Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-25 / 4. szám
4 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, January 25, 1962 Munkásmozgalom Az előretörő szükséglet Az acélipar közeledő munkaszerződési tárgyalásaiban a rövidebb munkahét komoly helyet foglal el A United Steelworkers of America kutató hivatala “ legfontosabb megoldatlan hazai problémáról”, a technológiai munkanélküliségről és annak szükségszerifmegközelitéséről készített tanulmányt, amit füzet formában- megjelentetett a következő címmel: “A technológia változásainak és az au tornádónak hat ása Hz-acélipana.”' Az adatoktól levont főbenjáró következtetés, amit bőven dokumentál a tanulmányban az, hogy az automáció okozta munkanélküliség az acéliparban állandóan növekszik, különösen 1957 óta és bógy csak a rövidebb munkaidő bevezetése változtathat ezen az irányzaton. Kimutatja a tanulmány, hogy mig az egy munkaórára eső termelékenység jelentősen növekedett, az alkalmazott munkások száma az acéliparban 1953-ben érte el csúcspontját, azóta állandóan csökken. “Kevesebb munkás több acélt termel ma, mint bármikor ezelőtt”, mondja a tanulmány. “De elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol acéltermelő képességünk jóval felülmúlja gazdaságunk azon képességét, hogy ezt a termelést felhasználja. Az acélszükséglet növekedni fog, de a döntő kérdés az, növekedni fog-e olyan mértékben, hogy teljes foglalkoztatást biztosítson az acélmunkásoknak?” “A statisztikai számok nem képesek úgy érzékeltetni a munkanélküliség igazi súlyosságát, mint az a látványosság amit országunkban a nagy számban létező inségterületek nyújtanak. “A technikai haladás emberi hatása gúnyt üz a “haladás” gondolatával az acélvárosok munkát- kereső százainál. Bethlehem, Pa.; Birmingham, Ala.; Baltimore, Md.; Buffalo, N. Y.; Canton, O.; Detroit, Mich.; Pittsburgh és más acélközpont sivár munkanélküliségét és inséghelyzetet hasonlítsuk össze az acélipar ragyogó teljesítményeivel és akkor azonnal világosan láthatjuk, hogy a haladás jutalma milyen egyenlőtlenül van elosztva. “A termelékenység olyan rohamosan nő, hogy még ha az országban magasra emelkedne más iparokban a munkások foglalkoztatása, az acélipar akkor-sem volna képes az összes munkanélküli acélmunkást felszívni és heti 40 órán át foglalkoztatni. “Az acéliparban nem lehet helyreállítani a munkások teljes immkábaállitását a rövidebb munkahét vagy a»z évi munkaórák csökkentése nélkül”, mondják a füzetben a szakszervezet szószólói. Rámutatnak arra is, hogy átlagban az acél- munkások még a legnagyobb fellendülés idején sem dolgozták ki a 40 órás munkahetet.. 1937 ója csak három olyan esztendő volt, amikor az átlagos termelési idő elérte vagy felülmúlta a 40 órát hetenként. És ez a három év a 2. világháború időszakában volt. A 32 órás munkahét .1958-ban 45,300 munkanélküli acélmunkást juttatott volna munkához. 1959-ben 65,400 és 1960-ban 56,000 uf munkaalkalmat teremtett volna az iparban, állapítja meg a-tanulmány. A kormány felelőssége A tanulmány rámutat a kormány felelősségére, hogy a munkanélküliséget megszüntesse. “Az 1946-ban elfogadott Employment Act (Foglalkoztatási törvény) kötelezi a kormányt, hogy ‘előmozdítsa a maximális foglalkoztatottságot, termelést és vásárlóképességet’. Ezt a, .felelősséget nem gyakorolta nagy eredménnyel az elmúlt másfél évtized alatt. “Nem elég tudomásul venni azokat a problémákat, amelyekkel az amerikai ipar ma szembenéz. Határozott, tervszerűen kidolgozott megközelítés szükséges a technológiai munkanélküliség megoldásához”, mondja a tanulmány és ehhez a “kormány, az ipar vezetőség és a munkásság együttműködését” látja szükségesnek. Mert a lassú menetű gazdasági helyzet mindegyiket hátrányosan érinti, mig az egészséges gazdaság bősége mindegyiknek hasznára válik, állapítják meg a valóságtól egy kicsit