Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-01-10 / 2. szám

13 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD INDIO LEGENDA Irta: RÁCZ LÁSZLÓ A legendát — mely egy szegény indió paraszt látomásairól számol be — több mint négyszáz év­vel ezelőtt nahuatel (indió) nyelven jegyezték föl, tiz évvel annak utána, hogy a spanyol hódí­tók tiizzel-vasfal, de még inkább ravasz furfang- gal elfoglalták az azték birodalmat. Ekkor már a kalandor Hernan Cortes zsoldos seregei bent ta­nyáztak a meseszerűen szép mexikói fővárosban. Ez szigeten és cölöpökön épült palotáival, széles lagúnáival és függő kertjeivel semmiben sem ma­radt mögötte az olasz Velencének. Mint a krónika állítja, ekkor már Isten békéje honolt az egész országban. Hajók százai szállították rendszeresen Mexikóból az aranyat, ezüstöt, csodás termékeket és rabszolgákat a spanyol “anyaországba”. Vi­szonzásul a hitbuzgó spanyol uralkodók: Fernan­do és Isabella Catolica seregestül küldöttek Uj- Hispániába hittérítőket: szerzeteseket, meg min- denrendü és rangú papokat, hogy a pogány indiók mihamarabb részesüljenek az egyedül üdvözítő katolikus egyház kegyeiben. ' Ami elkerülte a kapzsi hóditó zsoldosok figyel­mét — ezek a hittérítők annál szentebb hévvel estek neki a pogány korszak minden látható meg­nyilatkozásának. Templomokat, bálványokat, mű­vészi alkotásokat, az ősrégi azték és maya kultú­ra nagyszerű tanúbizonyságait, versenyezve pusz­tították. Istennek tetsző buzgalmukban már csak az égi elismerésre, a csodára vártak, ami nem is késett. És ime, itt kezdődik az indió legenda. Az 1531. év december elején egy szegény indió paraszt: Juan Diego bandukolt közeli falujából a fővárosba, ügyes-bajos dolgait intézni. Már a város bejáratánál járt, a Tepeyac dombjánál. Egyszerre a kora hajnalban csodás madárcsicser­gésre felfigyelve, hallja, hogy a domb tetejéről nevén szólítják. Felnézett és csodálkozva látta, hogy a domb szivárványfényben úszik. A szikla­köves dombtető nyomorúságos növényzete: cser­jék, bojtorján, tüskék, mint gyémántok és sma­ragdok ragyogtak. Közepettiik pedig szemvesztő fényességben ott állt egy csodálatosan szép nő, aki megkérdezte: “Juan, legkedvesebb fiaim kö­zül, hová igyekszel?” ő bátortalanul válaszolta: “Senora, lelkem, leányom, a városba megyek, hogy papjaink istenes tanításaiból okuljak.” Erre a szépséges látomás kinyilatkoztatta neki, hogy ő senki más, mint a szent Szűz Mária, Istennek anyja; annak utána megbizta, hogy keresse föl azonnal a fővárosban a püspök urat és adja át neki üzenetét. Ebben csak annyi volt, hogy a püs­pök építtessen a Tepeyac dombján egy templo­mot, ahol a hívők őt és fiát dicsérhessék. Meg­ígérte neki, hogy fáradságáért méltó jutalmat fog nyerni. Megérkezve kora reggel a spanyol püspök pa­lotájába, akit Zumarrágának hívtak és aki a Fe­renciek rendjéből való volt, Juan híven átadta a szent anya üzenetét. A püspök azonban — úgy látszik — nem adott hitelt szavainak és elküldte dolga végezetlenül. Hazatérőben a dombon, megint csak megjelent előtte a szent szűz és Juan beszámolt neki útja eredménytelenségéről. Ugyanekkor megkérte, hogy bízzon meg egy érdemesebb embert az üze­netével. Hiszen érthető, hogy a püspök ur nem bizik egy szegény indió paraszt szavában. De a szent