Amerikai Magyar Szó, 1962. július-december (11. évfolyam, 27-51. szám)

1962-07-19 / 28. (29.) szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, July 19, 1962 EMBER, NE HAGYD MAGAD! “HOSSZÚ AZ ÜT...” p Irta: MESTERHÁZI LAJOS Alig hinném, hogy volna ember a világon, aki ezt a kérdést, összes ágazataival, végig ne kisérte volna már. Nemegyszer, de százszor, ezerszer. Mindennap. Hiszen ott van a gondolataink mö­gött állandó hátsó gondolatként, átszinezi az ér­zéseinket, beleivódott szinte a szervezetünkbe, mint a stroncium 90 a csontokba. Félelemben élünk. Reányitjuk az újságot reggel: egy nyugati politikus nyilatkozata, egy katonai szakértő köny­ve, megatonnák és “megahalottak”; hűvösen kor­rekt becslések arról, hogy hány ember maradhat életben a föld kevéssé lakott területein; hogy mekkora kráter keletkeznék egy több milliós nagy város helyén, hogy az evaporált házak, utak, vi­zek és emberi testek radioaktiv mardványa mek­kora területen ölne tovább. Vagy csak egy hirde­tést olvasunk valamelyik nyugati lapban: drága, atombiztos bunkerről, amelyet lőréssel és kézi­fegyverrel szállít a cég. Kézifegyverrel, termé­szetesen, nem az atombomba ellen, hanem a szomszédok ellen, akik a bunkert megrohannák... Iszonyatos látomások kelnek egy hir vagy csak egy szó nyomán. Csoda, hogy elviseljük. Azaz csoda lenne, ha elviselnénk. De nem viseljük el. A félelem állapota nem válhatik feltételes ref­lexünkké. Minden élet alapvető ösztöne, szinte lényege, kiveti magából. És itt nemcsak az élet vagy halál szokásos al­tér nativá járói van szó. Milyen élet várhatna ránk, tia a tudományt mindenestül szolgálónkká szelí­díthetnénk; milyen, élet várhatna ránk, ha az évi több mint százhúsz milliárd dollárt, vagyis az abban megtestesülő emberi munkát építésre használnánk? És milyen halál fenyeget a másik oldalon! Itt van az a fesztáv, amelyet fölmérni is szédül az ember. Joggal nevezi Bernal professzor “a modern világ rémisztő ellentmondásának.” Olyan pontig jutottunk el tehát, ahol a politikai restség — öngyilkosság és a tudatlanság — őrü­let. A tettből váltunk emberré, s most egy uj világ küszöbén a tett váltja meg az emberiséget. Az okát ismerő és céltudatos tett, amely fajunkat minden más élőtől megkülönbözteti, mert csak az ember képes okkal és céllal tudatosan szolgálni az életét. Emberi mivoltunknak ez a specifikuma hozott össze százmilliókat a békevilágmozgalom- ban, különféle világnézetű és pártállásu embere­ket. Ez hoz most is össze Moszkvában százmilliók küldötteiként ezreket, egymástól igen messze ál­lókat is, sok más kérdésben tán ellenfeleket is, a béke-világtanácshoz nem tartozó pacifista cso­portosulások képviselőit, vallási vagy polgári hu­manista alapon álló mozgalmak vezetőit, ez az egy dolog: a közös tett szándéka a halálos fenyegetés ellen. Csupán egy dolog, de abban mind egyetér­tünk, hogy a legfontosabb. Lehetséges dolog-e a fegyver nélküli, katonák nélküli világ? Lehetséges-e, hogy elmúljék fe­jünk fölül a háború veszélye? Lehetséges és egy­ben szükségszerű. Egyesek úgy mondják: szük­ségszerű, mert a veszély mennyiségi növekedése minőségi változást hozott, Az interkontinentális rakétákkal és a nukleáris töltettel a fegyverke­zés mértéke átlépte azt a határt, amelyen belül a háború egyáltalában lehetséges. Akik csak ezt látják, nem veszik észre, hogy