eltérően, de az amerikai szakszervezeti vezetőség ismert opportunista, osztályegyüttmüködő szellemében a tanulmány elkészítői. / Az AFL-CJO-hoz tartozó Steelworkers UjBon- nak ugyanaz a Kutató Hivatala, amely ezt/e behízelgő megállapítást tette, más kutató munkát is végzett és ezekben kimutatást készített egyrészt az acélipar ezévi óriási profitjáról, másrészt az acélipar vezetőink az “executive-ok- nak busás fizetéséről és haszonrészesedéséről. Az igazság az, hogy ezeket, akik tulajdonképpen felelősek a munkanélküli helyzetért, nem “érintette hátrányosan” a munkanélküliség, mintahogy az egészséges gazdaság ’’bősége” sem válik “egyformán” hasznára a munkáltatóknak és a munkásságnak. A kétségbeesett munkanélküliek és az “executive”-ek A “Steel Labor” szakszervezeti közlöny januári számának első oldalán levelek fényképmásolata látható, amiket munkanélküli acélmunkások írtak tó a közlöny szerkesztőjéhez. Panaszkodni^, tanácsot kérnek. Az egyik nyolc gyermek apja, egy éve nem dolgozik. A másik: “irok, mert nem tudom mi egyebet tehetek...” A harmadik: “. . .már betege vagyok a helyzetnek.” A kétség- beesés húzódik meg a'sorokban. A szivrenditő levelek alatt, drámai ellentétben, ujságkivágások fejeiméi a gazdasági fellendülést, a kecsegtetően növekvő termelési eredményeket, a “Big Steel” magasba szökő profitját hirdetik. Bár az acélipar teljesítők épességének csak 63.3 százaléka volt kihasználva, 1961 első kilenc hónapjában a társulatok profitja 437,800,000 dollár volt. A kilátás íiz, hogy a harmadik negyedév profitaránya ennél is magasabb lesz. Az acélmunkások alkalmazása nem tar’tott lépést a profit emelkedésével. Ellenkezőleg, “a helyzet az 1930-as évek gazdasági krizise óta nem volt ilyen rossz”, mondja a Steel Labor. A munkás termelőképessége azonban lényegesen változott az utóbbi években. 1961-ben 405,700 acélmunkás kb. 98 millió tonna nyersacélt termelt. Ezzel szemben 1948-ban, amikor a termelés 88,640,470 tonna nyersacél volt, ezt 541,000 acélmunkás hozta létre. Tehát 139,000-el kevesebb munkás 10 millió tonna acéllal termelt többet niost. Tehát úgy a termelés, mint a profit aránya teljesen igazolja a szakszervezet követelését, a rövidebb munkahét szükségességét. A profitba, nincs beleszámítva az acélipar vezető tisztviselőinek tüneményes fizetése. Az amerikai ipari körökben elismert tény, hogy az acél- vezetők húzzák a legmagasabb fizetést. 24 vezető társulat 127 legmagasabb tisztviselőjének évi fizetése egyeseknél 69,783 dollárnál kezdődik és 346,680 dollárig megy fel. Vajon mit szól ehhez egy munkanélküli acélmunkás, aki “már nem tudja hová forduljon segítségért”, hogy családja szükségleteiről gondoskodhasson ? A készpénzfizetés mellett az acélipari “execu- tive”-ek jelentős előnyt élveznek a társulat részvényeinek megvásárlásánál is, amiket sokkal olcsóbban megvehetnek, mint amennyiért a tőzsdén árulják őket. Az ezekért járó osztalékok és a spekulációkból eredő nyereségek mellett eltörpülnek a fizetésként és bonuszként bezsebelt összegek. Ilyen képet fest az acélipar, ahol a tartós munkanélküliség és a hézagos munkalehetőség réme, miitt állandó , fenyegetés tartja izgalomban az acélmunkásokat. A rövidebb munkaidő megnyerése ege olyan fontos célkitűzése az acél szakszervezetnek, amiről a tagjai részére való munkaalkalom biztosítása szempontjából nem mondhat le a közeledő egyezségi tárgyalásoknál. Ez a kérdés azonban már az egész amerikai munkásságnak életbevágó problémájává nőtt, ami az automáció terjedésével egyre fokozatosabban kerül előtérbe. Megoldása nem halasztható. Ipari üzemek bezárják kapuikat Jobb üzleti lehetőséget találnak, a munkások százai maradnak munka nélkül Toledoban az Electric Autolite Co. bejelentette, hogy utolsó működésben levő üzemét is bezárja. Ennek következtében újabb 800 munkás marad kereset nélkül. Az