Amerikai Magyar Szó, 1963. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)
1963-09-19 / 38. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Győztek a tanítók 4 Victor Perlő: New York város tanítóinak győzelme a magasabb fizetésért és kevesebb tanulóból álló osztályokért folytatott küzdelemben, a szoros egységük és kitartásuk eredménye volt. Mi lelkesítette a tanítókat, amikor túlnyomó számban a sztrájkra szavaztak, bár állásuk, nyugdíjhoz való joguk és működési engedélyük forgott veszélyben? Munkások, akik heti 60—70 dolláros fizetésből küzködnek, nem érezhetnek mély szimpátiát az évi 5,300 dollár kezdőfizetést és $8,000 átlagos fizetést élvező tanítók ü-ánt. Az előbbiek nélkülözése azonban nem változtat azon a tényen, hogy New York város tanítói valóban rosszul bérezettek, a megélhetési árakhoz, más értelmiségiek fizetéséhez és régebbi helyzetükhöz viszonyítva. A legutóbbi Heller-költségvetés közel 7,000 dollárt állapit meg egy bérmunkás családjának évi szükségleteként. A Labor Department a városi munkáscsalád évi szükségletének fedezésére 6,400 dollárt irányoz elő. A szellemi munkás családi költségvetése néhány ezer dollárral magasabb. Jelenleg a város 36,000 állandó tanítója közül 12,000 a Heller-költségvetés szerinti fizetést sem kapja, nem beszélve a 15,000 ideiglenes tanítóról. A 14 fizetési fokozatban levő tanítók között a legtöbb szolgálattal rendelkező és legjobban fizetett 14,000 tanító évente $9,170 és $10,445 közti összeget kap. Ez ugyan jobban megközelíti az értelmiségiek fizetésátlagát, de még még mindig messze van attól, amit régi alkalmazottak magán cégeknél vagy kormányhivatalokban kapnak. A Labor Department szerint New York tanítóinak fizetése 1941—1961 közti időszakban 110— 120%-kal emelkedett. Ez megegyezett a megélhetési árak 111%-os emelkedésével. De az adók ennél gyorsabban emelkedtek, s azonkívül az árindex kimutatás nem kielégítő abból a szempontból, hogy milyen szükségleti cikkek árai emelkedtek milyen arányban? így mérlegelve, a városi tanítók igazi fizetése ma alacsonyabb, mint a 2. világháború előtt volt. Chicagóban, Los Angelesben és más nagyobb városokban, a tanítók fizetése 180—200 százalékos arányban nőtt. Egyetlen 250,000 lakoson felüli városban sem volt az emelés olyan alacsony, mint New Yorkban. Ezalatt a 20 év alatt a szövetségi alkalmazottak fizetése 186%-kal, vasúti irodai alkalmazottaké 165%-kal, és gyári termelő munkásoké 252%-kal lett magasabb. Hagyományosan New York város tanítóinak fizetési szintje volt az útmutató az országban. Nagyon találóan, mint ahogy előljárt az oktatás színvonalában is. Azonkívül itt voltak az iskolák legzsu foltabbak s ez, valamint a magasabb megélhetési árak nagyobb terhet róttak a tanítókra, mint másutt. De 1961-ben már más városok tanítóinak fizetésével egy szintre került és alacsonyabb volt, mint egyes külvárosokban. Westchester 49 kerülete közül 29-ben a képzett tanítók kezdő fizetése 300—400 dollárral volt több és a magasabb fizetések 430-tól 3,305 dollárig menő eltérést mutattak a newyorkival szemben. Közben a tanítás nehézségei növekedtek New Yorkban. Úgy az oktatási színvonal, mint a fizetési arány leromlott. Nem lehet csodálkozni azon, hogy a tanítók csapatosan hagyták ott a városi iskolákat. Kilenc év folyamán a lemondások megháromszorozódtak. 1962 szeptemberében a 43,000 tanítói állásban 7,000 üresedés volt és 6,000-en kértek engedélyt távolmaradásra. Csupán 30,000 képzett tanító működött, holott 60,000-re volt szükség ahhoz, hogy egymillió iskolásgyerek tisztességes oktatásban részesülhessen. Ez a 30,000 valóban hitelt érdemel, amiért kitartottak a newyorki iskolarendszer mellett, hogy harcolhassanak a viszonyok javításáért. Az ő győzelmük a newyorki polgárok győzelme, különösen a néger és portorikói gyermekek győzelme, akik eddig silány és nagyon gyakran csak tessék-lássék oktatásban részesültek. De még a tanítók ezen eredményei sem biztosítanak messzemenő javulást a helyzetben. Nemcsak a tanítók jelentősebb fizetésemelésére van szükség, hanem alapos változásokra is az egész iskolarendszerben. Ha a város az állapotok javulására szóló intézkedéseit későn és kis méretekben adagolja, akkor ezzel az egykor vezetőszerepet játszó iskolarendszer folyamatos leromlását