Amerikai Magyar Szó, 1963. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1963-10-03 / 40. szám
6 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, October 3, 1963 Rácz László: A ",megszelídült99 spanyol diktatúra Nemrégiben kezembe került a jónevii amerikai kolumnista: Drew Pearson Írása, melyben beszámolt legutóbbi látogatásáról Spanyolországban. Érthető érdeklődéssel kezdtem hozzá a cikk olvasásához, hogy mit is látott ez a liberális hirben álló ujságiró legújabban a véreskezü Franco generális birodalmában. Annál inkább megdöbbentett Pearson megállapítása, hogy a hetvenedik évét taposó diktátor “nagyon megszelídült”. Mindjárt elöljáróban Pearson hozzáfűzi, hogy “lesznek olyanok, akik ezért a megállapításomért azzal fognak gyanúsítani, hogy sok pénzt kaptam Franco-éktól.” Ne akarjunk rögtön gyanúsítani; érdekesebb megvizsgálni, mivel támasztja alá ez a jóhiszemű ujságiró ezt a különös megállapítását. Pearson mindenek előtt arra mutat rá, hogy az öregedő Franco kezd visszavonulni az államügyek vezetésétől. Alig mutatkozik a nyilvánosság előtt. A legutóbbi fényképfelvételek csak házi környezetében mutatják, amint gyermekeket cirógat. (Csodálkozom, hogy Pearson, mint tapasztalt ujságiró, nem emlékezik vissza arra, hogy annak idején Hitler is előszeretettel vétette le magát árja gyermekek körében. De bukása után Auschwitzban, a gázkamrák mellett, tizezerszámra találták elraktározva az elégetett nem-árja gyermekek cipőit és játék tárgyait.) Cikkénen a szerző rámutat arra is, hogy Franco újabban kiegészítette kormányát fiatal erőkkel. (Azt nem teszi hozzá, hogy az uralkodó fasiszta, párt tagjaiból.) Hogy igyekszik háttérben maradni, úgy, hogy “az átlag spanyol polgár már észre sem veszi, hogy diktatúrában él.” Enyhült a cenzúra is — írja —, bár mint lelkiismeretes amerikai polgár, kifogásolja, hogy a Columbia Pictures filmjét “Behold a pale horse“ még most sem szabad bemutatni, mert homályos vonatkozásokat mutat föl a 25 ív előtti polgárháborúra. Szelídült az elbírálás a Spanyolországban csak illegálisan ténykedő protestáns egyházakkal szemben is. (Természetes a s ok százezer angol-amerikai turista lelki szükségletéről is gondoskodni kíván a “megszelídült” spanyol diktatúra.) Mint további bizonyítékot megállapításához, felsorolja azt is hogy javult a népoktatás. Kötelezővé tették az irás-olvasás elsajátítását a rendőrség tagjai számára. (Ezentúl hát már nem analfabéta hóhérok fogják félholtra kínozni a politikai foglyokat.) Egy szó, mint száz, Drew Pearson úgy látja, hogy Franco diktatúrája a demokrácia felé evez. Mint fő érvet sorolja föl, hogy az az egy milliárd dollár “segítség”, amit az Egyesült Államok kor- Nmánya a stratégiai bázisok birtokáért fizetett az utóbbi tiz évben Franconak, nagyban hozzájárult ehhez az örvendetes fejlődéshez. Mert ily módon “ha talán anti-demokratikus volt is, hogy az Egyesült Államok sfegitette Franco diktatúráját, a végleges eredmény mégis csak az, hogy ezzel a diktatúrát demokratikusabbá tette.” íme, itt van a kutya elásva! Éppen ezekben a hetekben folynak tárgyalások Franco és Washington között a hadibázisokra vonatkozó szerződés meghosszabbítása tárgyában. Megbízható újsághírek szerint, az öregedő Franco ifjúi, töretlen erővel igyekszik újabb milliárdokat kizsarolni U.S.