Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-05-10 / 19. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, May 10, 1062 A preventív háború fenyegetése Egy Nobel-dijas angol tudós rámutatott a “nukleáris fölény” elméletének a közvetlen veszélyére 1 (Befejező közlemény) A második tényező, amely megmagyarázza az Egyesült Államok katonai politikáját, az a szükségszerűség, hogy mindig több és több milliárdot költsenek a katonai gépezetre annak érdekében, hogy megakadályozzák a gazdasági élet vissza- süllyedését egy olyan fajta depresszióba, mint amilyen a 30-as években uralkodott. Hogy ezt lehetővé tegyék, szükség van arra, hogy olyan katonai politikát válasszanak, amely szükségessé teszi a mindig nagyobb fegyverkezési kiadásokat, és mi sem felel meg jobban ennek a célnak, mint egy olyan ellenféllel szembeni túlnyomó fölény elérése, amely maga is gyorsan növekedik és ezért korlátlanul fejlesztheti katonai erejét. Nagyon jól tudjuk, hogy divatos manapság tagadni azt, hogy az amerikai gazdasági élet feltételei alapvető módon a fegyverkezési kiadások összegén nyugodnak. Még a szovjet vezetők is ezt az álláspontot vallották nyilvánosan, és néhány héttel ezelőtt egy különleges ENSz közgazdasági bizottság, beleértve a Szovjetuniót, Lengyelország es Csehszlovákia megbízottait, egy biztató jelentést bocsátott ki, hogy a kapitalista államok, csakúgy, mint a szocialista államok úgy irányíthatják gazdasági életüket, hogy a teljes lefegyverzéssel a legelőnyösebb eredményt érhetik el mindannyian. Miért van mégis az, hogy az Egyesült Államok gazdasági élete a több mint 50 milliárdos nagy fegyverkezési kiadások ellenére a pangás állapotába jutott? Ha olyan könnyű lenne elővarázsolni a hatalmas fegyverkezési kiadások helyét elfoglaló keresletet, akkor miért nem hoznak létre belőle valamit most mindjárt, hogy kiküszöböljék vele az ipar pangását, amely miatt mindenki olyan hangosan és hiába panaszkodik? Kérdezzük meg azoktól, akik azt hiszik, hogy gazdasági életünknek nincs semmi komolyabb problémája, hogy akkor miért volt olyan gyenge és akadozó az 1960—61-es visszaesés utáni felépülés, annak ellenére, hogy a fegyverkezési kiadások évi mértéke 6 milliárd dollárral növekedett az 1960-as év utolsó negyede és az 1961-es év utolsó negyede között. Ha a fegyverkezési kiadásokat csökkentették volna, akkor ez nagyobb fellendülést idézett volna talán elő? Ha ezzel szemben azt válaszolják, hogy nagyarányú átszervezésre gondolnak és. ebbe beleértik az emberek jólétének az előmozdítását, akkor feltesszük a kérdést, hogyan lehet feltételezni arról az oligarchiáról, mely az Egyesült Államokat vezeti, hogy egyszerre átalakul és magáévá tesz egy olyan elméletet és programot, amely ellen mindig a legnagyobb makacssággal, eréllyel — és sikerrel küzdött. Mig erre nem kapunk magyarázatot, addig továbbra is az a meggyőződésünk, hogy az Egyesült Államok politikájának elsődleges mozgatója az a szükségszerűség, hogy a beteg gazdasági életét a fegyverekre költött milliárdok egyre nagyobb összegével támogassa, és ez a szükségszerűség határozza meg katonai stratégiáját és végső katonai célját is. Ezután a helyzet a következő: Az Egyesült Államok hatalmas nukleáris fölényre épülő politikát fogadott el, amelynek azonban katonai szempontból nincs semmi értelme, hacsak az nem, hogy egy esetleges preventív háború lehetőségét veszi számításba. A Szovjetunió viszont a minimális nukleáris elriasztás politikáját választotta, amely teljesen összeegyeztethetetlen a preventív háború megindításával. Ezek az állítások nem elméletekre vagy feltevésekre épülnek, hanem a rendelkezésünkre álló tények legjobb felhasználásán alapulnak. Ezeknek a tényeknek a figyelembe vételével három döntő kérdést világíthatunk meg: 1) Miért az oroszok voltak az elsők, akik folytatták a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos kísérleteiket, három évvel az önkéntes moratorium után? 2) Miért követik most az amerikaiak az oroszokat, folytatva a saját légköri kísérleti programjukat? 