Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-02-07 / 6. szám
e%HOGVfin én -Cátom... írja: EHN “K R E B I 0 Z E N” A rákbetegség élel-halál kérdés A Magyar Szóban 1959 január 1 kezdettel, “Krebiozén” cimmel négy héten át négy cikk jelent meg, amelyek ennek a rák-ellenes orvosságnak és a körülötte folyó vitának a történetét ismertették. Ez a cikksorozat bizonyos kibővítésekkel a lap 1959 február 5-i számában, négy-oldalas röpirat formájában is megjelent és igv került az amerikai magyarok ezreinek kezébe. Ugyancsak a Magyar Szóban 1960 február 25-i kezdettel, “A rákbetegség élet-halál kérdés” cimmel három héten át három cikk jelent meg, amelyek az Independent Cancer Research Foundation (118 West 57th St., New York 19, N. Y.) hivatalos kiadványai alapján ismertették az American Medical Association és a Krebiozen hívei között folyó harc részleteit. Az említett cikkek megjelenése után időnkint további információkért fordultak hozzánk olvasóink, vagy azok barátai, ismerősei. Mások e kérdésben saját véleményüket fejezték ki, vagy orvosaik véleményét közölték velünk. Többen kérdéseket intéztek hozzánk, amelyek elsősorban azt bizonyították, hogy részleteiben ismertetett és nagyon is kontroverziális gyógyszerrel foglalkozó cikkeink maradandó nyomokat hagytak az olvasók soraiban. Hónapokkal ezelőtt New Yorkból lapunk régi olvasója keresett fel soraival. Érdekes levele egy ide vonatkozó részének közlésével mutatványt szeretnénk szolgáltatni a Krebiozen ügyében hozzánk intézett levelekből: “Engem cikkei közül főképpen Krebiozen- sorozata érdekelt és a lapnak is örök érdeme marad, hogy ezt a sorozatot közölte és ebben az élet-halál kérdésben nyíltan és egyenesen a nyilvánvaló igazság oldalára állott. “Elképesztő az a sötét hatalom amit az AMA képvisel, billiós érdekekkel a háta mögött (mint pl. a kobalt besugárzás) a küzdelem reménytelennek látszik, de minden becsületes kis lépés, bármily csekélynek látszik is az: meghozhatja azt a döntő fölényt, ami az igazságot győzelemre viszi. “A magam részéről meg vagyok győződve, hogy Durovic útja az egyetlen helyes ut a rák gyógyításában. Erről én meg voltam győződve rögtön, amikor a legelső esetben hallottam felőle — orvostól. Ma már teljes a meggyőződés szakkörökben, hogy a rák virus-fertőzés és hogy csak akkor halálos, ha a szervezetnek nincsen meg a képessége a védekező anti-body termelésére. Ugyanez az eset a tuberkulózisnál és minden egyéb fertőző bacillococcus, bakté- riális és virus betegségeknél. “Ha a specifikus antibodv-t mesterségesen be lehet adagolni és a betolakodott támadót elpusztítani és termelt mérgeit közömbösiteni: a beteg meggyógyul. Ezt semmiféle sebészet és kobalt- vagy rádiumkezelés meg nem teheti. “Durovic becsületes és józan parasztszárma- zásu szerb, fajtájának minden csökönyösségével ragaszkodik munkájának becsületes eredményéhez. Esetleg el fog bukni, de nem fogja eladni magát. “Önt arra kérem, hogy érdeklődvén és további adatokat szerezve, ne hagyja el ezt az ügyet, mert ez igaz ügy és megérdemli, hogy akinek módjában van, támogassa, ha csak egy szóval is. “Azoknak az orvosoknak vagy intézeteknek címét, akik és amelyek az AMA tilalma dacára mégis mernek kezelni Krebiozen orvossággal, nagyon megköszönném.” A levél, amelynek egy részét itt közöltük 1962 szeptember 25-én keltezett. Hogy azzal most foglalkozunk, annak egyszerű oka, hogy az amerikai kormány közegei is most tartják időszerűnek a Krebiozen dolgával foglalkozni. Több mint 11 év óta most először van komolyan kilátásban, hogy hivatalos fórumok döntenek a Krebiozen hasznos, vagy haszontalan mivolta felett, pedig mi már három évvel ezelőtt igv irtunk erről a kérdésről: “Ha a Krebiozen gyógyszer tényleg enyhíti vagy megszünteti a rákbetegek szörnyű fájdalmait; ha a Krebiozen valóban