szűz biztatta, hogy menjen csak el újra a püspökhöz üzenetével. Úgy is lett. Másnap a vasárnapi mise után, megint csak felkereste a püspök palotáját. Ez most már alaposan kikérdezte, hogyan nézett ki a szűz és milyen szavakkal bízta rá az üzenetet. De még most sem adott hitelt a mondókájának, ha­nem azt kérte, hogy hozzon valami bizonyságot arról, hogy valójában a szent szűz megbízásából beszél-e? Nagyobb biztonság kedvéért — minek utána útjára eresztette — néhány szolgáját meg­bízta, hogy figyeljék meg, hová megy Juan és ki­vel beszél. De ezek nyomát vesztették épp ott, ahol az ut elkanyarodik a Tepeyac dombjához. Hazatérve azután beszámoltak uruknak, mond­ván, hogy az indió paraszt nyilván csaló,, vagy csak álmodta az egészet. Juan megint beszámolt a szűznek — ki immá­ron harmadszor jelent meg előtte —, hogy a püs­pök ur kézzelfogható jelt és bizonyítékot vár, hogy valóban a szűz anya kérelmét közvetítette. Á szűz biztatta, hogy jöjjön el majd holnap, hét­főn és minden úgy lesz, amint a püspök ur kíván­ta. Majd külön jutalmat is Ígért sok fáradozásá­ért. De Juan nem tudott hétfőn elmenni, mert nagy­bátyja súlyosan megbetegedett és orvosért kellett szaladnia. így hát kedden, amikor újra a főváros­ba indult, gondosan elkerülte szokott útját a domb alatt és a másik oldalra kanyarodott. Restelte ugyanis hogy hétfőn hibáján kívül elmulasztot­ta a találkozást. Úgy gondolta, hogy a szokatlan utón nem fogja meglátni a szűz. Egyszerre csak látja, hogy a szent szűz máris ereszkedik le a domb tetejéről és szólongatja: “Mi az, legkisebb fiam Juan, merre mendegélsz?” Zavarodottan válaszolt: “A városba igyekeznék a Te házadba. Haldokló nagybátyámhoz akarok papot hívni, hogy még halála előtt meggyónhasson.” Mire a szent szűz igy válaszolt: “Fiacskám, ne félj, ro­konod már meg is gyógyult, hisz azért vagyok én anyátok, hogy gondoskodjak felőletek. Menjél hát nyugodtan, úgy ahogy meghívtalak, a püspök úr­hoz és vidd magaddal a jelt, amit ő követel.” Ezután arra kérte, hogy menjen föl a domb tetejére, ahol számos szép nyíló virágot fog ta­lálni. Vágja le és azután jöjjön le velük hozzá a domb aljára. Juan igy is cselekedett. Csodálkozó szemmel látta, hogy a sziklás domb olyan lett, akár a mennyország. A téli hideg ellenére, gyö­nyörű illatos casztiliai rózsák pompáztak rajta. Levágta mindet, úgy, ahogy a szűz parancsolta, és gyolcs takarójába rejtve a rózsákat, várta a további parancsot, A szűz igy mondotta: “Leg­kisebb fiam, ezek a rózsák a bizonyítékai, hogy én küldtelek. Hogy te vagy- az én követem. Csak magának a püspök urnák mutasd meg a virágo­kat, azzal a kérésemmel, hogy most már mielőbb építtesse meg számomra a templomot.” Megérkezve a püspök palotájába, a cselédség már be sem akarta ereszteni Jüant. Hogy hitet­lenségüket megdöntse, kinyitotta a takaró egy csüsckét, hogy láthassák az illatos szép caszti­liai rózsákat. Erre aztán nyomban be is engedték urukhoz. Leborulva a püspök ur előtt, Juan el­mondotta híven mindazt, amivel a szent szűz megbizta. Majd kiterítette elébe a csodásán szép, illatos rózsákat a gyolcs takaróra és igy szólt: “íme, itt a kívánt jel és bizonyíték.” Alig hogy elhelyezte a rózsákat a takarón, hirtelen megje­lent azon a szűz anya képe, ugv, ahogy az ma is látható