3) Miért olyan kemények az oroszok az ellenőrzés kérdésében? És miért olyan makacsak az amerikaiak abban, hogy az ellenőrzést helyezik bármiféle lefegyverzési megegyezés elé, mint feltételt? Nem állítjuk, hogy teljes választ tudunk adni ezekre a kérdésekre, de úgy gondoljuk, hogy az alábbi részleges válaszok igazak és fontosak. I) Az oroszok azért folytatták a kísérleteket, mert azt gondolták, hogy lényeges bebizonyítani az erejét és a hihetőségét elriasztási célokat szolgáló hatalmuknak. A demokraták az Eisenhower- kormány alatt kritizálták az elnök politikáját, hogy elhanyagolja az ország nukleáris ütőerejének a felépítését és ezért mikor Kennedy elfoglalta hivatalát, azonnal lépéseket tett, hogy igen nagy mértékben növelje ezt az ütőerőt. így elkerülhetetlen volt bizonyos szovjet reakció. Ez az lCBM-ek (hosszutávu rakéták) tisztán számbeli növelésének a formáját is ölthette volna, a kilövési támaszpontok növelésével együtt. De az orosz katonai szakértők nyilvánvalóan azt a meggyőződést vallják, hogy az elriasztó erők minőségi megjavítása sokkal hatásosabb. Megtorlási célból elegendő egy néhány ICBM, 50 megatonos vagy még nagyobb nukleáris bombával felszerelve,hogy eltörölje a föld színéről az ellenség fontosabb városait. De hogy létrehozzanak ilyen fegy vereket, ahhoz kísérletekre van szükség, nemcsak azért, hogy a nukleáris bomba hatóerejét növeljék, hanem talán inkább azért, hogy csökkentsék a súlyát és igy a meglévő rakéták által szállítható legyen. A minőségi javítás politikája kétségen kivül gazdasági szempontból is előnyösebb volt a szovjet vezetőség számára: jelentősen olcsóbb uj és javított nukleáris bombákat gyártani, mint újabb ICBM-eket építeni. Az oroszok “célja a legutóbbi őszi kísérletek alkalmával”, Írja a New Statesman február 16-i száma, “egyszerűen az a félelem lehetett, hogy az amerikai vezetés olyan naggyá vált, hogy az Egyesült Államok kísértésbe eshet és megkockáztat egy preventív háborút”. Úgy tűnik a számunkra, hogy semmilyen más nézet nem egyeztethető össze a rendelkezésünkre álló tényekkel. 2) A felújított amerikai kísérletek nyilvános- ságra hozott célja — “hogy azt tegyük, amit a saját biztonságunk előír a számunkra”, ahogy Kennedy elnök az uj kisérletsorozat bejelentése alkalmával mondta ez év március 2-án — nyilván valóan nem lehet az igazi cél. A Gilpatrick által tett nyilatkozat, ahogy azt az előző számunkban közöltük, hogy az Egyesült Államok nukleáris ütőereje nagyobb a Szovjetunióénál, az őszi szovjet kísérletek után hangzott el. Blackett profesz- szor megítélése, hogy a szovjet váratlan támadás veszélyének feltételezése teljesen figyelmen kivül hagyható, már teljes számításba vette a szovjet kísérleteket. Január 5-én Hans Bethe, a Cornell University professzora, aki feje volt egy tudósokból álló tanácsnak, amelyet megbíztak a szovjet kísérletek kiértékelésével, egyetemének hallgatósága előtt kijelentette: “Már annyit tudunk az atomfegyverekről, hogy nagyon kevés uj dolgot kell még megismernünk. Mindenfajta méretű fegyvereink vannak az összes feltételezhető katonai célra.” Ilyen nyilatkozatokkal szemben a legmagasabb állami méltóság viselőjétől eredő kijelentések, hogy az Egyesült Államoknak azért kell folytatnia kísérleteket, mert “a mi biztonságunk ezt követeli tőlünk”, ellentmond az ésszerűségnek és logikának. A valódi magyarázat talán a szélsőséges ragaszkodás a katonaság és különösen a Légierő részéről, hogy minden elképzel- hetőt elkövessenek az amerikai fölény visszaállítására és növelésére. Washington vad hidegháborús harcosai számára, a “biztonság” a hidegháború megnyerésének a képességét jelenti. Szerencsére ez egy elérhetetlen cél: az oroszok meg tudják és meg fogják tenni mindazokat a szükséges lépéseket, amelyek elriasztó erejük hatásosságának és hihetőségének fenntartásához szükségesek. De mindaddig, amig a washingtoni politikának ez a vezércsillaga egyik őrületből a másikba fog vezetni bennünket, olyan végső eredménnyel, melyet még elgondolni is szörnyű. 