Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-06-06 / 23. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, June 6, 1963 CHICAGÓI GETTÓK Irta: VICTOR PERLŐ Chicago 3.6 millió lakosságának csaknem egynegyede néger. A chicagói négerek száma tehát csaknem annyi, mint a newyorkiaké, pedig ez az utóbbi város kétszer akkora. A Chicagóban lakó négerek hosszú évtizedeken keresztül jelentős munkát végeztek a főiparágakban. De ma külö- sen nehéz és keserű harcot kell folytatniuk azért, hogy kivívják az élethez és munkához való jogukat. Illinois államban 1961-ben törvénybe iktatták végre a Fair Employment Practices (igazságos alkalmaztatási gyakorlat) törvényét, de ennek hatása még csak kis területen érezhető. Azokban az iparágakban, ahol a négerek arányszámuknak megfelelő mértékben kaptak munkát, hosszú évek küzdelme következtében, egyre kevesebb munkáskézre van szükség — ide tartoznak a húskonzerv- gyárak és acélgyárak —, mig az uj és növekvő iparágak — mint például a villamossági felszerelések és vegyszerek — gyáraitól távoltartják őket. Szakszervezeti emberek legutóbbi látogatásom alkalmával elmondták, hogyan használták fel a nehézipar fő munkáltatói az automációt és a termelési folyamatok meggyorsulását arra, hogy a néger munkásokat kiszorítsák, a nőkkel, a fiatal és idős munkásokkal együtt. A taxisofőrök egy kis része még mindig arra törekszik, hogy a négereket kiszorítsa a szakmából. Éppen egy legújabb támadás után érkeztem oda, amelyet a csőcselék egy néger lakása ellen intézett. Chicago hírhedt ezekről a támadásokról. Bandák ezrei, amelyek főleg 'fiatal kamaszokból verődnek össze, hajtják végre az újonnan vásárolt néger lakóházak felgyujtását, szétrombolását és gyakran a fehér ingatlanügynökéét is, aki elég rendes volt ahhoz, hogy azokat eladja nekik. A négerek jelentős erővel ütnek vissza és magában Chicagóban és a város körül a néger-fehér egységes összefogás jelentős példáit lehet tapasztalni. Együttes kampányokat indítanak az integrált közösségek fenntartása érdekében és a helyi integrált közigazgatási tanácsok megválasztásáért. Ki áll a szegregációt hirdető bandák mögött? Ki izgat a faji előítéletek érdekében? Még nem fedték fel teljesen, hogy ki, vagy kik ellenőrzik ezeket, de a Chicago Urban League helyesen mutat rá az ingatlanüzletek és bankok uraira, akik rákényszerítik a közösségre a lakónegyedek szegregációját a “mereven alkalmazott intézményesített gyakorlatukkal”, amelybe beletartoznak 1) azok az ingatlanügynökök, akik megtagadják a négereknek az ingatlanok eladását; 2) “a hivatásos ingatlanforgalmi szervezetek”, amelyek kizárják a négereket és megbüntetik a fehéreket, ha üzleti összeköttetésbe bocsátkoznak velük fehér lakónegyedekben; és 3) a bankok és hitelintézetek, amelyek nem adnak jelzálogkölcsönöket négereknek olyan területeken, amelyek kívül esnek a néger gettón. Ezzel a merev szegregációs politikával a fajvédő bankárok-ingatlanforgalmi üzletemberek a legmagasabb házbéreket szedik be a vidéken, úgy a fehérektől, mint a négerektől. 1960-ban a közepes házbérek a következőképpen alakultak: Chicagóban 88 dollár, Los Angelesben 78 dollár, Det- roitban 77 dollár, New Yorkban 73 dollár, Philadelphiában 65 dollár. Tauber, a Chicagói Egyetem professzora úgy számítja, hogy Chicago néger lakossága 93 százalékának ki kellett volna költöznie jelenlegi lakóhelyéről, hogy az integrációt megvalósíthassák. Az Urban League térképet készített a négerek lakóhelyéről Chicagóban, amelyen feketével jelezte a néger gettókat, fehérrel a fehér gettókat és vonalakkal a vegyes területeket. A négerek túlnyomó többsége a feketével jelzett helyeken lakik, ahol a lakosság több mint 90 százaléka nem-fehér, és ez Chicago egész területének mindössze 5—6 százalékát foglalja el. A négerek kis töredéke a szomszédos negyedek ben lakik, amelyek már szintén a gettó részévé váltak, lakosságuk 50—90 százaléka nem-fehér és az összterület 2 százalékát teszi ki. Aztán van egy maroknyi integrált háztömb, amelyben a lakosság 10—50 százaléka néger, és az egész terület egy százalékát foglalja el, rendszerint a gettó határán vagy már a gettó egy részeként. Chicago többi részeiben alig élnek négerek, hacsak nem háztartási alkalmazottak és ez a város területének több mint a 90 százaléka, amelyet az Urban League, talán gúnyos szándékkal, “fehér gettónak” nevez. Természetesen a négerek viselik a rossz lakásviszonyok és a magas lakbérek terheinek az orosz lánrészét. 