másfelől, éppen az uj haditechnikára hivatkozva, hány militaris­ta mániákus hirdeti az azonnali “megelőző” táma­dást, és hányán nem veszik figyelembe, mennyi­re megnövekedett éppen az uj eszközök birtoká­ban a háború véletlen kirobbanásának a veszélye js. Valóban lehetséges és szükségszerű a leszere­lés. Lehetséges és szükségszerű, mert jelen van és a világpolitikában egyre erőteljesebben hat a szocializmus. A szocializmus, amely perspektívát nyit a béke előtt, amely merőben uj alapokra he­lyezi az államok közti viszonyt, amelyet már nem lehet fegyverekkel ijesztgetni, és amely reális politikai, gazdasági, katonai hatalomként áll ott mindenfajta békeszándék mögött, S ezt minden­kinek tudomásul kell vennie. Ezért van az, hogy eljönnek Moszkvába sokan a szocializmus min­denfajta elvi ellenfelei közül is. Az elmúlt évek tényei meggyőzték őket, hogy jámbor szándékai­kat hatásos tetté csak a szocializmus erőivel együtt válthatják. Az Egyesült Nemzetek Szervezetében, a Szov­jetunió javaslatára, egyhangú határozat született a leszerelésről. Sokéves huzavona után közös nyi­latkozatra kényszerült ebben a kérdésben az Ame­rikai Egyesült Államok kormánya is. Elvben te­hát már győzött az uj. Az ENSZ apparátusában politikusok, tudósok, gazdasági szakemberek mély rehatóan megvizsgálták a leszerelés várható kö­vetkezményeit. Megállapították, hogy a hadse­regek feloszlatása és a hadiipar megszüntetése nemhogy gazdasági válságot nem hozna magával, de mind a szocialista, mind a kapitalista rend­szerű országokban eddig soha nem látott jólétet és fellendülést. Ázsiában, Afrikában, Latin-Ame- rikában az emberiség kétharmada él elmaradott körülmények között. Ezek a népek évszázadokon át a hóditó nagyhatalmak elnyomottjai voltak, s többségük az imperializmus kiszolgáltatottja ma is. Támaszpontnak tekintik, első áldozatként dob­nák oda őket, helyi háborúkat szítanak közöttük, fegyvert szállítanak nekik, de termelőerőik fej­lesztésével alig-alig törődnek. Nem kell más, csak az, hogy a fegyverkezésre forditott milliárdok egy részét az elmaradott országok valóságos meg segítésére fordítsák, természeti kincseik feltárá­sára, üzemek, utak, vasutak, kikötők építésére. Máris olyan uj erőforrások tárulnának fel és olyan uj igények jelentkeznének, amelyek mesz- szemenően növelnék mind a foglalkoztatottságot, mind a jólétet az egész világon. A leszerelés ügye győzött elméletben is. És bebizonyult, hogy ez a javaslat szorosan összefügg a népek és az egész emberiség további felszabadításának ügyével. Nem foglalkoztak vele még az ENSZ-ben, de mindebből következtetni lehet rá: milyen hatása lesz a leszerelésnek kulturális, erkölcsi vagy egészségügyi téren! Hazugság tehát, hogy a há­ború vagy a hidegháború, a “szakadék széléig merészkedés” politikája valamiféle konjunktúrát teremtene. Hogy a pusztítás eszközeinek termelé­se voltaképpen a jólét forrása lenne. Hazugság! Maroknyi ember érdekéről van tehát csupán szó, szemben az egész emberiség életével. A leszerelés ügyének ezek után ki kell mozdul­nia a mostani holtpontról. Előbbre kell jutni leg­alább részeeredményekig a tömegpusztító fegy­verek kérdésében, a támaszpontok kérdésében, a világháború magvát hordozó nemzetközi problé­mák megoldásában, mint amilyen a német kérdés. Előbbre kell jutni, hogy a katonák és fegyver nélküli világ programját még a