-től. Ezért kell hát az amerikai adófizetőket megdolgozni, bizonygatni, hogy a pénzük nem a véreskezü spanyol fasiszta uralom meghosszabbítására, hanem annak “demokratizálására” fordittatik. Ezt a feladatot teljesiti Drew Pearson beszámolója anélkül, hogy Francotól egy fillért is kérne, vagy kapna. Csak megbízói: az amerikai lap-trösztök intencióinak megfelelőleg torzította el a tényeket. Mert nem hisszük, hogy jóhiszeműen, éppen az utolsó hónapok véres eseményei nyomán, bárki is Pearson következtetésére juthatna. Csodálatos, hogy olyan éles szemű megfigyelőnek, mint Pear- sonnak figyelmét elkerülhette az a vérlázitó törvényes gyilkosság, amit Franco katonai bírósága követett el a hazájába pártszervező munkára hazatért kommunista vezető, Grimau esetében. Elfogulatlan külföldi tudósításokból megállapítást nyert, hogy Franco vérebei Grimaut, lefogatása után, nyomorékká verték. Majd, hogy a kínzások nyomait eltüntessék, áldozatukat ledobták a katonai fogház harmadik emeletéről, hogy öngyilkosság eredményének tüntessék fel a várható halált. De mert Grimau valamelyest felépült, rendkívüli katonai bíróság elé állították, amely sommásan halálra ítélte. Az Ítéletet minden külföldi tiltakozás ellenére végre is hajtották. A “megszelídült” Franco kíméletlenül visszautasította nemcsak a vatikáni körök, de Kruscsev távirati kérelmét is, hogy kegyelmet gyakoroljon. Pearson megfeledkezett beszámolójában arról is, hogy Franco diktatúrája alig a múlt hetekben ítélte halálra két másik politikai ellenfelét. Annak ellenére, hogy a müveit világ közvéleménye teljes erkölcsi felháborodással tiltakozott a hazugul dinamit-merénylettel vádolt két anarchista elitélése ellen, Franco rendkívüli katonai törvényszéke minden bizonyíték nélkül, a nyilvánosság teljes kizárásával, halálra Ítélte őket. Az Ítéletet Franco, a külföldi tiltakozások ellenére haladéktalanul jóváhagyta. Hogy mennyire “szelídült” meg a spanyol diktatúra, arra kiáltó bizonyíték az a középkori barbár kivégzési mód is, ahogy a két politikai foglyot legyilkolták. A vesztőhelyre kisért áldozatokat az u. n. “garrote vil”: szégyenteljes megfojtással, fejüket vas harapófogóba téve, ölték meg. Ezt is elrettentésül szánták az otthoni és külföldi ellenfeleHARMINC ÉVVEL EZELŐTT, szeptember 21-én reggel kezdődött meg a lipcsei birodalmi bíróságon a hírhedt Reichstag-per, amelyben a vádló fasizmus vádlottá vált. 1933 február 27-re virradó éjszaka Göring SS- legényei felgyújtották a berlini Reichstag épületét, hogy a gyújtogatást a kommunisták, a demokraták, és az antifasiszták nyakába varrva, az égő Reichstag lángjaival adjanak jelet az igaz német hazafiak üldözésére. 1933 tavaszán a német nép legjobbjainak ezreit tartóztatták le, s ősszel Lipcsében, koholt vádak alapján a gyújtogatok indítottak pert az ártatlanok ellen. A Lipcsében megrendezett látványos bírósági komédia azonban visszafelé sült el: Georgi Dimitrov, a bolgár nép és a nemzetközi munkásmozgalom kiváló fia, az egész világ előtt kíméletlenül és meggyőzően leleplezte a gátlástalan fasizmus erkölcstelenségét és világot fenyegető veszedelmét. Dimitrov rettenthetetlen fellépése uj lendületet adott a fasizmus elleni harcnak, mert nemcsak az igazi gyuj- togatókat mutatta meg, hanem felhasználta a pert arra is, hogy