üzemvezetőség az autómunkások szakszervezetének 12-es lokálját — ahova a munkásdfc tartoznak — okolja a lezárásért, mert az nem volt hajlandó az üzemet “versenyképessé” tenni. A társulat 13 ajánlatot tett erre a célra, amelyek'keretében 25 centtől 57 centig terjedő órabérlevágást követelt, a nyugdíj összegének csökkentését és más juttatások megnyirbálását. Miután nem tudott a szakszervezettel ezen pontok felett megegyezni, a társulat végérvényesen és “visszavonhatatlanul” az üzem bezárását határozta el. A termelést más üzemeiben fogja elvégezni, u. m. Bay City Mich., Syracuse, N. Y. és uj üzemet létesít Decature, Ala.-ban. A toledoi munkások áthelyezéséről nem gondoskodik. Az Electric Autolite Co. valamikor 6.000 munkást alkalmazott Toledoban. 1957-tón folyamatot indított meg a Toledoban és másutt levő telepei lezárására. Részben Alabamában (olcsóbb és szervezetlen munkaerővel) nyitott uj üzemet részben betársult más vállalathoz. Egyik jelentés szerint Ralph Brown, a 12-es lokál elnöke azt mondta, hogy a munkások a kereseti lehetőségük elvesztése feletti elkeseredésükben már hajlandók a társulat követelései alapján belemennti a béi levágásba, hogy ne kerül jenek a teljes munkanélküliség félelmes helyzetébe. • Detroitból jelentik, hogy a General Motors a chicagói Delco autó-rádió üzemét készül becsukni az elkövetkező 3 hónap folyamán. A termelést a Kokorno, Tnd.-i telepén fogja folytatni. 350 munkás veszti igy el állását. A társulat a szakképzett alkalmazottainak felajánlotta, hogy más GM üzemekbe helyezi át őket. • Woonsocket, R. I.-on a Spinning Co. falragaszokon keresztül adta tudomására 300 alkalmazottjának, hogy a gyapjú feldolgozó üzemét le fogja zárni. A munkások szerint, ez a hir már régen kiszivárgott és hogy a vállalat délre, Charlotte, N. C.-ba költözik, ahol olcsói)!) a munkaerő. A szakszervezet vezetője azzal vádolja a társulatot, hogy az utóbbi időben téjesithetetlen mun- • kamennyiség elvégzését követelte a munkásoktól. 200 munkás Charlotte, Mich.-ben nemcsak megélhetését látja tovatűnni a Recordio Corp. lezárásával, hanem egyesek megtakarított pénzüket vesztik el, mások kis házukra kivett jelzálog kifizetésével maradnak megterhelve, amivel még ]959-ben hozzájárultak az üzemhez, hogy működését tovább biztosítsák. $fire Jó a hízastárs? Feleséget nem lehet kémkedésre kényszeríteni férje ellen, volt a National Labor Relations Board döntése és kötelezte a Brookside Industries, Inc., Reidsville, X. C.-i férfiing készítő céget, hogy vegye vissza a régi állásába Mrs. Louise Moore felügyelő, munkásnőt és utalja ki számára a hátralékos fizetést. Mrs. Moore 1960 okt. 19-én vesztette el állását, mert nem volt hajlandó a besúgó szerepét vállalni. A Moore-h ízaspár 1958 decemberében került a céghez és néhány hónap múlva az asszonyt 45 varrónő felügyelőjévé nevezték ki. Férje anyag- zortirozó munkát végzett. Amikor 1960 júniusában a Clothing Workers Union szervezést indított a gyárban, Mr. Moore segített a munkában. Az üzemvezetőség az asszonyhoz fordult segítségért, hogy férjét erről lebeszélje. “Vele eszik, alszik és gyermekeit szüli, tehát a legalkalmasabb arra, hogy ezt elintézze”, mondták neki. De Mr. Moore hallani sem akart arról, hogy a felesége őt befolyásolja a munkaadó érdekében. Amikor a cég nyolc munkást szervezési munkáért elbocsátott a gyárból és az NI-RR kihallgatást tartott az ügyben, Mrs. Moore megmondta a gyáros ügyvédjének, hogy ő tudott a szervezők gyűléséről és a férje neki azt is megmondta, hogy kik vettek részt benne. A cég ekkor elbocsátotta őt is, hogy miért nem jelentette ezt hamarabb a munkáltatónak. Az NLRB Mrs. Moore ügyében ugv döntött, hogy a feleség nem kötelezhető a férjétől szerzett meghitt információt önkéntesen továbbítani és hogy a munkáltató eliárága vele szemben “unfair labor practice” volt.
