslatta. A fürdőszobában búgott a mosógép.

— Még nem fejezted be?

— Most kezdtem. Talán kilencre kész leszek.

— Tudod, hogy nem szeretem, ha ilyenkor dolgozol — borult az ég fejük fölött.

— Talán jókedvemből teszem — szikrázott a Válasz.

Beállt a vihar előtti csend.

Hamarosan az eső is eleredt: az asszony sírva fakadt, de azért rendesen odatálalta az ételt.

Ekkor jöttek haza a gyerekek. Egy kis napsugarat hoztak magukkal.

— Lemehetünk játszani? Hadd menjünk leee! — kérték kórusban, alighogy beléptek.

Édesanyjuk titokban megtörülte a szemét és már a szokott szigorral küldte őket kezet mosni, ruhát váltani. Az élet rendes kerékvágásba tért.

— Mi van enni, anyuka? — jelentkezett a nagyobbik.

Egy... kettő... Három... Négy karéj vajas kenyér tűnt el a kamaszodó legényke torkán, de olyan sebesen, hogy elég volt szelni, kenni. A ke

nyeret kétmarokra fogta, mint egy kis vadállat s először középen, a gerincét Toppantotta el. Aztán falta jobbra balra.

— Gyuri a papirt ne edd meg — figyelmeztette az apja, de elkésett. Valami doromboló morgásféle volt a válasz, ami azt jelentette, hogy nem számit, úgy a jó.

Öcsi visítással jelentkezett a fürdőszobából. Alighanem a mosógépet kapcsolgatta, és anyu a fenekére sózott.

— Ez nem igazság! Én csak segíteni akartam! — toporzékolt a kis csibész.

— Úgy ? Segíteni ? — kérdezte anyuka és szinte megbánta, hogy eljárt a keze. Kárpótlásul mást talált ki:

— Eridj, keféld fel a szobát! Nekem úgyis fáj a lábam.

Ez a szivfájditó hanghordózás idáig mindig hatott az anyja fiára, de Öcsi ezúttal megmaka- . csolta magát és csak toppantott haragosan.

Szerencsére akadt jelentkező.

— Anyuka, madj én! — adta a jó fiút a nagyobbik, és már szaladt a hozzávalókért. Neki való munka! összevissza végigesuszkálhatja a szobát, és még meg is dicsérik érte.

A fordulat öcsit szivén találta. Zokogni kezdett: anyu neki szólt, ne menjen a Gyuri! ő nem mondta, hogy nem csinálja, csak gondolkodott. Már gondolkodni sem szabad?

Fogas kérdés. Hová lenne az apai tekintély, ha választalanul hagyná? Még aztán nem is rossz a gyerek, csak unatkozik.

— Gyere, te vakarék, megcsináljuk a törülközőtartót — lépett ki az ellenzékieskedés biztos mellvédje mögül.

— Hozd a csavarhuzót!

Bementek a fürdőszobába. A megroggyant törülközőtartó ott búslakodott. A szárai kókadtan lógtak: két hete igy van már, ideje megjavítani.

A szorgalmas kisinas a legszivesebben mindent maga végezne — apára nem maradt más, csak az irányítás. Fél szemmel sem sandított a feleségére. Ha néha egymáshoz értek, az a szűk helyen múlott csupán.

Végeredményben géppel nem is olyan nehéz a mosás. Bár rengeteg a szennyes. Teknő mellett a háta is belegörbülne szegénynek. De igy, épp hogy beáztatja, a piszkosabb holmikat egy kicsit előmossa, megdörzsöli, a többi a gép dolga. Csak ki kell csavarni egyszer, kétszer, hm, második viz, öblítés, keményítős, az ördögbe, talán négyszer is! .

Amig a családfő a fürdőszobaajtót támasztotta és ilyesféleképpen morfondírozott, az ügyes kis szerelő ugyancsak előrehaladt. A csavarhuzó szívesen simult a tenyerébe, engedelmeskedtek a csavarok. Izeire szedte széjjel a bűnöst.

— No, mi a baj, mit gondolsz? — tette próbára az apja.

Töprengett a buksi, de nem mondott butasá- got:

— A vasnál, amint forog, kitörött a fa. Másik kellene.

— Az ám, de honnan vegyünk olyat?

— Az építőkockámból. Majd kifaragjuk!

A többi gyerekjáték volt.

A satuban elfürészeltek egy nagy kockát és kifúrták. Mindezt öcsi legmesszebbmenő közreműködésével. A csavarokat is ő tette vissza'. Apu egy utolsót húzott rajtuk — mégiscsak ő az erő-» sebb — és úgy állt a mii, mint a cövek.

Mellette a büszke művesek: apa és fia.

Ilyenkor illik leszűrni a tanulságot az ifjabb generációnak:

— Ugy-e jó érzés megcsinálni valamit? — kérdezte Apa.

öcsi szemei ragyogtak:

— És mindig el akarja mesélni az ember vala* kinek: Anyu mondd, örülsz?

Anyu fáradsága mögül kimosolygott.

Apu kedvesen átkarolta, aztán a fürdőkádhoa lépett.

A habzó, fehér ruhát már ő csavarta ki.

Égési sebek gyógyítása müanyagszivaccsal

Amerikai orvosok legújabb kísérletei szerint egy különleges müanyag-szivacsfajta kitűnő eredménynyel felhasználható a súlyos égési sérülések által elpusztult bőrfelületek ideiglenes pótlására. Az uj eljárást több esetben eredményesen felhasználták olyan betegek megmentésére is, akiknek égési sérülés következtében bőrfelületük 30—50 százaléka elpusztult — eddig az ilyen méretű égési sérülés végzetes volt. Az uj eljárás során 4 mm vastag, különleges, nyitott sejtszerkezetü műanyag-szivacsot helyeznek a megtisztított égett testfelületre. Néhány órával a műanyag-szivacs felhelyezése után már megkezdődik az uj szövetek képződése. A műanyag-szivacsot több hónapon át az égett testfelületen hagyják, s olyan mértékben távolitják el fokozatosan, amilyen mértékben az elégett bőrt a test más részeiről kimetszett bőrcsikokkal pótolni tudják. A műanyag-szivacsnak nagy előnye a kísérletek szerint, hogy megakadályozza az égett felület váladékveszteségét, ami gyakran u. n. égési sokkhoz és a beteg pusztulásához vezet, s meghosz* szabbitja az elégett bőrfelület pótlására rendelkezésre álló időt.