a nemzetiszocialista bíróság termében — kifejtse a munkásosztály, a demokratikus erők fasizmus elleni harcának alapelveit, s felszólítsa világszerte a kommunistákat, 'a demokratákat, valamennyi haladó s antifasiszta erőt az összefogásra és az elszánt küzdelemre. A felgyújtott berlini Reichstag jelképpé vált: nemcsak egy következményeiben véres provokáció leleplezésének és a fasiszták lipcsei perben elszenvedett politikai vereségének jelképévé, de később a fasizmus megsemmisülésének is a szimbólumává. A Reichstag volt az utolsó épület, amelyet a megvert, Berlinbe szorított fasiszták még elkeseredetten védtek. Súlyos harcokat vívtak körülötte, s amikor a szovjet csapatok a kiégett palota tetejére kitűzték a győzelem sarló-kalapácsos vörös zászlaját, ez nemcsak a háború végét jelezte, hanem a hitleri fasizmus megsemmisítését is. A REICHSTAG, a szimbólum és a lipcsei per “tárgya”, 1963 őszén, a per 30. évfordulóján is kiégetten áll régi helyén, Berlin szivében, nyugatberlini területen, közvetlenül az NDK államhatárai mentén, a Brandenburg kapu közelében. Hordozza még háborús sebeit, rámátlan ablakszemei üresen tátonganak, tetején a hajdani szobordíszeknek csak a drótcsontvázai éktelenkednek. Négy tömzsi tornya közül az egyiken, hevenyészett deszkabódéban, angol katonák állnak őrséget és a lőrésen unatkozva lesnek át a demokratikus Berlinbe, az Unter den Lindenre s tovább a Marx—Engels Platzig, a vörös városházáig. Még a romlás uralja, bár megkezdték újjáépítését. Főbejárati és déli részén, s benn az épületben munkások dolgoznak, hogy helyreállítsák a régi Reichstagot — ha már olyan erő nincs, amely a Reichet helyreállíthatná. Egyik oldalon már fehéren világítanak a palota megújult falai, a másikon meg hullatja törmelékeit. El se készült még—talán 1965-re tervezik a munka végleges befejezését —, máris politikai viharfelhők gyűlnek körülötte. Mi legyen az újjáépült Reichstaggal? A bonni kormány megadta a kérdésre a választ: a nyugatnémet (!) parlament székhelye. 1963 kora nyarán Gerstenmaier, a bonni parlament elnöke, nyugatberlini tartózkodása alkalmával megtekintette a Reichstag újjáépítésének munkálatait, és a “szemlére” meghívott újságírók előtt kijelentette, hogy az épület helyreállítása után itt akarja tartani majd üléseit a nyugatnémet parlament, ide költöznek át iknek. Érthetetlen, hogy a liberális Drew Pearson ezekre a vérlázitó terroresetekre nem tért ki. Vagy talán ezeket még sem lehet, mint a demokrácia felé való haladást feltüntetni. Az otthoni sajtó Spanyolországban, nagyszerűen tudja, mint kell írni. Nem hallgatta el az utóbbi barbár kivégzéseket sem. Annál kevésbé, mert az othoni közvélemény is felháborodott a “garrote vil” alkalmazása miatt. A madridi katolikus napilap “YA” vállalkozott a feladatra, bizonygatva, hogy a vas harapófogóval való' kivégzés egyenesen “kíméletes.” Mindenképp jobb, mint a gillotinnal való itéletvégrehajtás Franciaországban, vagy mint a villanyosszékkel vagy gázkamrával való kivégzés az Egyesült Államokban. Majdnem, hogy eldicsekszik vele, hogy milyen emberséges a spanyol diktatúra, mennyivel “kíméletesebben” pusztítja el politikai ellenfeleit, mint a demokratikus államok a maguk közönséges bűnözőit. Valóban, nehéz a választás, melyik az alantasabb.