GYÓGYÍT bizonyos fajta rákbetegséget —, vajon az Egyesült Államok Kongresszusa, az idejekorán elfojtott vizsgálat után, miért nem rendel el olyan minden részletet kiderítő vizsgálatot, amely egyszer és mindenkorra eldöntené ennek a gyógyszernek az értékét vagy haszontalanságát?” E sorok megjelenése óta teljes három évnek kellett elmúlni és a kongresszusnak uj törvényeket kellett hozni ahhoz, hogy sorra kerüljön egy olyan vizsgálat, amelyet mi már 1959, január 22<E. H. Neuwahl búcsúbeszéde a los-angelesi Munkás Otthonban, 1963 február 3-án, vasárnap rendezett emlékünnepélyen.) Tisztelt Gyászoló Közönség! Gyarló emberi tulajdonság, hogy nem szeretünk szembenézni a kellemetlennel, a bizonytalannal, így a halállal sem szeretünk szembenézni. Mi, amerikai magyarok és főként az “öregame- rikások”, kénytelenek vagyunk egyre gyakrabban szembenézni a halállal. Egyre nagyobb szomorúsággal búcsúzunk azoktól, akik itthagynak bennünket, akiket örökre elveszítünk. A szomorúságunk egyre nagyobb, mert soraink ritkulnak és tudat alatt érezzük, hogy közeledik a nap, amelyen ránk is sor kerül, amelyen tőlünk is búcsúzni fognak. Időnkint aztán rendkívüli veszteség ér bennünket, mert akit elszólit a halál, rendkívüli ember volt. Ilyen ember volt Csont Péter, akinek távozásáról ma itt megemlékezünk, akinek életéről, munkájáról beszélnünk kell, mert személyében rendkívüli embert veszítettünk. Csont Pétert a Horthy-terror kényszeritette szülőföldjének elhagyására. Az Egyesült Államokba jött, a demokrácia és szabadság földjére, hogy itt folytassa a munkát, amelyet Magyarországon ifjú hévvel kezdett a forradalmi fiatalság soraiban. És folytatta a munkát megérkezése reményteljes napjától kezdve halála szomorú napjáig. Csont Péter az első naptól kezdve, évtizedeken át irt, előadásokat tartott, szervezett és tanított. Amerika nagy városaiban, magyar és amerikai körökben, csak úgy, mint a füstös acéltelepeken és a szénporos bányaplézeken, megismerték, megszerették és becsülték őt azért a munkáért, amelyet meggyőződéssel, odaadással végzett. Ahogyan az évek múltak, a dolgozók, az elnyomottak sorsának javításáért folytatott munka egyre nagyobb súllyal nehezedett Csont Péter vál- laira. Mi, akik közelről ismertük őt, tudtuk, hogy lelkesedése nem csökkent, de egészsége sok kívánnivalót hagyott hátra. Tudtuk, hogy szívbaja van; izületi köszvény kínozta és hátgerince időnkint csaknem elviselhetetlen fájdalmakat okozott. Tudtuk, hogy a vakságtól súlyos szemoperációval kellett őt megmenteni. Ugyanakkor tudtuk azt is, hogy munkája teljesítésében a haladást gyűlölő hatalom is gátolta őt. Az elmaradottság, a sötétség eszközei elnémítani szerették volna őt,- mert a haladás, a világosság lankadatlan, megfélemlítést nem ismerő harcosa volt. A demokrácia és a szabadság földjén, a reakció Csont Pétert attól próbálta megfosztani, amit mindenkor sokra becsült: az amerikai polgárságától, hogy az igy ledegradált embert deportálhassa, elnémíthassa. A dolgozók haladó csoportjai Csont Péter mögé álltak és példát mutató áldozatkészséggel meghiúsították az ellene tervezett merényletet: megtarthatta sokszor kiérdemelt amerikai polgárlevelét és folytathatta a munkát, amelynek életét szentelte. Ez a Munkás Otthon volt Csont Péter valódi otthona. Itt irt, itt tartott előadásokat, itt nevelt és tanított, mélyre látó józansággal itt mutatott az útra, amelyen a haladó mozgalom híveinek haladni kell. Itt, a Munkás Otthon szobáiban töltött napokat, estéket és éjjeleket, hogy formálja, csiszolja A TÉNY számait, hogy azokat az ő elgondolása, az ő Ízlése szerint elkészítve juttassa az olvasók kezébe. Sokszor korholtuk őt, amiért beteg testének nem adta meg a kényelmes ágy nyugalmát, hanem itt, egy széken összekuporodva pihent néhány rövid órát, hogy utána folytassa A TÉNY