székesegyháza oltárképén. A püspök meglátva a csodát, leborulva adott hálát a szűznek és kérte bocsánatát, hogy már első szóra nem adott hitelt követének. Haladék­talanul megmutattatta magának Jüannal a dom­bot, ahol is hamarosan hozzákezdtek Maria de Guadalupe templomának építéséhez. így hát beteljesedett a szűz anya óhaja. A templom a Tepeyac sziklás 'dombján felépült és főoltárán máig is ékkövekbe foglalva, diszlik a szűz anya képe, úgy ahogy az indió parasztnak, majd a spanyol püspöknek moríplent, mexikói palástjában és olajbarna arca színével. A legenda beszámol végezetül arról is, hogy a szűz valójában meggyógyította Juan rokonát. De mélységesen hallgat afelől, hogy vajon megkap- ta-e Juan az ismételten is megígért jutalmat. Egészen biztos, hogy ez az oka annak, misze­rint az évszázadok során minden év december 12-én: Guadalupe napián —, mely piros betűvel fródik a naptárba — Mexikó védőszentje emléke­zésére milliónyi indió Juan zarándokol a szűz templomához, kérve az ígéret teljesítését. A megígért jutalom fejében kérnek emberibb éle­tet, kevesebb éhezést. Hiszen évszázadok óta ha­sonló nyomorúságban tengődnek, akár elődjük: Juan, a szent szűz követe. Való igaz, hogy 1810- ben véres harcok után lerázták magukról a spa­nyol hódítók gyarmati igáját. De az elért nemzeti függetlenség mégsem hozott sorsukban nagyobb javulást. A spanyol földe«nrav — nü«nököi<- — helyébe északról az Egyesült Államok imperialis­tái jöttek. Egy századdal későzz 1910-ben, türel­metlenségük véres forradalomban robbant ki, melynek során “földet és szabadságot” követeltek. De vérük hullása most sem segített sokat sorsu­kon. Az éhség és szolgaság továbbra is megma­radt. Ezért hát mint minden évben, úgy ez évben is, december 12-én, Guadalupe napián, millióan za­rándokoltak el a szűz templomához. EDőnpk még kora éiszaka jöttek me" a környező falvakból az “indíeénák”: a tisztavérü indiók. őseik színes tol­lú fejdfszével, kezdetleges hangszereikkel “ma- nanifákkal”: éjjeli zenével keUv^t<erU«k a “vir- gencitának”: a kedves szöcskének. Táncot rop­va, petárdákat robbantva, igyekeztek jóindulatát megszerezni. Kisvártatva elömnlötte a terhelőm bejáratát a külvárosokból toborzott hivő sze­génység. Reggelfelá a milliós tömegben már moz­dulni sem lehetett. A huszadik század kellős közepén, az öt milliós mexikói fővárosi széles körutara, egy napra be­szökött a tizenhatodik század: a sötét középkor. Fent a magasban lökhajtásos repülőgépek húz­nak, nem is olyan messze autók, villamosok köz­lekednek. De a modern technika vívmányainak zaját teljesen elnyomja a nehéz tömjén füstben a számtalan harang zúgása, a százezernyi torokból felhangzó panaszos egyházi litániák áradata. A tömegben ájultan esik össze számos zarándokj kilométereket csupasz térden csúszó “vezeklők” próbálnak ’utat törni maguknak sikertelenül a templom bejáratáig. .. Félő, hogy a milliós tömeg esdeklése ez évben is süket fülekre talált. Hiszen be sem jutottak a tündéries fényben úszó székesegyházba, ahol arany trónján — szemben Guadalupe oltárképé­vel — ott ült a pápa képviselője, körülvéve ezüs­tös palástu-süvegü papok koszorúiéval, zengedez- vén a szűznek biztosan jobban érthető latin nyel­ven, az Ave Máriát. Másnap, a ma krónikásai: a polgári napilapok