Amerikai Magyar Szó, 1962. július-december (11. évfolyam, 27-51. szám)
1962-11-29 / 47. szám
Thursday, November 29, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD A TEGNAP ÉS MA HASKODÁSA GUINEÁBAN 1961 januárjában indultam Afrika felé, egy éve élek itt. Az elmúlt tizenkét hónap során meg értettem, hogy amit eddig tudtam Afrikáról, az nem mindenben felel meg a valóságnak. Az itt járt tudósítók rövid itt-létíik alatt csak az érem egyik felét ismerhették meg. Az is igaz, amit leírtak, de az ellenkezője is igaz. Afrikában az éremnek nagyon sok oldala van. Azt szokták mondani, hogy Afrikában minden lehetséges, de hogy ezt a “mindent” megláthassuk, hosszabb időt kell itt eltölteni, és olykor még évek sem elegendők, hogy tökéletes és megbízható képet alkothassunk a valóságról. Guinea haladó, élenjáró afrikai ország, de tévedés lenne azt hinni, hogy túlságosan hasonlít valamely európai országhoz, vagy hogy az itteni fejlődés azonosítható az ottani fejlődés fogalmával. Afrikában az életviszonyok, a szokások, s főképp a hagyományok homlokegyenest mások, mint Európában vagy Amerikában, és oktalanság lenne megütközni azokon. A sastól ne kívánjuk, hogy legelésszen, s az oroszlántól, hogy repüljön. Mindkettő a maga sajátos életviszonyainak megfelelően él. Nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Guineában még néhány évvel ezelőtt gyarmatost tók garázdálkodtak, s bár a rabszolgaság már jó ideje eltörölt intézmény, az itteni módszerek nem sokban különböztek a száz év előttitől, a mindennapi életet is visszavetve és visszatartva, ugyancsak évtizedekkel. Afrikában csak azt lehet leírni, amit lát az ember, mert interjú-alanyok nincsenek. Ha valamelyik külföldi meg is tanul egy-egy törzsi nyelvet, még akkor is kétséges, hogy amit hall, az megfelel-e az igazságnak, hiszen ősi tilalmak, vallási és egyéb előítéletek tartják vissza az egyszerű embereket, hogy eláruljanak valamit társadalmi vagy egyéni életükről. Tolmács segítségével nehéz beszélgetni, mert a feltett kérdésekre sohasem válaszolnak “nemmel”, vagyis elutasítóan, de az “igent” csak a hagyományos udvariasság mondatja velük. Igv aztán nehéz egyértelmű és az otthoni elképzeléseknek megfelelő képet festeni Guineáról, hiszen ahány törzs, annyi szokás, annyiféle felfogása a múltnak, jelennek és a jövőnek. Néhány konkrét példával szeretnék szolgálni ezekről az ellentmondásokról, de még igy is nehéz lesz érzékeltetni az itteni helyzetet. DABA ÉS TRAKTOR A földművelő lakosság (a népesség 90 százaléka) rendkívül kezdetleges módon műveli a földet. Eszközeik, módszereik, korántsem felelnek meg a mai, modern gazdálkodás követelményeinek. Mert Guineában a “daba” (bunkós fanyélbe erősített fémdarab) a gyakoribb szerszám, s csak mellékesen lehet megjegyezni, hegy azért már egyes helyeken traktorral is dolgoznak. Nem kétséges, hogy hamarosan eljő az idő, amikor beszámolhatok Guinea gépesített mező- gazdaságáról, s a cikk végére csak zárójelben fogom odaírni, hogy azért még itt-ott dabával is “szántanak”. Gondolkozzunk csak! A nálunk ismert s használt mezőgazdasági gépeket (még az egyszerű ekét, lókapát, stb. is) előbb ide kellett, illetve ide kell szállítani, pontos tervek alapján kell elosztani Guinea Magyarországnál ötször nagyobb területén, össze kell barátkoztatni a parasztot az ismeretlen masinával, meg kell győzni annak hasznosságáról, meg kell tanítani és tanulni a kezelésüket, a gépekhez gondoskodni kell üzemanyagról, pótalkatrészekről, karbantartásról, javítóműhelyeket, gépállomásokat kell létesíteni stb.— mindezt pedig alig lehet három év alatt oly mértékben megvalósítani, hogy én most itt egy sző- röstül-bőröstül modern mezőgazdaságról lelkendezhessek. Igen, több száz traktor van már Guineában, és e traktorok több-kevesebb sikerrel igyekeznek ellenállni a szokatlan, nedves, trópusi kiima alattomos támadásainak. Azok az emberek, akik majd felülnek a traktorra, most ismerkednek annak szerkezetével és kezelésével. így tehát, ha a “mai” guineai mezőgazdaságról irok, az állami kísérleti gazdaságokon kivül lényegében csak a “dabát” szorongató paraszt munkájáról Számolhatok be.