1960-ban a néger lakások 16 százaléka volt csak a lakók tulajdonában, mig a fehéreknél 39 százaléka. A bérelt néger lakások 43 százaléka az átlagos színvonal alatt volt, mig a bérelt fehér lakások 22 százaléka volt csak az átlagos színvonal alatt. A néger lakások 30 százaléka túlzsúfolt, a fehérekének csak 9 százaléka. Ugyanakkor a négerek átlagos házbére havi 88 dollár, pontosan annyi, mint a fehéreké, ami azt jelenti, hogy a négereknek jóval magasabb (mintegy 25—50 százalékkal) bért kell fizetni egy hasonló minőségű lakásért. Tekintve, hogy a néger családok átlagos jövedelme évi 4,700 dollár, ami csak kétharmad része a fehér családok évi 7,200 dolláros átlagjövedelmének, a chicagói rekordma- gasságu házbérek terhe különösen nagy súllyal nehezedik rájuk. A négerek átlagosan 22.5 százalékát a jövedelmüknek házbérre kénytelenek fordítani, ami azt jelenti, hogy sok tízezren közülük jövedelmük egyharmadát, vagy még többet, lakásuk bérére fordítják. Az, ami Chicagóban történik jellemző az ország minden városára, a diszkrimináció különböző formáival és részleteivel. A kormány tisztességes szándékának elemi próbája az, hogy milyen intézkedéseket tesz a néger nép alkotmányos és emberi jogának a biztositásara. A chicagói vezetők semmit nem tettek ezen a téren, sőt tevékenységük inkább az ellenkező irányba mutat, ami a rendőrség brutalitásában jutott kifejezésre. A szövetségi kormány, amely szavakban minden elődjénél nagyobb hangon hirdette az integrációt, egyetlen esetet tud csak felmutatni, ahol valóban tett is valamit ennek gyakorlati megvalósítása érdekében (Meredith). Egy nemrégen megtartott vizsgálatból kiderült, hogy 24 atlantai fegyverkezési cikkeket gyártó cég közül csak 4 egyezett bele, még névlegesen is abba, hogy a “Plans for Progress”-nak megfelelően megszüntetik a diszkriminációt az alkalmaztatást illetően. A lakóhelyekkel kapcsolatos diszkrimináció ellen küzdő nemzeti bizottságnak nyíltan fel kellett emelnie a szavát a kormány ellen, mert még azt a csekély rendelkezését, amelyet a diszkrimináció ellen hozott, sem akarta a gyakorlatban végrehajtani. Ami pedig a szavazást illeti a Délen, olyan formában, hogy a szavazni akarókat ne öljék meg, a következő furcsaságot állapíthatjuk meg: Kennedy elnök, aki “jogot” formál magának arra, hogy Laosz és Brazília belügveibe beleavatkozzon, úgy találja, hogy “nincs meg az alkotmányos joga ahhoz”, hogy Mississippi vagy Alabama ügyeibe avatkozzon. Mig az öccse “igen büszke” azokra a szegregációt hirdető bírókra, akiket ő neveztetett ki állásaikba. Az amerikai néger és Afrika Az egyik amerikai néger folyóiratban nagy cikk jelent meg Dan Watts tollából, amelyben keserű kifakadásokat olvashatunk egyes néger vezetők ellen. Ezek a néger vezetők, akiket Watts kritizál, közeli kapcsolatban állnak az Egyesült Államok uralkodó köreivel és a legtöbb kérdésben támogatják befolyásos protektoraikat. A cikk megírására az amerikai néger vezetők múlt év novemberében megtartott konferenciája szolgáltatta az alkalmat, ahol az Egyesült Államokban élő négerek felelősségét tárgyalták meg az afrikai testvéreikkel kapcsolatban. A cikkíró Írása elején méltatja az értekezlet jelentőségét, amelyet a newryorki Harrimanben tartottak meg, számos néger vezető részvételével. De ugyanakkor rámutat súlyos hiányosságaira is, amelyek szerinte nagy mértékben csökkentették annak hatását. Watts abban látja a legnagyobb hibát, hogy a részvevők nagy része nem a néger nép harcos rétegéből került ki, tehát nem is ezeket képviselte, hanem az amerikai uralkodó osztályt kiszolgálók csoportjából, akik csak vonakodva