Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-01 / 9. szám
4 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Az ebben a rovatban kifejtett nézetek nem szükségszerűen azonosak a s z e r k esztőség álláspontjával. Olvasóink hozzászólnak a lap különböző problémáihoz. az általános bélés külföldi politikai kérdésekhez A virágokról és egyebekről... Kimondja a véleményét Thursday, Marth Tisztelt Szerkesztőség! A Magyar Szó olvasóinak a figyelme hasonlít egy jólmüködő rádár-készülékhez, mert azonnal reagál a nem egészen átgondolt Írásokra. Tudjuk, hogy olvasóinkból és igy Szörny munkás társurik- ból is nem a rosszakarat szól, s csak azzal lehet magyarázni az olyan Írásokat, mint az övé is, hogy Íróik nem ismerik a valódi tényállást. Naivságnak tűnik virágokról beszélni, amikor olyan sok fontosabb dolog van a világon, de meg kell jegyezni, hogy Magyarországon, a természeti adottságok miatt, rengeteg pl. a vadvirág. Mint természetimádó és turista, barátaimmal sokszor végigjártuk a hegyeket, völgyeket, réteket, és nemcsak Magyarországon, hanem már országokban is, de sehol sem találtunk annyi szépséget és virágot, mint szülőhazánkban. Februárban a dombokon kidugja a fejét az azúrkék kökörcsin, utána a hóvirág, márciusban a csalogató illatú ibolya, májusban a gyöngyvirág, s a budai hegyek a virágkedvelők ezreit csalják ki a szabadba már kora tavasszal. Még a nótaköltő is azt mondja, hogy “tele van a falu akácfavirággal. ..” Két évvel ezelőtt, amikor a szülőföldemen jártam, a főváros orgonavirágba volt öltözve, a vidék pedig akácillattal volt tele. Árokparton, viz- szélén ott volt a nefelejts, a nyár utóján a tarlóvirág; ezekből gyűjtik a méhek a fenséges izü mézet. Magyarország ugyanakkor világviszonylatban is fontos helyet tölt be a gyógynövénykivitelben és mindezeket a különleges talaj nyújtja. Budapest különböző terei, utjai, a Margitsziget stb., ékes a virágoktól, ugyanúgy a vidéki városok is, mint Székesfehérvár, Veszprém a Balaton- felé vezető utón. A falun a jószágok miatt nem tehetik közszemlére a virágokat, de minden házban van belőlük bőven. Ami pedig az országutakat illeti, fél Magyarországot összejártam, különösen a Dunántúlt, ahol Sárszentmiklós, Sárosd, stb. nem ok nélkül kapták a nevüket, most pedig a cementezett föutról a legkisebb helyekre is kitér az autóbusz, s ha nem betonúton, úgy a jó karban tartott kövesuton szalad. Magyarország területének nagy része sík termő föld, ahol az eső elmossa a port, a szél pedig visz- szahozza, de a termés jó rajta, nem úgy mint a köves, hegyes vidékeken. Az étkezésről pedig annyit, hogy magam is bizonyíthatom, hogy a ‘szegényebb’ helyeken olcsón lehet étkezni, de a Royalba csak a valutával rendelkező vendégek járnak enni. A falusi hentesüzletekről is volna némi innivalóra. Jóska öcsém Hajóson (Pest megye) nyugalmazott hentes; ő mondta nekem, hogy a régi időkben egy levágott birka, vagy más jószág húsa a jégszekrényben elromolhatott, senki sem állt sorba érte, de sorba álltak a szegény anyák és apák az ingyenlevesért gyermekeik részére. A forint értéke pedig nem olyan rossz, mert az úgynevezett “szegény negyedekben” 8—9 forintért kitűnő ebédet ettem, s az üzemi konyhákon az ott dolgozók 2—3 forintért kapnak jó ebédet. Akik tehát elmennek szülőföldjük, vagv szüleik szülőföldjének látogatására, tegyék félre az elfogultságukat, mert akkor jobban meglátják a valóságot. Látniok kel! a művelődési otthonokat, a könvvtárakat, az iskolákat, ahová ma a parasztijuk és leánvok járnak: me°" kell latrunk az ov- vos-mérnök-tuHó«ielöltpko+. akik a szülőhaza Jb- vendő nemzedékét alkotják és amiről a költő igy em'ó,rP7jk meg; virág vagv te, hazánk ifjúsága, áz ifjú «7íve lánglobogva ég, világit az, midőn