3) Ha az előbb felsorolt tényeket számításba vesszük, akkor végre megérthetjük a két nagy nukleáris hatalom magatartását az ellenőrzéssel kapcsolatban. A preventív háború benne van az Egyesült Államok katonai politikájában. De ezt nem lehet megkockáztatni, csak abban az esetben, ha nagy a valószínűsége annak, hogy az első csapás, amely a háború megindítását jelentené, teljesen, vagy pedig majdnem teljesen megsemmisítené az ellenség nukleáris megtorló képességét. Ez azt jelenti, hogy minden támaszpontot, ahonnan megtorló rakétákat indíthatnak, pontosan ki kell jelölni és olyan tervet kell készíteni, amelynek keretében minden támaszpontot nem egy, hanem számos bombával kell sújtani (a bombák számát az határozza meg, hogy mennyit tarthatnak fel belőle, vagy mennyi nem találja el a célt a valószínűség szerint). Az Egyesült Államok, ahogy Blackett bizonyítja, kiépítette a szükséges számbeli fölényt a nukleáris fegyverekben és szállítóeszközeikben, hogy egy ilyen politikát megvalósíthasson. Amivel nem rendelkezik, az a támaszpontok pontos helyének a felderítése, ahonnan ezeket a megtorló rakétákat kilőhetik. És itt kapcsolódik be az ellenőrzés kérdése. Ha az Egyesült Államok a lefegyverzés nevében megalapozott ellenőrzési rendszer által, pontos értesülést nyerhetne a szovjet rakéta-kilövőhelyek és repülőterek elhelyezéséről, akkor a siker esélye, és ebből kifolyólag a preventív háború megindításának a kisértése óriási mértékben megnövekedne. Innen származik Washington mohósága, hogy annyi ellenőrzést érjen el amennyit csak tud. De ugyancsak ebből ered a Szovjetunió elutasító magatartása minden olyan ellenőrzéssel kapcsolatban, amely nem az általános leszereléshez kapcsolódik. Mindezeknek az előzményeknek az ismeretében, mik az esélyei a jelenleg is folyó genfi leszerelési tárgyalásoknak? Nagyon csekélyek, természetesen. A tény az, és erről az egész világnak tudnia kell, hogy nincs kilátás sikeres leszerelési értekezletre mindaddig, amig az Egyesült Államok le nem mond a túlnyomó fölényhez ragaszkodó katonai politikájáról, amely állandóan magában hordozza a preventív háború fenyegetését, és el nem fogadja a nyugat-keleti egyenlőség elvét. Csak ebben az esetben tud mindkét fél leülni, hogy kidolgozza az igen bonyolult, de legalább is elvben nem megoldhatatlan problémáját annak, hogyan tarthatják fenn a paritást, mialatt általában csökkentik a fegyverkezést. Nem áltatjuk magunkat azzal, hogy meg tudjuk mondani, hogy ez az idő egyáltalán elérkezik-e valaha. De azt határozottan tudjuk, hogy ennek az előfeltétele egy radikális változás az Egyesült Államok jelenlegi politikai felfogásában. És ennek még semmi jele nem mutatkozik. Hol van a hiányzó másfél millió? Az ország alkalmazottainak márciusi nyilvántartásából több mint másfél millió hiányzik, pedig ezeket is számításba kellett volna venni. Ez azt bizonyítja, hogy sok munkás kimarad a munka- nélküliek számitásából, mivel már feladta az eredménytelen munkakeresést. A munkaügyi hivatal szerint a munkaerő több mint 1,200,000-rel kellett, hogy emelkedjen a múlt évben. A hivatal pedig 314,000 munkással kevesebbet jelent az idén, mint tavaly. Dr. Walter Heilert, az elnök gazdasági tanácsának elnökét ez nagyon “nyugtalanítja.” Hasonló kihagyásokkal képes a munkaügyi hivatal márciusról azt jelenteni, hogy 4.4 millióra esett a munkanélküliek száma. Ez valahogyan úgy hangzik, mint amikor a legutóbbi orkán alkalmával valaki a virginiai tengerpartról azt telefonálta a rendőrségnek, hogy jöjjenek gyorsan, mert szörnyű helyzetben van: “két incses vízben állok.” Amire a rendőr az válaszolta: “hát az is valami, ezért rendőrt kell hívni?” “Igen ám, de a második emeleten állok két incses vizben”, mondotta az ijedt ember. A munkanélküliség nagyon komoly, mert igen sokan hosszú időn át nem dolgoznak. Ma is 700 ezer azoknak a száma, akik hat hónapnál tovább nem kaptak munkát, tehát a prosperitás ellenére tavaly óta nem változott a helyzet. A 15 hétnél hosszabb időn át munkanélkül lévők száma meghaladja a másfél milliót. A NIAGARA VÍZESÉS partján játszadozott s egy félrelépés miatt a 22 méter mélységbe zuhant egy 3 éves kislány. Olyan szerencsésen esett hogy a zuhatag közelében fennakadt egy bokorban, ahol 11 óra hosszat kuporgott, amig a tűzoltók mentőkosárral kiszabadították. . . ' ^ " t/Cbt. Jíf&tjhfo, " * ^ * ► RÉTESHÁZ és CUKRÁSZDA \ ► 1437 THIRD AVENUE, NEW YORK, N. Y. < ► (A 81-ik Street sarkán) Telefon: LE 5-8484 < y Mignonok, születésnapi torták, lakodalmi, Bar- < ► Mitzvah-torták. — Postán szállítunk az ország < ► minden részébe. — Este 7.30-ig nyitva a aaáaáaaaá a—. _\2_