század folyamán végrehajtsuk. Pár évvel ezelőtt elég volt, mert az is eredmény volt, egy-egy nyilatkozat is. Ma már nem elég. És éppen a genfi értekezlet vitái mu­tatták meg, hogy a népek ezt a kérdést nem biz­hatják néhány ember szándékára. Tömegek tet­teire van szükség, százmilliók hallatlan nyomásá­ra, hogy aki a megoldás útjában áll, az észretér- jen vagy távozzék. Nagyon sokat tehetnek itt a semleges országok népei és kormányai. Nagyon sokat tehetnek, és kell hogy tegyenek, a vezető nyugati katonai nagyhatalmak: Franciaország, Nyugat-Németország, Anglia és az Egyesült Ál­lamok tömegei. A legtöbbet tehetjük mi magunk, a békéért küzdő szocialista országok népei. Hi­szen a mi munkánk teremti meg azt a reális erőt, amely először a világtörténelemben a békeszere- tetet derék szándékból politikai valósággá teheti És a mi munkánk teremti meg azt a jólétet, amely vonzás és biztatás az egész emberiségnek. A félelem, ha megadjuk magunkat neki, para­lizál. Megbénulunk tőle, mint a madár a kígyó tekintetétől. Van ilyen jelenség is a világban; még nálunk is. Emlékszem, gyerekek voltunk, mindenféle rémmesékkel ijesztgettük egymást, addig-addig, hogy egy éjszaka kisértetet láttunk, szabályszerű kisértetet, lepedőben, a kályhából jött ki, végigment a szobán, az ablakon távozott. Szörnyen féltünk, s mivel másnap, harmadnap is jelentkezett, elhatároztuk, hogy teszünk ellene valamit. De mit? Egyikünk azt mondta: kisértet nincs, tehát forduljunk inkább a falnak, akkor, ha felébredünk is éjjel, nem látjuk, és nem ije­dünk meg. A másik azt javasolta, forduljunk szembe vele, úgy aludjunk, hogy hátba ne támad­hasson. Lehet, hogy akkor az előbbinek volt iga­za, a kisértetjárás valóban úgy szűnt meg, hogy a falnak fordultunk és aludtunk. Csakhogy ami most fenyeget minket, nem kisértet. Ez van. És ne forduljon senki a falnak, hanem nézzen szem­be vele! Fölrázni mindenkit, szerte a világon, aki belenyugodnék, aki megadná magát és beletörőd­nék a félelembe. És tettre bírni, elszánt, közös tettre az emberiséget. Ez a dolgunk. Tenni, eb­ben az egyetlen és legfőbb dologban, amely min­denkit érint, tenni — emberi feltétel ma. Feltéte­le, hogy embernek nevezhessük magunkat. És hogy legyen ember — és nagyobb legyen, mint volt. Molnár Tibor tehetséges Kossuth-dijas magyar színész, az 56-os ellenforradalom napjaiban, any- nyi sok tízezer társával egyetemben, külföldre “menekült.” Budapesten, a fenti címen nemrégi­ben jelent meg vallomásszerü könyve, annak utá­na, hogy két és fél évi hányattatás és kínlódás után saját elhatározásából hazatért. Túl a személyes élményeken, nevekkel, adatok­kal alátámasztott tényeken, mély bepillantást nyújt ez a jól megirt könyv abba a “magyar sza­badságharcnak” hazudott fegyveres akcióba, mely letagadhatatlanul csak egyik jelentős fejezete volt annak a hidegháborúnak, melyet a Nyugat imperialista erői folytattak és folytatnak a szo­cialista államok, köztük a Magyar Népköztár­saság ellen. Gyakran vetődik fel a kérdés, mi vezetett az 56-os népvándorláshoz? Molnár Tibor könyve, mindjárt elöljáróban rövidesen megfelel erre a kérdésre: a tömegőrület. Amint Írja: “Mindenki rohan. Gazdátlan kofferek a sínek mellett. Egy kisfiú hangosan sir: mama... mama... A hang­szóró az utcára fordítva, szünet nélkül üvölti: legújabb hirek, a parlament előtt akasztanak. . .” Ez nem