- Pearson okoskodása, vagy a katolikus újság összehasonlítása a kivégzési módok között. az egyes parlamenti bizottságok. Néhány nappal a lipcsei per évfordulója előtt, 1963 szeptember 19- én Dollinger nyugatnémet miniszter sajtónyilatkozatban jelentette be, hogy a Reichstag déli szárnyában hat ülésterem, 45 irodahelyiség és a parlament elnökének irodája novemberre elkészül, s azt “átadják a bonni parlament elnökének. . .” Az irodahelyiségeket és az üléstermeket a bonni parlamenti bizottságok veszik át. A miniszter azt is bejelentette, hogy az év végéig a nyugatnémet kormány 30 millió márkát biztosit a Reichstag újjáépítésére. ISMÉT PROVOKÁCIÓ sűrűsödik a Reichstag körül, mert a bonni terv pontosan illeszkedő láncszeme annak az évek óta folytatott politikának, amely az NDK testében levő Nyugat-Berlint be akarja olvasztani a nyugatnémet államba, s azt ma is minden szövetségi megállapodás ellenére a Német Szövetségi Köztársaság “tartományának” tekinti. Pedig 1949-ben még a három nyugati nagy hatalom külügyminiszterei is leszögezték a nyugatnémet parlamenti tanácshoz intézett közös jegyzékben: “A külügyminiszterek nem járultak hozzá, hogy Nyugat-Berlint, mint tartományt, az NSZK-ba olvasszák.” 1959-ben Couve de Murville francia külügyminiszter a genfi külügyminiszteri értekezleten határozottan kijelentette, hogy “Nyugat- Berlin nem területe az NSZK-nak.” A nyugati megszálló hatalmak részéről azóta is sok hivatalos nyilatkozat leszögezte ezt, mégis, különösen az utóbbi esztendőkben a bonni kormány különböző intézkedésekkel kifejezésre juttatta Nyugat-Berlint bekebelezni szándékozó politikáját. Az NSZK elnökségének a nyugat-berlini Belle- vue-kastélyban rezidenciát rendeztek be, számos nyugatnémet közhivatalt, köztük az NSZK közigazgatási bíróságát, az össznémetügyi minisztérium hivatalát Nyugat-Berlinbe költöztették, a bonni kormány állandó “meghatalmazottat” küldött a szenátus mellé, a nyugatnémet törvények kötelezőek Nyugat-Berlinben, s ezen a tényen az sem változtat, hogy ezeket a törvényeket életbe léptetésük előtt, a nyugat-berlini szenátus hozzájárulásával kell ellátni. A bonni parlament és a szövetségi tanács a kormány tagjainak látogatásai mellett több provokációs célzatú ülést tartott már Nyugat- Berlinben, Lübkét, az NSZK jelenlegi elnökét ugyancsak Nyugat-Berlinben választották meg. SOROLHATNÁNK A PÉLDÁKAT, mert sok van, mind egy-egy láncszeme a bonni politikának, amely az NDK területén fekvő városrészt jogtalanul, az érvényes nemzetközi megállapodások semmibevevésével be akarja olvasztani az NSZK-ba. Ez a politika egyik nem is lebecsülendő fegyvere a hidegháborúnak. A sokat látott, még épülő Reichstag körül —■ amely előtt 1915-ben elkeseredett berlini asszonyok tüntettek a háború ellen; ahol 1920-ban sor- tüzet nyitottak a felvonuló munkásokra és sokukat megölték; amelyet 1933-ban provokációs célzattal vandálul felgyújtottak — ma ismét a készülő provokáció szándéka sűrűsödik. K. L. ÚJABB OLAJMEZÖK feltárására kötött megállapodást az ENI olasz állami olajipari vállalat az egyiptomi iparügyi minisztériummal. A Nilus-delta és a Szuezi-csatorna közötti területen 25 ezer négyzetkilométernyi területet adnak át koncesszióba kutatás céljából az ENI-cégnek. A koncesszió 30 évre szól. HARMINC ÉVVEL A REICHSTAG FELGYIIJTÁSA UTÁN