sötét az ég. Vass Károly A 77-ik bécsi vásárt március 10—17 között rendezik meg 25 ország 5000 cégének részvételével. Tisztelt Szerkesztőség! Gencsi Margit Írásának, a “Hol tártunk a történelmi adatgyűjtéssel”, minden sorával egyetértek, mert mintha csak a szivemben olvasott volna. Minket, akik 70—80 évvel ezelőtt jöttünk a világra, az akkori rendszer nem járatott 16 éves korunkig az iskolába, mint ahogy azt most teszik. Ki is törődött velünk, hogy más nemzetek nyelvét kötelezően megtanuljuk? Senki. S akkor tényleg elhittiik, hogy “hazánk a bokréta rajta.” Csak amikor kénytelenek voltunk elhagyni a szülőföldet, ébredtünk rá szörnyű árvaságunkra. Persze azért nem maradtunk egészen árván, jöttek előttünk is, utánunk is, akik további béketiirésre, adakozásra, jó hazafiságra igyekeztek tanítani bennünket és ezen álarcok alatt továbbra is kiszipolyozni. S elmondhatjuk: elég sikerrel végezték küldetésüket, mert ha nem igy volna, akkor az a másfélmillió magyar tudná, hogy verejtékes munkájáért itt jár a fizetés és nem a túlvilágon. Gencsi Margittal én is azt mondom: kedves munkás testvéreim, segittíük a történelmet inii. Ezzel kapcsolatban van egy kérdésem: miért akarja a szerkesztőség, hogy először oda küldjük az anyagot és majd onnan továbbítják? Úgy gondolom, hogy ez munkatöbbletet és fölösleges pénzkiadást jelent az amúgy is pénzhiányban szenvedő lapnak. Azt hiszem, hogy a szerkesztőség megtette kötelességét azzal, hogy a magyarságot szép felhívásban cselekvésre kérte. Engedjék hogy mi, 70—80 évesek a saját ákom-bákom betűinkkel kisérve, magunk küldjük el az anyagokat a magyar Történelmi Muzeum részére. (Nekünk ez ellen nincs kifogásunk. — Szerk.) A naptárral úgy vagyok, mint a biró a szépségversenyen; nem tudom melyik Írásra mondjam, hogy ez a “legszebb”. De mint a bírónak, ügy nekem is ki kell mondanom, igy hát kimondom: “Hősköltemény helyett”, Rev. Gross Lászlótól. Nem hittem volna, hogy lesz iró, aki ezeket a közkatonákat érdemesíteni fogja pár sorral is a megemlítésre. Olvasunk elismerő Írásokat hadvezérekről, Írókról, festőkről, stb., de közkatonákról csak Petőfi Sándor és most Rev. Gross László emlékezett meg. Igaz, ő csak az amerikai közkatonákról tesz említést, s remélem, nem veszi tolakodásnak, ha kiterjesztjük az elismerés zászlaját a határon túli közkatonákra is, mert hiszen vannak, ha nem is sokan, más országokban is, akik áldoztak és ma is áldoznak, hogy az ESZME PISLÁKOLÓ LÁNGJA KI NE ALUDJON.. . Fogadja hát Rev. Gross egy határon túli közkatona elismerését. Köszöntőm Geréb Józsefet is (aki sajnos közben' elhunyt—Szerk.) az “Imádkozás eredete” nagyszerű Írásáért, de megjegyzem, hogy az ilyen Írások után nem várhatja a Magyar Szó, hogy ezrével jelentkezzenek az uj előfizetők, mert amint rosszul esik az alvónak, ha felkeltik édes álmából, ugyanolyan rosszul esik a “hivő”-nek, ha ugyanezt teszik vele. Megvallom, engemet is érint, perig én már — ha részben is — kialudtam magara e szörnyű kábultságból. De Ugyanúgy halálra rémíti Rácz László “Indio legenda” (jan. 10. számban) c. írásával az ájtatos lelkeket. Bódog András pedig a “Huszonkétésféléves találkozó” c. Írásában sérti a régi jó világi erkölcsöket, amikor leírja a “szeretetházban” történt beszélgetést a régi világ egyik még ittlévő képviselőjével. Hát szörnyű is, hogy hová süllyed egy ember az arany borjú imádásában. . . “A magyar oktatási reform”-rél Írott rövid tájékoztató is elgondolkoztatja az embert. Hát le- hetsécps keserű érzés nélkül visszagondolni a ma is sokak által visszasírt réed jó világra, amikor volt becsületérzés — ez az a sokat emlegetett magyar becsület — a magvar gyermekeket öthat elemi után képesitettnek tartani az élet terheinek elviselésére?. Köszönet