-A “mai” Guineában mind ez ideig nincsenek gyárak vagy üzemek, a gyarmatosítók “jóvoltából” nincsen ipar, s az emberek csak nemrég kezdték megtanulni a “szerszám” használatát a gépek kezelését, a korszerű munkatechnikát. De nem kell a főváros területét elhagyni, hogy megássak a kovács cölöpös fészerét, a takács magafabrikálta szövőszékét, az edényeit kézzel göm- bölygető fazekast. A közeli “brousse”-ban pedig még nyíllal vadásznak az ehető vadállatokra. Igaz, hogy május elsején szerszámaikat is magukkal vitték a leendő munkásosztály felvonuló előharcosai, az ipari munkával csak az imént megismerkedett emberek. De felvonultak,-s tudták. hogy miért vonultak fel. Az elmúlt három év alatt tanulták meg a május elseje jelentőségét is. Egészségügy. Guineában sok (bár korántsem elegendő) kórház, egészségügyi állomás, rendelő- intézet van. Európai orvosok segítenek megszervezni a franciák által nagyon is elhanyagolt egészségügyet, de azért még a falubeli varázslónak is megvan a maga szerepköre. A férfiak körülmetélését, a fiatal lányokon végrehajtott hagyományos műtétet ma már időnként kórházban, steril körülmények között végzik, de láttam már nyilvános operációt, a “casa” udvarán elhelyezett faasztalon, hosszú szakállu aggastyánok és félmeztelen öregasszonyok közreműködésével, Conakry külvárosában, fényes nappal. Mindkét eljárás jellemző Afrikára, s ha bármelyikről hallgatnék, s ha bármelyiket említeném a másik említése nélkül, meghamisítanám az igazságot. “A VARÁZSLÓ IGY HATÁROZOTT. . .” Egyik vidéki kórházban siró asszony jelentkezett, beteg gyermekével a karján. Kijelentette a fehér orvosnak, hogy neki meg kell halnia, hogy a gyermek életbenmaradhasson, mert a varázsló igy határozott. Az egyébként egészséges anya meghalt — ezt a fehér orvostól hallottam —, a beteg gyermek meggyógyult. Ez is Afrika. Már karonülő gyermekeken látni az un. “bemetszéseket”, az arcon, halántékon és a test különböző részein. Tehát ez az ősi szokás ma is divat, akárcsak a nyakbaakasztott “grigri” a talizmán. De ugyanez a bemetszés van fekete orvos, fekete miniszter, a fekete államhivatalnok arcán, s a nyloning, a kifogástalan nyakkendő alatt o„tt lapul a grigri is. A bemetszések, ezek a mesterségesen ejtett sebhelyek, amint mondják, a Nyomu-szellem körmének nyomai, de ez a befo- lysos szellem sem tudta visszatartani a népet attól, hogy “nemet” mondjon a gyarmatosítóknak 1958-ban, s nem befolyásolja 1962-ben a kormány tagjait, hogy tovább építsék szabad, független hazájukat. Ez is Afrika. Sokan érdeklődtek a guineai vallásokról s biztattak, hogy írjak az itteni felvilágosodottságról. Megírhatnám, hogy egy félévvel ezelőtt kiutasították Guineából Conakry katolikus érsekét, mert az tiltakozott az iskolák államosítása ellen. Megírhatnám azt is, hogy a lakosság mintegy 90 százaléka mohamedán, 10 százaléka különféle keresztény vallásu. A hivatalos statisztika igazolná adataimat. Mégsem igy van. Guineában egy kissé mindenki animista vagy fétista, egyszóval a mohamedán Allah és a keresztény Isten mellett titokzatos, bonyolult és szigorúan titkos dolgokban hisz. Ez az európai ember számára kibogozhatatlan hit még ma is keresztül-kasul szövi a falvak és városok lakóinak mindennapi életét. A magyar vízkutatókkal együtt dolgozó gui- neaiak már önállóan végeznek kényes műszaki feladatokat, vérbeli szakmunkásokká lettek, mohamedán vallásuak, de a jelenlegi munkahelyük közelében levő sziklabarlangba rendszeresen hordják az ennivaló áldozatokat — az ott lakó “rossz szellemnek”, és mint hírlik, egyik magyar mérnöknek is néhány frankot kellett áldoznia e “szent célra.” A “PÁRDUC-EMBEREK” Afrikai újságírót faggattam az un. “párducemberekről.” Ezt a szektát Afrikában hol bűnözők társaságának, valamiféle afrikai Ku-Klux Klánnak, hol meg az igazságtalanságokat megtorló intézménynek tekintik, amely ott és akkor büntet, ahol és amikor a világi törvények csődöt mondanak. Párizsban nevelkedett, müveit kollégám kitérően válaszolt a kérdésekre. Erős a gyanúm, hogy ő maga is e titkos szekta tagja, és olykor felerősíti a svájci karórás csuklójára a vasból készült, horgas párduc-vas-körmöket. Valahol Guinea