kritizálták a kormány jelenlegi afrikai politikáját. Ezen hátrányos indulás ellenére, az értekezlet uj mérföldkövet jelentett az amerikai négerek társadalmi küzdelmében. Az uj nem az volt, hogy az afro-amerikaiak (a folyóirat gyakran ezt a kifejezést használja a négerekre) érdeklődést mutattak az afrikai ügyek iránt, hiszen ez már régi keletű, hanem az, hogy olyan társadalmi rétegek fogadták el ezt a gondolatot, amelyek forradalomellenes programot hirdetnek az integráció elérésére, itt az amerikai társadalomban. Eddig ugyanis az afrikai ügyek iránti azonosulás az Amerika iránti azonosulást helyettesítette a négerek körében. Más szóval kifejezve, csak azok érdeklődtek és éreztek közeli kapcsolatot afrikai testvéreikkel, akik nem bíztak abban, hogy valaha is teljes jogú polgárai lehetnek az Egyesült Államoknak. De Harrimanban most épp azok jöttek össze, akik az integrációra esküdnek. Ez a tény kétségtelenül haladást jelent. Viszont maga az értekezlet vitája és a határozatok, amelyek ott születtek, már korántsem elégíthetik ki a harcos néger tömegeket. A résztvevők a legnagyobb ellentmondásba keveredtek azokkal az eszmékkel és gondolatokkal, amelyeket hirdettek, mert egyrészről a gazdasági és társadalmi egyenjogúságért való küzdelmet emlegették az Egy- Államokban, másrészről azonosították magukat az amerikai uralkodó körök afrikai politikájával. Ez a politika pedig semmi más, mint — neokolo- nializmus, vagyis a régi gyarmatosításnak uj, modernebb formája. Bizonyos afro-amerikaiak, írja Watts, úgy szeretnék megoldani ezt az ellentmondást, hogy az a saját előnyüket szolgálja. Ahelyett, hogy azt követelnék, hogy a neokolonializmust szüntessék meg, a “játékszabályok módosítását” kivánják, vagyis részt követelnek maguknak a haszonból. Tekintve, hogy tisztában vannak azzal, hogy teljesen egyenrangú társak soha nem lehetnek ebben a “játszmában”, megelégednek kisebb szerepekkel is. Egy néhányan már el is érték ezt a céljukat, így például dr. Hugh Smythe bekerült az Egyesült Államok ENSz-küldöttségébe és ezért a “megtiszteltetésért” nagy igyekezettel nyújtja az ellenszolgáltatást pártfogóinak. Az értekezletre zavaros és semmitmondó tanulmányt állított ösz- sze a kongói helyzetről és lelkesen küzdött azért is, hogy az értekezlet még zavarosabb és semmitmondóbb határozatot hozzon ebben a kérdésben, mert “nem szabad semmi olyat tennünk, amellyel kormányunkat zavarba hozzuk.” Viszont ott, ahol az Egyesült Államok afrikai politikájával kapcsolatos állásokról volt szó, hevesen támadták az értekezlet részvevői a kormányt és intézményeit. Ezen a téren már nem alkudtak meg. így St. Clair Drake és dr. John A. Davis vehemensen támadták a külügyminisztériumot “Az amerikai négerek az Egyesült Államok külügyi szolgálatában” cimü határozati javaslatukban, hogy nem adnak a négereknek elegendő számban állást és nem helyezik őket befolyásuknak megfelelő pozíciókba. Dan Watts ezzel kapcsolatban megjegyzi, hogy a néger tömegek is készségesen csatlakoznának dr. Davis követeléseihez, amennyiben arról lenne csak szó, hogy négereknek állást szerezzenek befolyásos hivatalokban. De ha az ilyen magas jövedelemmel járó íróasztal, amelyet egyes néger vezetők a külügyminisztériumban kapnak, csak arra jó, hogy meggyőzze az afrikaiakat “hogy Uncle Sam a feketék legjobb barátja és hogy ‘Yankee országban’ minden a legnagyobb rendben van”, akkor “szégyeljék magukat”, akik ezt elvállalják. És tekintve, hogy jelenleg csak ilyen jellegű állásokra van kilátás, a néger tömegek sokkal fontosabb dolgokért fognak harcolni, mint dr. Davis követeléséért. NEM KELL CSOMAGOLNI! ’ - - -- n NEM KELL VÁMOT FIZETNI! ! , A legrövidebb időn belül segithe- „ ► ti rokonait IKKA-csomagokkal! , ► < , Felveszünk rendelést gyógyszerekre. A “Kultúra” < j K megbízottja. — Magyar könyvek. — Saját köny- i | veit Magyarországból kihozhatja általunk K "I ► KÉRJEN ÁRJEGYZÉKET < , \ JOSEPH BROWNFIELD Í ► 15 Park Row New York 38, N.Y. < ► Mindennemű biztosítás. Hajó- és repülőjegyek 4 . ► Telefon: BA 7-1166-7 < 6
