Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-04 / 1. szám
Thursday, January 4, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5 ÓVÓHELY-PSZICHOLÓGIA Kint hóvihar dúlt, amikor felébredtem és tekintetem az ablakra tévedt. Megdöbbentem a zord és hideg idő látványára, de csakhamar felengedett feszültségem, amikor eszembe jutott, hogy ünnepnap van és nem kell munkába mennem. Hálásan gondoltam az évnek erre az utolsó hónapjára, amelynek kegyeiből lehetőségem nvilik a pihenésre. Nem is utolsó dolog heverészni a meleg, központi fütéses szobában, mig kint az utcán a hideg uralkodik és a szél incselkedőn és vadul csapkodja a szálló hópelyheket az emberek fülébe és nyakába. Kezembe vettem az újságot, hogy a hirdetések rovatában megnézzem hol lesznek újévi ünnepségek, szilveszteri mulatságok, ahová érdemes elmenni, hogy vidáman búcsúztassa el az ember a letűnő évet. Mig ezek a kellemes és békés gondolatok forogtak a fejemben, szemem fürgén és gyorsan szaladt keresztül az újság hasábjain. így bukkantam rá arra a cikkre, amely az óvóhelyek előnyösségét és szükségességét, sőt nélkülözhetetlenségét hirdette. Egyszerre kellemetlen, rossz érzés lett úrrá rajtam. Hisz nemrég másztunk csak ki az egyik háborúból és már újból egy másikba akarunk belesodródni. Persze — cikkázott át az agyamon nagy-hirtelen — annak aki itt Amerikában élte át a második világháborút fogalma sincs a háború borzalmairól. Nagyon sok ember szinte kellemes érzéssel és emlékkel idézi fel ezeket az éveket, mint a prosperitásnak soha vissza nem térő alkalmát. Egy férfi például csámcsogva mesélt arról, hogy milyen remek üzletet bonyolított le a háború alatt, mert a konkurrense bevonult és kénytelen volt az üzletét bezárni. Újból kezembe vettem az újságot, de többé képtelen voltam a szövegre összpontosítani a figyelmemet. Már nem érdekelt a szórakozást hirdető rovat sem. Valami titkos belső kényszer folytán az emlékek kerítették hatalmukba gondolataimat. A háború utolsó évét idézte fel emlékezetem. Mintegy védekezőn pillantottam végig szobám bútorzatán, mielőtt teljesen elmerültem volna az emlékek hínárjában. A tárgyakban belestem menedéket a múlt szörnyűségének a felidézése elől. De semmi nem tudta már megállítani bennem az emlékek feltörését. Tekintetem görcsösen kapcsolódott a szoba négy fala között helyet foglaló tárgyakba, de már a többezer mér- földnyi távolságban lévő vidéket láttam... • ... A téli budapesti utcát is hótakaró borította. De sehol nem verte fel a délután csendjét a hólabdázó gyerekek vidám lármája és a néptelen utakat sem tarkította a szánkázó fiatalok öröm- ujongása. A csend a halál csendje volt, amelyet ágyuk és gépfegyverek iszonyú dörgése és kattogása előzött meg és a repülök bombáinak detonációi tarkítottak. Hajnal óta tartott a szörnyű hangverseny és ilyenkor, késő délután “pihentek” a borzalmas' “hangszerek” és megszólalta- tóik, hogy újból folytassák “koncertjüket” másnap vagy esetleg az este folyamán. Az egyik árvaház bombasujtotta épületében húzódtam meg ebben az időben. Az egykori 400 személyt befogadó intézet falai között most közel 2.000-en szorongtunk, legnagyobb részt gyerekek. Zsúfoltság szinte kibírhatatlan volt a különben sem hatalmas épületben, amely ekkor már elvesztette régi befogadóképességének jelentős részét. Légitámadás alkalmával le kellett menni az “óvóhelyre”, amelynek csak a neve volt az. A valódi óvóhelyeket ugyanis pincék alkották, mig ennek a háznak csak alagsora volt. De a “légoltalom” hatósági megbízottai szerint ez is jobb volt, mint semmi. Az utca szemben lévő házának volt csak valódi óvóhelye és mi minden légiriadó alkalmával irigykedve néztünk át a túlsó oldalra, ahol a lakók biztonságban vészelhetik át a repülőgépek támadásait. Az árvaház felügyelői tisztét egy idősebb tanító töltötte be, aki az igazgató és néhány tanár szökése után került ebbe az előkelő beosztásba. A hirtelen hatalom, ami a kezében összpontosult, éTbizakodottá tette és mindent elkövetett, hogy az ölébe hullt vezető szerepet teljes egészében kihasználja. Lépten-nyomon éreztette az alárendelt emberekkel, hogy most ő az ur és az ő parancsait kell követniük. Kedvenc vesszőparipája