segíti elő. Meg kell látni a kapcsolatot, ami a tanítók jobb fizetésért és viszonyokért folytatott harca és a nép harca között fennáll az iskolák integrálásáért, több iskoláért és tanítóért, kisebb osztályokért, a leszállított tanítási idő ellen és a rendes oktatásért minden tanuló számára, nemcsak az úgynevezett “előrehaladottak” kis csoportjai számára. A városi szülők — főleg, de nem kizárólagosan a néger szülők — nagy nyomást gyakorolnak az iskolák integrálásáért. Ez valóban döntő hatással Irta: RÁCZ LÁSZLÓ Nem is kell visszamenni a bibliai legendákhoz, vagy a szentek élettörténetéhez, napjainkban is esnek még csodák. Legalább is ezt bizonygatja több mint egy évtizede a “szabad világ” sajtója. A hidegháború eme szócsövei diadalmasan harsogják, hogy Nyugat-Németországban csoda történt. Mint kirakati tárgyat állítják oda olvasóiknak a német “gazdasági csodát,” melynek létrejöttéért a német “demokratikus” kormányrendszert, az agg Ade- nauert és gazdasági miniszterét: Erhardot illeti meg az elismerés. Nekik köszönhető—mondják —, hogy a náci uralom bukása utáni, összebombázott, vérző országból, uj ipari óriás kelt életre, ahol mindenki jólétben él. Ahol munkanélküliség helyett munkáshiány észlelhető. De mint a magyar közmondás állítja, minden csoda csak pár napig tart. A német gazdasági csoda emlegetése is mind jobban tünedezik az Egyesült Államok sajtójából. Hogy miért? Erre röviden próbáljuk megadni a választ. A világháború végével, a várható nagyszerű profit tudatában, több milliárd dollárt fektetett be az amerikai finánctőke lezüllött volt versenytársa ipari vállalataiba. Ezrével állitott be legmodernebb gépi berendezéseket az olcsó munkabérrel dolgozó német könnyű- és nehéziparba. Ezzel valóban viszonylagos jólétet teremtett a ténylegesen az USA érdekszférájába utalt Nyugat-Németországban. De az első sikeres évtized elteltével, az amerikai finánctőke saját bőrén kezdi érezni, hogy a nagyarányú “segítséggel” saját magának teremtett veszedelmes üzleti versenytársat. Az amerikai segítséggel talpra állitott német imperializmus mind jobban kezdi kiszorítani patrónusait eleddig korlátlan lehetőségű piacairól. Nemcsak Európában, de Afrikában és Latin-Amerikában is. A bőséges profitot, amit az amerikai finánctőke a háborút követő évtizedben a “német gazdasági csoda” megteremtésével vágott zsebre, kezdi ellensúlyozni az a veszteség, amit az USA exportjának összezsugorodása okoz Európa felé, éppen a német imperializmus versenye következtében. így már érthető, hogy az amerikai “szabad” sajtó újabban mind kevesebbet áradozik a német csodáról és hogy egyszerre erélyes rendszabályokat követel a “tisztességtelen” német verseny ellen. Az ellen az Európai Közös Piac nevű vámszövetség ellen, mely német-francia imperialista vezetés alatt állva, erősen lecsökkentette az USA exportját Európába. A kiéleződött imperialista versengésnek megmutatkoznak már jelentősebb következményei is. Tudvalevő, hogy a háborút követő időben az USA kormányai teljes mértékben levették a nyugatnémet kormány válláról az összes katonai terheket, évente több milliárd dollárral terhelve meg ily módon az amerikai dolgozók adózását. De egy idő óta felhangzott a követelés, hogy a veszedelmes versenytárssá nőtt német kormányrendszer — saját költségére — gondoskodjék egymillió főnyi német hadsereg fenntartásáról. Ezzel meg volna a lehetőség, hogy az amerikai megszálló csapatokat mostani, majd félmilliós állományáról, valamelyest lecsökkentsék. Ez viszont a német adórendszer jelentős súlyosbodását vonja majd maga után. Mert a fokozott német felfegyverzés terhét nem az újra nyeregbe segített iparbárók: a Kruppok és Siemensek, hanem egyedül a német dolgozók fogják viselni. Ez az oka, hogy máris az “átkozott osztályharc” a német csoda országában is mind láthatóbban kezdi felütni fejét. A szocdem vezetők minden fékezése ellenére is, a nyugatnémet bányákban, ipari üzemekben mind gyakrabban vitatkoznak bérmozgalmakról, esetleges sztrájkokról. Mig tart a jó konjunktúra, ezeket a vitákat még békés utón lehet elintézni. De mi lesz, ha az imperialista versengés kiéleződésével, az árak leszállításával és ezzel egyidejűleg, a bérek csökkentésével kell Thursday, Sept. 19, 1963 lehet az egész iskolarendszer előnyösebb