Amerika Hangja, de visszhangja. A megtébolyitott, megfélemlített tömeg, őrületében megrohanja a pesti pályaudvarokat, megrohanja a túlzsúfolt vonatokat, hogy “meneküljön”. Nyu­gatra. Oda, ahol a Free Europe “szabadságot”, jólétet, könnyű megélhetést igér. Molnár is, aki­nek a magyar dolgozók biztos megélhetést, szí­nészi tehetsége sikert,. Kossuth-dijat adott, fele­ségével és két kislányával, a kelenföldi állomáson szinte betuszkolja magát egy túlzsúfolt kocsiba és éjben-fagyban átvergődik a magyar határon. Itt az ezernyi menekült tömeg szétbomlik és egye sek felocsúdnak a tömeghisztéria kábulatából. A tények fejbekólintó sorozata kezdi felnyitni a tegnapi “szabadságharcosok” szemét. Mert a nyugati délibábos álmok helyett, a valóság egé­szen más. Mindannviuknak — Molnárnak is — kemény küzdelmet kell folytatnia, hogy Bécsben csak egy meleg férőhelyhez, ruhához és szűkös élelemhez jussanak. A tegnapi Ígérgetőknek: a Free Europe és Amerika Hangjának kisebb gond­ja is nagyobb annál, hogy a hazájukat-otthonu- kat vesztett tízezreket a nyugati paradicsomba elhelyezze. Hosszú, hosszú az ut, keserves az egyesek kálváriája, mit a hidegháború magyar áldozatainak meg kell járniok a végső kijózano­dásig. . .Molnár Tibornak két és fél évi kínló­dásba, küzdelembe került. Könyvében élethűen felsorolja nélkülözéseit, éhezését, családja időle­ges felbomlását, keserves csalódásait. Mert, mint annyi sok emigráns társa, politikailag járatlan, sokáig nem látja, hogy ők: a tízezrek csak sakkfi­gurák, akiket láthatatlan erők mozgattak, dob­tak ki otthonukból. Mert naiv jóhiszeműségében azt hitte, hogy Nyugaton uj, szebb élet várja. Mint tehetséges színész, azt hiszi, hogy szakmá­jában dolgozva, előrehaladhat majd a “demokra­tikus” Ausztriában. Bécs, a “szabad világ” kirakata, tetszeleg ma­gának az életmentő szerepében. A valóságban, segítő bizottságai — mint Molnár megírja — piszkos lágereket, zsúfolt barakkokat, használt ruhákat és megdézsmált amerikai alamizsna pén­zeket nyújtottak a vaksággal vert magyar tömegeknek. Túl az egyéni sorsa, hányattatásai megrajzolásánál, legjelentősebb része a könyvnek a sok rétegű emigrációnak a megjelenitése. Milyen elszomorító kép az, amit saját szükebb osztálytársai: a hazájukból fejvesztve menekült művészekről, írókról megfest! Elvtelenség, ke­nyéririgység, tülekedés az alkalmazásért, egy szerepért. A szolidaritás, a kölcsönös segítség tel­jes hiánya. Ki gondol közöttük az otthonmaradt tömegek sorsára, az általuk is okozott borzalmas károk helyreállítására? A “szabadságharcosok­nak” kisebb gondja is nagyobb, mint a haza sor­sa. Egyetlen gondjuk csak “én, csak én marad­jak”, evezhessek be a jobb, könnyű életbe. Egyet­len elvük: aki bírja, marja! Aki közülük a hideg­háborúban, az emigrációban is hajlandó résztven- ni, aki a Free Europe hazafelé való leadásaiban “hasznos” munkát vállal és hazug hírveréssel, rémhírek terjesztésével együtt dolgozik, az bol­dogul. Az jól berendezett lakást kap, kiadós dol­lárokat zsebelhet be. Aki erre a piszkos munkára nem vállalkozik — mint Molnár Tibor — az éhen- koppon marad, sőt az idők folyamán kommunista- ság gyanújába is keveredik. Molnár, aki tehetségével az emigrációban is ki­verekszik két és fél év alatt egy-két sikeres film­szerepet, aki mint idegen színész a müncheni szia­JL_

Next

/
Oldalképek
Tartalom