elkészítésének munkáját. Korholtuk őt, mert nem óvta egészségét, de én szorgalmaztunk. Miért most és miért nem előbb? Erre nem tudunk válaszolni. Talán azért, mert a rákbetegség élet-halál kérdése eltörpült az egész emberiség élet-halál kérdése mellett, amelyre a felelet a nukleáris fegyverekkel rendelkező hatalmak ke* zében van, 1 Lapunk következő számában foglalkozunk a Krebiozen gyógyszer körüli uj fejleményekkel és az AMA megváltozott álláspontjával e gyógyszerrel szemben. hiába volt minden korholás, minden figyelmeztetés. A TÉNY elhalt fivérének, Leitner Aurélnak gyermeke volt, amelyet Péter örökbe fogadott és a valódi apánál is jobb mostoha akart lenni: a nyugodt éjszakáknál, az egészségénél is fontosabb volt számára, hogy megjelenjen A TÉNY és úgy jelenjen meg, ahogyan ő azt jónak, helyesnek látta. Mi, akik tudtuk mindezt, akik képességeiért, munkájáért és hibáiért is szerettük őt, kézzel a szivén válaszoljunk most arra a kérdésre: hányán vagyunk hajlandók és készek Csont Péter példáját követni és időnket, egészségünket, családi békénket kockáztatni a szegények, az elnyomottak felemelése, jobb jövője érdekében folytatott küzdelemben ? És feleljünk arra a kérdésre, hogy hányán vagyunk KÉPESEK betölteni az űrt, amely Péter távozásával itt tátong előttünk? Hányán vagyunk képesek írni, szervezni, előadásokat tartani és tanítani, hogy a munka, amelyet Péter végzett meg ne álljon? Ma, ezekben a percekben végleg búcsúzunk Pétertől, akinek teste immár csak egy maroknyi hamu, de akinek szelleme itt él e falak között és élni fog valamennyiünk lelkében. Élni fog a lelkűnkben, ha nem lesz üres mondás az a fogadalom, hogy “emlékét megőrizzük”. Ha valóban megőrizzük emlékét azzal, hogy mindenki, aki Írni tud, Írjon; mindenki, aki beszélni tud, beszéljen és aki több képesség híján csak suttogni tud, suttogjon, de némaság, csönd és bünös tétlenség ne kövesse azt a messze kiható tevékenységet, amelyet Csont Péter évtizedeken át mindent kockáztatva, mindent feláldozva folytatott a munkássajtóért, a haladásért, az emberiség jövőjéért, a BÉKÉÉRT — egészen addig, amig beteg szive utolsót dobbant. Amig kezéből kihullt a toll és szája örökre elnémult. . . Csont Péter emlékét, annak a rendkívüli embernek az emlékét, aki halála percéig a miénk volt. csak igy, csak ezzel a fogadalommal tudjuk valóban méltóan megőrizni és lelkesítő szellemét életben tartani! JOBB KÉZ - BAL KÉZ A Frankfurter Allgemeine Zeitung egyik cikkében rendkívüli lelkesedéssel irt az uruguayi választásokról és egyenesen a demokrácia csúcsteljesítményének minősítette, hogy a két nagy párt fej fej mellett haladt egészen a végső győzelemig, illetve a vereségig. Ez a cikk teljesen meg is felel a lap “szabad világbeli” szemléletének. A Frankfurter Allgemeine egy másik cikkében azt kívánja magyarázni, hogv miért nem halad az Egyesült Államok “Szövetség a haladásért” programja Dél-Amerikában. A nyugatnémet lap a következőképpen érvel: “Mig egyrészt a ‘fenyegető’ adóreformok tőke- menekülést idéznek elő, — sok latinamerikai államban a képviselők is akadályozzák az adóreformok bevezetését, mert terheit maguk is megérez- nék. A megválasztott képviselők ugyanis csak ritkán származnak az alsóbb rétegekből, legtöbbjük ügyvéd, akik nem érdekeltek abban, hogy önmaguk számára magasabb adókat vezessenek be. A hazafiasság sokuk számára csupán frázis á Szavazatok elnyerésére. Amint a pénztárcájukról van szó, hazafias érzelmeik egyszerre szertefoszlanák.” Mármost: nyilvánvaló, hogy a lap másképp ir (választásokról) a jobb kezével, mint a bal kezével a képviselőkről. Az ilyesmit tudathasadásnak is lehetne nevezni. Lehetséges-e, hogy a Frankfurter Allgemeine sem tudja már, hogy melyik cikke igaz, és melyik nem. Meglehet. De mi tudjuk. Az utóbbi. Búcsúzunk Csont Pétertől
