Amerikai Magyar Szó, 1962. július-december (11. évfolyam, 27-51. szám)
1962-09-06 / 35. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, September 6, 1962 14 Az atombomba-játék veszedelme Szentgyörgyi Albert nagyhírű, Nobel-dijas orvos békeszózata a tudósok junius 15-iki kongresszusán NewYork városban Az olyan demokráciában, mint a miénk, kellene, hogy a kormányzat, annak külpolitikája, valamint katonai irányelve visszatükrözzék a nép alapvető jellemző tulajdonságait. Amerika népének ily jellemző tulajdonságai a tiszta, egyszerű, becsületes gondolkodás; egymásközti nvilt érintkezés, az emberi jogok tisztelete; az idealizmus és a realizmus vegyülete. Külügyi politikánk és katonai tervezgetéseink éppen az ellenkező tulajdonságokra mutatnak. Nem szeretjük a diktátorokat s ime, segítjük Francot; nem szeretjük a kommunistákat, de segítjük Titot; nagyon erős Egyesült Nemzetek Szervezetét akarunk, de nem engedjük oda bevenni a legrégibb és a legnagyobb nemzetet. Úgy : eszünk, mintha Kina nem 600 millió ember orszá ga lenne, hanem csak néhány ember rejtőzik ott a mi hadihajóink mögött. Állandóan hangoztatjuk a Mindenható Isten nevét, de tagadjuk a létezését, midőn mutatjuk, hogy csak a bombákban bízunk. Hangoztatjuk, hogy keresztények vagyunk, de tömeggyilkolásokról beszélünk és felhalmazzuk a sok élelmiszert, amig mások éhen pusztulnak. Ezer számra áldozzuk fel más népek fiait, hogy fegyverzetünket fejlesszük, holott az máris felette áll másokénak. Arrogánsán kezeljük az űrkutatást, mintha az tir a mi privát hátsó udvarunk lenne és bemöcskoljuk a levegőt, az emberiség közös tulajdonát. Hamis nyomok Midőn az embariség többsége segítségre szorul, mi számtalan billió dollárt költünk és energiát pazarlónk a végítélethez (doomsday) vezető útra. Az emberiség máris megszámlálhatatlan kezek és gépek hibátlan működésén alapszik, de tudjuk, hogy úgy az ember, mint a gépek tévedhetnek, azért a saját atombombáink éppen olyan nagy veszedelmet jelentenek számunkra, mint ellenfeleinké. Ugylátszik, hogy erkölcsi nézeteinket csak vasárnapra tartogatjuk, amikor a templomba megyünk, amelyekre azonban hétköznapokon át, amikor a határozatokat hozzuk, nincs szükségünk. Rossz útra kerültünk, hamis nyomokon haladunk. A legfontosabb kérdés most nem az, hogyan jutottunk ide, hanem az, hogy hogyan kerülhetünk le róla és hogyan indulhatunk uj utón? Bármit csinál is az ember, azt először az agyában kell csinálnia. Ha meg akarjuk ismerni magunkat, hogy uj útra induljunk, jobban meg kell értenünk agyunk működését. Ha erre a kérdésre mint biológus (az életműködést tanulmányozó tudós) tekintek, látom, hogy az életért folyó küzdelemben az állatok különböző fegyvereket neveltek ki: egyesek karmokat, mások méregfogakat, ismét mások szarvakat, ormányokat. Az ember az agyát fejlesztette ki, amely értékesebb lett mindannyinál és biztosította számunkra az állatvilág feletti felsőbbrendűséget. Most pedig visszatérek az előbbi konklúziómhoz: az agy a létért folyó küzdelem szerve a túlélésre. A természet nem az igazság keresésére hozta létre, hanem az élelem és a menedék és hasonló dolgok keresésére, hogy vetélytársaival szemben előnyöket nyerjen. A legtöbb emberi agy nem képes különbséget tenni az igazság és előnyök között s igazságnak tartja azt, ami neki előnyös. Ez nagyon fontos az emberi cselekedetek megértésére. Természetünknél fogva vágyaink, kívánságaink támadnak, amelyek tettre késztetnek. Ilyenkor az agy működésbe lép, hogy keresse a vágyak kielégítésének lehetőségét s azzal párhuzamosan igazolja, vagyis jogossá tegye cselekedeteinket. Ha óvóhelyet (shelters) árulnék, az agyam aggódni kezdene nemzetünk biztonságáért; ha atombombákat vinnék vásárra, akkor hangosan kiabálnék, hogy mennyire el vagyunk maradva a távlövegek terén. Ha milliomos lennék ... Ha tagja volnék a hadseregnek, ahol várnám az előléptetésemet, sokat hangoztatnám, hogy védelmi szerveink nagyon hiányosak s követelném, hogy nagy rendeléseket adjanak azon fegyvergyáraknak, amelyeknél vezető, jólkifizető állást remélek kapni, amikor a katonai