volt a légoltalom. Légiriadó alkalmával nagyon sokan nem akartak levonulni az óvóhelynek elkeresztelt alagsorba, ahol ilyen alkalmakkor az amúgy is nagy zsúfoltság az elviselhetetlenségig fokozódott. Mi értelme van annak, hogy beszorulunk egy aránylag kis helyiségbe, amely a bombáktól nem véd meg bennünket, de arra alkalmas, hogy .a poklot már ezen a világon teljes egészében megismerjük — 'érveltek a felnőttek, akik tisztán látták milyen felesleges az alagsorba való levonulás. De hiába volt minden érvelés, az egykori tanítóból vezérré emelkedett felügyelő hajthatatlan volt minden éi’vvel szemben. “Ha egyszer ez az előírás, akkor ehhez kell Hír- tanunk magunkat” — szögezte le kérlelhetetlenül. “Én viselem a felelősséget mindannyiunkért” — hangoztatta akkor, mikor jobb kedvében volt és megengedett egy kis vitát a kérdéssel kapcsolatban. De bármivel is érveltek az ellenfelei, ha már kifogyott a saját ellenérveiből, végül is mindig azzal torkolt le mindannyiunkat, hogy a légoltalmi szakértők is ragaszkodnak a mi “levonulásunkhoz”, mái- pedig azok többet értenek a dologhoz, mint a “laikusok.” — Maga olyan mint a strucc, amelyik a földbe dugja a fejét és azt hiszi nem látják — olvasott be egyikünk az önfejű embernek. Ennek meg is lett az eredménye. Már nem olyan értelemben, hogy meggyőzte felügyelőt arról, hogy hiába bújunk el, a bomba úgyis megtalál bennünket, hanem vacsoramegvi-nás formájában, amit “szem telenségért” rótt ki ránk a ház diktátora. Közben ismét a mindannyiunkért viselt felelősséget emlegette, ami már csak azért is teljesen érthetetlen volt, mert a kutya sem törődött akkor velünk. Ha mindannyian elpusztulunk sem jutott volna senkinek az eszébe, hogy megkérdezze miért, kinek a hibájából történt. A nagy tömegben azért mindig akadt egynéhány tucat ember, akik ki tudtak bújni az ellenőrzés alól és a földszinten húzódtak meg a bombázások alkalmával. De még ezek a “szökevények” is elismerték, hogy ha olyan megfelelő óvóhely állna a rendelkezésünkre, mint mondjuk az utca túlsó oldalán lévő ház lakóinak, akkor természetesen egy pillanatig sem haboznának, hogy levonuljanak oda. “Az más, az biztos védelmet nyújt.” Ilyen körülmények között érkeztünk el az év utolsó napjához. Már mindenkinek elege volt a háborúból és talán még a hajdani háborús uszítok is a békéért fohászkodtak, titokban, a lelkűk mélyén. De az egyszer elindított lavinát már természetesen nem lehetett megállítani néma vágyak kai. De azt azért senki nem tilthatta meg, hogy szivünk belsejében ne undorral gondoljunk a körülöttünk folyó öldöklésre. Vágyakozva gondoltunk vissza arra, amikor nem kellett összezsu- íoltságban élni és egymás szájából kinézni a falatot, mert alig van mit ennünk. A béke unalmas hétköznapjai ilyenkor a meseország elérhetetlen vágyálmának a képében jelennek meg előttünk. Az élet természetes velejárói, mint a szabad félelemmentes utcai közlekedés; jóllakottság, kényei mes lakás, mennyei élvezeteknek tűnnek ostrom- sujtotta képzeletünkben. Ábrándozásunkból a félelmeteshangu szirénák üvöltése vert fel bennünket. Ezt a valamikor hát- borzongatónak ttinő hangot is már annyira megszoktuk, hogy inkább lemondó fásultságot mint félelmet idézett fel bennünk. Az. óvóhelyen szorongtunk már, ymikor hatalmas robbanások rázták meg az egész környéket. Ilyen hatalmas robbanásokat még eddig nem tapasztaltunk. “Úgy látszik itt a szomszédságban potyognak a bombák” — mondta valaki mellettem. Szinte mozgott velünk az egész épület és a fülsiketítő csattanások és robajok most már a legközönyösebbet is megriasztotta közülünk. Eddig persze csak messziről hallottuk ugyanezt és a távolság nyomán megszűrve érkeztek hozzánk a légitámadásokat kisérő jelenségek. De most a kellős közepébe kerültünk. Először csak a gyengébb idegzetüeket kerítette hatalmába a hisztéria. De ez olyan mint a ragályos betegség. így pillanatok alatt lett úrrá az egész alagsoron. Rövidesen már jóformán senki nem vonhatta ki magát a hatása alól. Borzasztó órák voltak ezek. Éveknek tűntek akkor.. Azt hittük soha nem lesz vége! Még a riadó lefújása utáni percekben is görcsösen szorongattuk egymás kezét, mert az emberek ilyenkor, a közös