és Liberia határán európai barátom fekete kísérője nem volt hajlandó átmenni egy erdei ösvényen, mert félt a szomszédos törzs embereitől, hogy meggyilkolják. Kérdés, hogy ö nem ezt tenné-e, ha történetesen a szomszéd törzs emberei lépnék át a végzetes ösvényt. Ezekről H korántsem felvilágosult és modern dolgokról egy nálam sokkal okosabb és tapasztaltabb ember, egy francia Afrika-kutató, igy nyilatkozott: — “Ha a dzsungelban egy fekete varázsló eléd tesz egy botot, s azt mondja, ha át léped, azonnal meghalsz, nevess egy nagyot—, de kerüld ki a botot”. A modern ember el sem képzeli, hogy mit jelent Afrikában a tánc és a tam-tam. Annyira fontos társadalmi tényező, hogy ha valamelyik vidékre látogató vendéget nem fogad tánccal-dallal a falu. — az akár vissza is fordulhat. Láttam már autóbuszállomáson magányosan várakozó utast, aki elmélyedten, szertartásosan táncolt, amig megérkezett a kocsi (magyar Ikarusz.) Az elnöki palotában rendezett ünnepségen elegánsan öltözött férfiak és nők táncoltak a tam-tam szavára valami ősi körtáncot. A parkban neonlámpák világítottak az őserdei tisztáson rakott tűz helyett, s a táncolok Guinea mai vezetői, akik kivívták hazájuk és népük függetlenségét, akiknek vezetésével épül és fejlődik a Guineai Köztársaság, Afrika egyik leghaladóbb állama. A “SZENT ERDŐ Ha a “mai” Guineáról irok, akkor sem hallgathatom el, hogy itt táncolnak a miniszterek is, nyílta] vadásznak antilopra, kézzel eszik a főtt rizst meg a nyárson sült egész bárányt, vidéken igen gyakran meztelen felsőtesttel járnak az asz- szonyok (a kormányrendelet ellenére), itt-ott égetik az erdőt, hogy uj termőföldeket nyerjenek (ugyancsak a kormányrendelet ellenére), az elhunyt koponyáját olykor elássák a kunyhó közepén, hogy a családfő időnként elpanaszolhassa a koponyában lakó szellemnek hétköznapi gondjait, bajait. Ha megbetegszik a guineai, előbb megy az erdőbe gyógyfüvekért, s csak azután az orvoshoz, aki ha afrikai, maga is ezt tanácsolja. A legutóbbi országos pártkonferencián pedig diadallal jelentette be egyik vidéki küldött, hogy az ő körzetében megszüntették a Szent Erdő intézményét, ami viszont feltételezi, hogy másutt még léteznek Szent Erdők, a maguk misztikus titkaikkal egyetemben. És mégis látnom kell, hogy mennyit fejlődött és haladt Guinea. Felépült a Forradalom Útja nevű nagy teljesítményű rádióállomás, működik a Patrice Lumumbáról elnevezett nyomda, rendszeresen megjelenik a Horoya (Emberi Méltóság) cimü újság, egyre-másra nyílnak az állami áruházak, üzletek, hivatalok, lakóházak, szállodák épülnek. Lassan, de biztosan fejlődik és javul az élet Guineában. S mit változtat ezen az örvendetes tényen az, ha megírom, hogy a “Függetlenség” cimü mozgalmi dalt csa-csa-csa ütemre éneklik az emberek és táncolnak hozzá. Hiszen ez is a “mai” Afrikához tartozik. Guinea pontosan tudja, hogy merre halad —• a maga módján, a maga eszközeivel. Ne legyünk türelmetlenek, hiszen sajnos, a francia gyarma- tositók bűne, hogy Guineában még ma is több a “daba”, mint a traktor, hogy patika helyett őserdőbe jár a beteg orvosságért, hogy felhőkarcolók helyett nem csak a falvakban, de a városokban is a kerek agyagkunyhó járja, hogy hasznos olvasmányok helyett az, aki ismeri a betűket — Guinea lakóinak 17 százaléka—, a Koránt olvassa, kivéve azokat, akik annak idején francia misszionárius iskolában vagy Franciaországban tanultak meg nem csak irni-olvasni, de vérmér- ségletük szerint politizálni is — azaz együttműködni a gyarmatositókkal és kiszolgálni azokat, vagy ellenállni és harcolni a gyarmatosítók ellen. Szerencsére, az utóbbiak voltak többen.. . A guineai népnek nagyon mélyről kellett megindulnia a magasságok felé. Ahhoz, hogy megfelelően értékelhessük erőfeszítéseit, meg kell ismerni a valóságos jelent, s azt a folyamatot, amely elvezet a boldog jövőig. Guinea önálló ország. A guineaiaknak tehát önállóan, függetlenül kell felépíteniük saját hazájukat, saját gazdaságukat, alapul véve az ország adottságait és sajátosságait. Ezek a sajátosságok pedig a “mai” Guinea sajátosságai. Guinea jövőjét bízzuk Guinea nagyszerű népére és vezetőire. Gonda Erzsébet ' S ’