azoknak, akik a naptár megjelenését anyagi hozzájárulásukkal .lehetővé tették. A naptár hátsó lapján feltüntetett két utolsó név fölé odatehették volna, hogy Kanada, mint a belföldi városok neveinél. Szomorú, hogy Kanadából csak kettőnek volt érdeke, hogy a naptár megjelenhessen. Kovács János, Kanada Tömörüljünk a lap mögé Tisztelt Szerkesztőség! Geréb József külmunkatársuk váratlan halálhíre mélyen elszomorított. írásaiból már régen, de személyesen csak most két éve ismertem meg közös budapesti látogatásunk alkalmából. Egy szállodába kerülve, naponta elbeszélgettünk vele közös otthoni élményeinkről. Meghatódva figyeltük feleségemmel együtt, milyen lelki- ismeretesen végezte feladatát, mint lapunk kiküldött tudósítója. Hajnaltól késő estig talpon volt. Járta a fővárost, látogatta a gyárakat, üzemeket, hogy olvasóinak híven beszámolhasson megfigyeléseiről. Tárgyalt gyári munkásokkal, alkalmazottakkal, kormányférfiakkal. A Magyarok Világszövetsége hathatós támogatásával módjában volt a vidék városait és főként a termelő- szövetkezeteket is megismerni. Betegség, öregség nem gátolta feladata teljesítésében. Lapunk olvasói az ő folytatólagos beszámolóiból valóban átfogó, tárgyilagos képet kap tak az otthoni hatalmas előrehaladásról; de nem hallgatta el az átmeneti hiányokat, bajokat sem. Halála valóban nagy veszteség az amerikaimagyar haladó munkás olvasótábor számára. Heti oktató-tanitó “Széljegyzetei” elmaradásával lapunk tartalmilag sokat vészit. Az űrt, amit halála okoz, csak azzal tölthetjük be, ha az olvasótábor és a külmunkatársak még szorosabban tömörülnek a Magyar Szó körül. Tudom, hogy ez volna a mi szeretett barátunk: Geréb József végső kívánsága is. Rácz László AZ ÖREGSÉG Tisztelt Szerkesztőség! Ellátogattam a pittsburghi Kané kórházba, ahol közel 1,800 öreget kezelnek. Amikor a két hosszú folyosón végigmentem, láttam a sok hozzám hasonló emberroncsot és éreztem, hogy .miként fiáét az élet a munkánkért. Ezek az emberek évekkel ezelőtt még áldást jelentettek az ország és a társadalom részére. Gyermekeket neveltek fel, akik felvették az ő kezükből kiesett szerszámot, hogy az életet tovább vigyék. Mi pedig itt vagyunk tehertételként a családnak és a társadalomnak. Itt küldök egy verset öreg társaim részére, ha jónak látják, közöljék. Kovács István Átmentek az idők vészei felettem, Kenyeremnek javát elköltöttem. Hogy nem voltak könnyük pályámnak utjai, Mutatják azt rajtam megmaradt nyomai. Arcom, homlokomat felszántotta a bu, Fehér lett fejemen a barna hajkoszoru. Erőm, mely annyit birt éltem virágába’ Megtört, kimerült a munka igájába’. Kezeim reszketnek, lábaim inognak. Ami egykor voltam, csak romja vagyok annak. Végigmentem rajta, láttam mi az élet. Nem találtam benne semmi nyereséget. Nem lett tisztább erkölcsös érzése keblemnek. Mint a múlt órában született kisdednek. Van-e több igényem e pálya bérére, Mint annak, aki imént lett s már véget is éré. Mit vituek többet el, ha elmegyek innen, ’ Mint ki koldusbottal ment át az életen. Testem mentes lett-e azzal a rothadástól, Hogy rongyokat őrizém a légváltozástól? Vagy eltiltja-e attól a simák férgeit Az, hogy Amerikának ettem ételeit? Ne busul.i hát társam, e földnek ős vándora, nogy végefelé jár már bujdosásunk kora. Hideg hajlék a sir. a koporsó szűk ágy, Méeis különb lakás, mint e» a nagy \ilág. Aki az életben nagy szenvedést visel, Leteszi a sírnál, abba nem viszi cl. Akit elhervasztnak teste fájdalmai, Begyógyulnak örökre sebei. Mitől félsz hát társam, ki érett kalász vagy mar. Azért, hogy már reánk is a learatás vár? Csendes pihenés les1.: a sirhantuk alatt, Oda az életnek vihara le nem hat. Bár mint harsogtassa a sors viharait. Meg nem háborítják a holtak álmait.