szolgálatból kilépek; ha a szenátus, vagy a képviselőház tagja lennék, jobban érdekelne a következő választás, mint a következő nemzedék és szövetkeznék katonai-ipari csoporttal, hogy az általam képviselt kerület nagy katonai rendeléseket kapjon, ami elősegítené az újbóli megválasztásomat. Ha milliomos volnék, akkor szentül hinném azt, hogy minden úgy van jól, ahogyan most van s a kommunizmus elleni gyűlöletem nem ismerne határt. Nem akarom én magamat másoknál jobbnak vágy rosszabbnak mutatni, hiszen én is csak ember vagyok, előnyöm csupán csak az, hogy mint biológus ismerem az agyam működését s vigyázok arra, nehogy félre vezessen. Mikor a Nobel- dijat és azzal a négy-gallonos texasi kalapot meg töltő pénzösszeget megkaptam, megkértem a börzeügynökömet, hogy vásároljon nekem olyan rész vényeket, amelyek ára háború esetén le fog menni, mert tudtam, hogy ha olyan részvényeket vásárlók, amelyek értékét a háború emelni fogja, akkor a háborút kívánó, háborúra uszító (warmonger) egyén leszek. Az ügynök teljesítette a kérésemet; a háború megjött és én elvesztettem a pénzemet, de megmentettem a lelkiismeretemet. De térjünk vissza a biológiához. A természet törvénye szerint csak az az állat győzedelmeskedik az életért folyó harcban, amely alkalmazkodik a környezetéhez. A mi fajunk (az ember) valószínűleg több százezer éves múltra tekinthet vissza, amelynél az utolsó pár tízezer évben igen keveset változott. A környezethez való alkalmazkodás nagyjából mintegy 50,000 évvel ezelőtt megtörtént, tegyünk tehát egy képzeletbeli látogatást ősrégi nagy-nagy apánknál. Változások Este ott találjuk őt családjával összehuzódva barlanglakásában a nagyon kezdetleges tűzhely körül. Nagyon vigyázva kell belépnünk, mert nagyapót a félelem uralja és azonnal leüt, ha nem tudatjuk vele, hogy a családjához tartozunk. Nappal a barlang körül vadászgat, mert akkor nem száz, hanem 10 mérföld is elérhetetlen nagy távolság volt részéről. Hamar rájönnénk, hogy nagyapónak az egyetlen és végső igazság az volt, amit látott és gondolt. A mi világunk nem sokat változott egészen a múlt század közepéig. Ha Napoleon (1769—1821) és Julius Cézár (100 B. C.—44 B. C.) találkozhattak volna, minden nehézség nélkül tárgyalhattak volna katonai és politikai problémáikról. A közöttük eltelt közel két ezer év nem okozott volna nehézségeket. A tudomány mindezt hirtelen megváltoztatta; néhány évtized uj alkalmazkodás elé vitte az embert. A lovakat lökhajtásos repülőgépek helyettesítik. Távlövegek és a rádió hullámok megszüntették a távolságokat. A tüzet atomenergia helyettesíti: a világegyetemet formáló kozmikus erő. Meg tudtuk csapolni ezt az erőt, de agyunkban nincs olyan gépezet, amelynek segélyével annak lényegét megérteni és felfogni tudnánk, miért is csak ugv beszélünk róla. mint a régi tipusu energiákról. Még mindig a régi, emberi piciny dimenziókhoz szokva, kicsiny földgolyónkra rá akarjuk szabadítani ezt a hatalmas kozmikus erőt; remélve, hogy a “shelter” néven említett kis lyukakba bújva el tudjuk kerülni annak borzalmas pusztítását. Uj távlatok A tudomány uj távlatokat, uj dimenziókat hozott létre, amelyek lényegét azonban az ember agya képtelen felfogni s azért a velük való bánásnál lépten-nyomon zavarok támadnak. Mély fájdalmas érzés tölt el, midőn valamely embertársunk szenvedését látjuk, de ugyanakkor mosolyogva tárgyalunk városaink oly porrá égetése felett, amelynél több millió honfitársunk pusztulna el, a megmaradottak pedig oly borzalmas állapotba kerülnének, hogy irigyelnék azokat, akik már meghaltak. Egyszerűen képtelenek vagyunk arra, hogy az emberi szenvedés százmilliós szorzatát elképzelni tudjuk. Ha fel tudnánk sorakoztatni azt a tiz- és tízezer fizikailag, szellemileg megcsonkított rák- és lukémiás gyermeket, akiket az eddigi atomki- sérletek formáltak beteggé; akik ha néma felvonulásban haladhattak volna el kormányaink vezetői előtt, akkor azokat a kísérleteket ^oha sem rendelték volna el. A tudományos érát megelőző időkben biztonságot jelentő nagy távolságok választották el egymástól az embei’csoportokat. A tudomány