veszély órájában ragaszkodnak egymáshoz. Csak békében viselik el nehezen egymást. .. Mikor felvánszorogtunk a napfényre, kísérteties kép tárult a szemünk elé! A szemben lévő ház teljesen összeomlott és a füstölgő romok alól akkor cipelték ki a halottakat. Földbegyökerezett lábbal szemléltük a hordágyon fekvő felismérhe- tetlen emberroncsokat, akiket katonás sorban rak tak le a járda kövezetére. “Ilyen egyenes vonalban ültek az óvóhelyen iá, mint ahogy most itt némán fekszenek, amikor a bomba az ölükbe hullott” — mondta a három élve maradt szemtanú közül az egyik. “Pedig olyan biztos óvóhelynek látszott” —■ csodálkoztak az emberek. “Hja, egy-tonnás bomba volt!” — felelték a szakértők, akik az óvóhelyek hatásosságát hirdették korábban. • Kint hangos berregéssel csendült fel az előszoba csengője. Ismerőseim jöttek, akik a newyorki utca gondtalan vidámságát hozták magukkal. A küszöbön álló szilveszteri mulatságról beszéltek és problémáik a szórakozóhely kiválasztása körül forogtak. Most képtelen voltam bekapcsolódni gondolatvilágukba. A tapasztalt ember felelősségét éreztem lelkiismeretemre nehezedni. Jogom van- e elfeledkezni a világot fenyegető veszélyről? Az óvóhelyek hatásosságát hirdetik és ezzel azt a hitet keltik a tömegekben, hogy a nukleáris háború nem is olyan borzasztó, hisz védekezni lehet ellene. Alig több mint másfél évtizede az egvtonnás bomba okozta a szörnyű pusztulást az utca túlsó oldalán. Hol vagyunk már ettől! A hidrogénbombák többmilliószoros erejűvé növekedtek! Vajon az óvóhelyek is felmutathatnak ilyen nagyarányú fejlődést?. A bombák sem hullnak mindig az utca túlsó oldalára! D. I. Befejezte munkáját a Békevilágtanács stockholmi ülésszaka leszerelési világkongresszust hívtak össze 1962-re A Béke-Világtanács, miután négy napon át plenáris és bizottsági üléseken megvitatta a nemzetközi békemozgalom további feladatait a békéért, a leszerelésért és a népek függetlenségéért folyó harcban, dec. 19-én tartotta záróülését. A záróülés felszólalói nyomatékosan figyelmeztettek az atomháború Bonnból eredő veszélyére. A Béke-Világtanács Németországról el fogadott határozatában kijelenti: a szövetségi köztársaságban a hatalom továbbra is olyan gazdasági és katonai körök kezében van, amelyek felelősek a legutóbbi háborúért és annak bűneiért és most újból megkísérlik, hogy hatalmukat világszerte kiterjesszék. így Nyugat-Németország reváns- politikája mindjobban veszélyezteti az egész világot. Kényszerítőén szükséges, hogy a népek harcoljanak azért, hogy e politikának véget vessenek. A békeszerződésre és a nyugat-berlini helyzet sürgető rendezésére vonatkozó tanácskozások nak a reális helyzetből és a fennálló tényekből kell kiindulniuk — állapítja meg a határozat. A leszerelésről szóló határozat rámutat, hogy világszerte százmilliók követelik az általános, teljes és ellenőrzött leszerelést. Nyitva áll az ut a leszerelés felé — állapítja meg a határozat. -— A békemozgalom, szövetségben a békéért küzdő népekkel és szervezetekkel, mindent megtesz, hogy mielőbb megvalósuljon a leszerelés és egy uj világ, amelyben az emberiséget többé nem fenyegeti az atomháború réme. Több különálló határozat foglalkozik az egyes nemzeti felszabadító harcokkal. E határozatok a Béke-Világtanács szolidaritásáról biztosítják Algéria, Angola, Kongó, Kuba, Dél-Korea, Laosz, Dél-Vietnam népeit. A nemzeti felszabadító harccal foglalkozó fő határozat rámutat, hogy a nemzeti függetlenségi harc fellendülése segíti a leszerelésért folytatott harcot is, hiszen a kettő elválaszthatatlan egymástól. A Béke-Világtanács összefogásra és ösz- szehangolt cselekvésre szólítja az összes békeszerető erőket, hogy győzelemre vigyék a népeknek a teljes függetlenséghez és a tartós békéhez való jogát. A Béke-Világtanács ezután elfogadta az elnökségnek azt. a javaslatát, hogy 1962-ben hívjanak össze leszerelési és békevilágkongresszust. Elhatározta továbbá, hogy megteszik az előkészületeket egy konferencia összehivására is, amelyen három kontinens képviselői vitatnák meg a nemzeti felszabaditási harc feladatait. John Bernal, a BVT ügyvezető elnöke, rövid záróbeszédében jelentette be a stockholmi ülésszak befejezését.