megváltoztatására. Ennek a mozgalomnak a tanítók eddig még nem adták meg a részükről várható teljes segítséget. A helyzet megkívánja a tanítók szakszervezete és a polgárjogokért harcoló szervezetek teljes együttműködését. Megkívánja a tanítók, a szülők és a tanulók közös harcát a tanítók helyzetének megjavításáért, a nagyobb és jobb iskolarendszerért és a szegregáció azonnali, teljes és valódi megszüntetéséért. Az erők ilyenirányú egységesítése minden más amerikai városban is jelentős eredményekre vezethet. majd a -versenyt, alátámasztani? A német “csoda” szemmel láthatólag tünedezik. De ugyanekkor a polgári sajtó megteremtette a spanyol “gazdasági csodát”. Franco generális véres birodalmát az európai és amerikai “szabad” sajtó úgy kezdi emlegetni, hogy ott csodálatos módon sikerült megszilárdítani nemcsak politikai, hanem gazdasági téren is, a “békés” egyensúlyi helyzetet. Valóban a nyomorúságos, vérig-zsarolt fasiszta ország költségvetése ma kellő aranyfedezettel rendelkezik, mellyel bőségesen kielégítheti az aránytalanul felduzzadt katonai és egyéb terrorszervezetek kiadásait. Dicsérettel emlékeznek meg arról is, hogy Spanyolországban nincsen munkásprobléma, hogy megszűnt a borzalmas munkanélküliség. Ha néha Asturiában fel is lángol egy-egy bányászsztrájk, ezeket a rendőrség és a falangista szervezetek hamarosan és “békésen” intézik el. íme a háború utáni Európában ez már a második “gazdasági csoda.” Különös módon éppen abban a a két országban, ahol a náci-fasizmus uralma csak romhalmazokat eredményezett és ahol minden logika szerint a dolgozók forradalmi megmozdulása volt esedékes és volt hivatva uj életet teremteni. A spanyol “csoda” — még inkább, mint a német— valójában az Egyesült Államok imperializmusa aktiv beavatkozásának az eredménye. Washington diplomáciája volt az, amely a háború végével hóna alá nyúl Hitler és Mussolini nyilt szövetségesének és megakadályozta az esedékes spanyol népitéletet. Dollármilliárdokkal tömte a telhetetlen spanyol fasizmus államkasszáját. Ezzel lehetővé tette, hogy Franco terror-organizációi vérbe fojtsák a spanyol dolgozók minden megmozdulását. Stratégiai bázisok kiépitésével Spanyolországban, nemcsak az amerikai adófizetők milliárdnyi dollárját szivattyúzta be Franco diktatúrájába, de közvetve hozzájárult ahhoz, hogy ez gúzsba köthesse dolgozóit. így teremtődött meg a spanyol csoda. A spanyol dolgozóknak csak két ut állt rendelkezésére. Az előre is eredménytelenségre Ítélt aktiv ellenállás, melynek látható bizonyítékai a ma is túlzsúfolt fasiszta börtönök, vagy a kivándorlás. Hivatalos statisztika szerint a múlt évben három- százezer spanyol dolgozó emigrált a szomszédos európai országokba, hogy munkát keressen. Nyu- gat-Németország, Belgium, Franciaország és Anglia tele van spanyol idénymunkásokkal .A “szabad világnak” számitó európai kapitalista országokban útépítéseknél, ipartelepeken, éttermekben, magán- háztartásokban spanyol munkások és munkásnők dolgoznak. Kell a sokszor lecsökkenteti munkabér, hogy hazaküldhessék egy részét otthoni éhező családjaiknak. Mert ugyancsak hivatalos statisztika szerint, majd száz millió dollárra rúg az a “megtakarított” összeg, amit az emigráns munkások ha- zaküldenek, megerősítve — sajnos — ezzel is Franco lehetőségeit. De ugyanakkor, amikor sok százezernyi dolgozó kénytelen odahagyni hazáját, családját, egy ellenkező irányú népvándorlás indul a spanyol “csoda” irányába. Arra a majd egy milliót kitevő angol-francia és főként amerikai turistára gondolunk; akik a legutóbbi évben is, ellátogattak az olcsó és nyugodt nyaralást biztositó szép spanyol honba. Ezekből is vagy fél milliárd dollárt kitevő összeg marad vissza Franco markában. íme, igy teremtődnek manapság a csodák. Szerintünk a legérthetetlenebb csoda csak az, hogy ilyen csodák megteremtésére pazarolhatják az Egyesült Államok adófizetőinek dollárjait. A NÉMET DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG kerületében Greiz városában a turisták nagy érdeklődéssel tekintik meg a Német Papir-muzeumot, mely bemutatja a papírgyártás németországi múltját és jelen fejlődését. A muzeum most további három kiállítási teremmel bővült, ezekben főleg a legújabb kor papíripari vívmányait állítják ki. Történnek még csodák?