hasábos cikkekben számoltak be a “buzgó hit” ünnepségéről. A sajtó tudósításai nem voltak olyan színesek, mint a legenda. Száraz adatokkal jelentették csupán, hogy az ünnepnapnak két ha­lott és négyszáz sebesült áldozata volt. Az utób­biakat a Vörös Kereszt kirendeltségei részesítet­ték első segélyben. Ugyanekkor a rendőrség száz­ötven zsebtolvajt fogott le. . . Véres ütközet Dél-Vietnamban Az Egyesült Államokban meglepetést okozott a partizánok által okozott vereség WASHINGTON, D.C. — A kormányhoz beér­kezett jelentések Dél-Vietnamból az eddigieknél, nagyobb vereségről szólnak, amit az amerikai ha­difelszerelésekkel és amerikai katonai segítség­gel harcoló délvietnami seregek szenvedtek a népi felkelők részéről. Az összeütközés kb. 30 mérföldre Saigontól, Dél-Vietnam fővárosától történt, s állítólag az első “nyílt” összecsapás volt. A korrupt és elnyomó kormány ellen lázadó partizánok felvették a harcot 15 amerikai heli- kopteien szállított túlerővel. A jelentés szerint öt. helikopter zuhant le, három amerikai katona meghalt kettő megsebesült és a vietnami kato­nák között 65 halott és több mint 100 sebesült volt. A partizánok veszteségét nem tudták meg­állapítani. “A vietnami erők kevés buzgalmat tanúsítot­tak arra, hogy a guerillákat hajszolják”, mond­ja ez egyik jelentés, amely élesen rávilágít ar­ra, hogy a vietnami nép, még a katonai körök­ben is, milyen ellenszenvvel viseltetik a polgár- háború iránt, amely amerikai beavatkozás nél­kül már régen a nép javára dőlt volna el. A háborút Vietnamban teljesen amerikai szakT értők vezetik. Ezek a “katonai szakértők”, akik a vietnami hadsereg kiképzésére mentek oda, ma már több mint 10,000-en vannak. A partizánok elkülönítésére, bekerítésére, tüzzel-vasal való ki­irtására megtett minden intézkedés hatástalan maradt. A múlt héten a jelentések arról szóltak, hogy az erőviszonyok már a kormánycsapatok javára fordultak. Az eheti vereségek nyomán Washintgonban arról beszélnek, hogy meg kell változtatni a Vietnamban eddig alkalmazott stra­tégiát. Ezt nem először teszik. Amikor az ameri­kai helikopterek először jelentek meg, ez a par­tizánokat szerfelett megzavarta, de ma már ké­pesek súlyos veszteséget okozni a szakeértelem- mel vezetett gépek számában.. Egy Saigonból érkezett jelentés az ütközetben részvett partizánok számát 600-ra és a kormány- csapatokét 800-ra becsüli. Azt állítja, hogy a 15 közül 14 helikopter megsérült, öt lezuhant. Paul D. Harkins generális, az ottlevő amerikai hadr erők parancsnoka, a harc után terepszemlét tar­tott és szerinte a kormánycsapatok bekerítették a partizánokat és teljesen elpusztíthatták volna őket. 500 lövésszorozatot irányítottak rájuk. Ti­zenegy repülőgépről öt órán át keresztül bom­bákkal, napalm lövedékkel és gépfegyvertüzzel támadták a vidéket. Az egyik falut, amelynek irányából a partizánok tüzeltek, teljesen lerom­bolták. “Remélem, hogy a falubeliek elmenekül­tek” mondta egy amerikai tiszt, “mert ha nem, akkor a halottak száma százakra rúg.” Foglyok­ról nem szól a jelentés. KÉT UJ ÖNKISZOLGÁLÓ ÉTTEREM nyílik ” o—,i. p Gül-Raba a Márgit-hidnáí és a Velence a Déli pályaudvarral szemben. Meg­i.„. w ..u.oicui^iiivL jjoraros téri népbüfé is* Thursday, January 10, 1963

Next

/
Oldalképek
Tartalom