megsemmisítette ezeket a távolságokat s jelenleg a végtelenül megduzzadt embertömegek egymáshoz dörzsölődnek, miáltal olyan helyzetbe kerültünk, hogy elpusztíthatjuk egymást anélkül, hogy hátsó udvarunkat elhagynánk. A tudomány az anyagok igazi természetét vizsgálva olyan újvilágot teremtett, amelyben nem élhetünk a régi, kezdetleges gondolkodásunkkal és érzelmeinkkel, amelyek még mindig azonosak tiszteletreméltó elődeinkével: félelem, bizalmatlanság és túlzó önzés, amelynek a nacionalizmus is egyik formája. Hogy tovább élhessünk ebben az uj világban az emberek közötti viszonyt újjá kell építenünk. De a kérdés ez: ki építse és hogyan építsük azt? Természetesen elsősorban is a kormányra, a szenátusra, a képviselőházra kell gondolnunk. Alkotmányunk akkor született, amikor legfontosabb volt országunk felépítése, a polgár legfőbb kötelessége volt felépíteni azt a kis sarkot, amit lefoglalt és a képviselők kötelessége is az volt, hogy segítsék felépíteni az általuk képviselt kis sarkokat. Képviselőink azonban még ma is csak a kis sarkokat képviselik, nem vették észre, hogy az egész Föld egyetlen kis-sarokká lett. Agyukat — mint primitiv őseinkét —, még mindig a félelem uralja. Segithet-e a tudomány? A technológia fejlesztésével a tudomány hozta létre azt az állapotot, hogy most már ki tudjuk irtani önmagunkat. Kisegithet-e itt a tudomány? Feltételezhetjük, hogy a tudományt továbbra is irányíthatjuk ugyanazon irányelvek alkalmazásával, mint amivel létrehoztuk. Valamennyire segíthet a tudomány, ha őszintén feltárjuk a nép előtt, hogy az uj erők milyen rettenetes nagy veszedelem elé vitték, mert korlátlan alkalmazásuk nem győzelemhez, hanem csak öngyilkossághoz vezetne. Az ember agya képtelen a kozmikus erők borzalmasságának a felfogására. Mondhatjuk ugyan az embereknek, hogy a 30 megatonos bomba minden életet kipusztit 35 mérföldes sugaru környezetben, de arra nagyon keveset figyelnek, mert ilyen földi poklot nem tudnak elképzelni. De kérdezhetjük, hogy a tudomány csak erre képes? Minden bizonnyal: nem. A modern tudomány uj gondolkozást jelent. A tudomány azt mondja, hogy amikor valamilyen probléma elé kerültünk, gondosan gyűjtsük össze az arra vonatkozó adatokat, igyekezzünk azokat rendezni, összerakni, hasonlítani és azután a megoldáshoz jutni hideg, semleges, egyik oldalról sem befolyásolt aggyal. Nem szabad, hogy az ily konklúziót befolyásolja akármilyen közeli érdekeltség, félelem, vagy gyűlölet. De a tudomány több a csupán csak gondolkodási módnál. A tudomány és testvére, a művészet, időt és határt nem ismerő önzetlen munkája az intellektuális közösségnek. Én tagja vagyok ennek a közösségnek. Bach (a zeneszerző) és Newton (a nagy tudós) naponkénti pajtásaim és a kínai, vagy indiai tudósok közelebb állnak hozzám, mint az, aki naponként a tejet hozza a házamhoz. Ennek a pajtásságnak alapvető szabálya a kompromisszumot nem ismerő intellektuális becsület, egyenlőség és egymás megbecsülése. Ez persze már az erkölcs- mezejére terel, amely a jobb jövőbe vezethet. Az uj szellem Az utolsó, de talán legfontosabb kérdésem, hogy hová ültessük az uj szellem magvát, hogy gyümölcsöt hozó legyen? Kiket vehetünk számításba? A politikusokat talán? Demokráciákban a nép választja a képviselőit saját maga mintájára. Ezért a politikusok nem vezetik a népet, hanem ellenkezőleg, a nép vezeti a politikusokat, figyelnek a választók szavaira, hogy megtarthassák tisztségüket. Igv odajutunk ki, hogy végeredményben magát a népet kell felvilágosítanunk. Itt igen nagy nehézséggel találkozunk, hisz a nevelés igen lassú folyamat s már nincs olyan sok időnk. És ki nevelne kit? A gyermekeket a felnőttek nevelik tanítják, akiket magukat is tanítani kellene, igy csak körben mozognánk. Talán ez késztette dr. Szilárd Leót, hogy a rö- videbb utón a kormány és kongresszus befolyására (nevelésére) “tudományos lobbit” szervezzünk. Talán van másféle megközelítő ut is. Ha a kongresszus tagjait csak a szavazatokkal lehet befolyásolni, mert azok -többre-tartják a következő választást, mint a következő generáció jövőjét,
