Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-05-10 / 19. szám
IZRAEL NAGY PROBLÉMAI Irta: E. H. NEU WALD Útban Anglia, Európa és Izrael felé, New Yorkban egy estére ortodox zsidó család vendégei voltunk. Beszélgetés közben 18 éves leányukkal szóba került Izrael — ahogyan ö nevezte: “Palesztina” —, és megdöbbenéssel hallgattuk véleményét : “A jelenlegi úgynevezett Izraelnek el kell pusztulnia, mert ezt az országot fegyverrel alapították, ahelyett, hogy megvárták volna a Messiás megérkezését. De el kell pusztulnia azért is, mert nem tartják be a rituális szabályokat, disznóhust esznek, szombaton utaznak és dohányoznak.” Az apa helybenhagyólag bólintott, az anya sem nyilvánított ellenkező véleményt. Izrael lakossága 20 százalékának ugyanez a véleménye. A szélső ortodox zsidók, akik sok helyen évszázadokon át és némely helyen napjainkig gettókban elkülönítve éltek; akik a “saját” országukban szabadon bigottságtól mentes hitsorsosaikkal egyenlő körülmények között élhetnének, Izraelben is megvalósították a getókat. Ezek a külön élő ortodox zsidók nem ismerik el Izraelt; kerékkötői a haladásnak, de erejük, befolyásuk oly nagy, hogy akaratukat rákényszerítik a lakosság 80 százalékára. Képzeljünk el egy területileg kicsiny, de sok tekintetben modern országot, amelyben péntek dél után megbénul az élet. A vasúti és autóbusz forgalom leáll; az üzletek bezárnak, a posta nem működik, színházban nincs előadás, vendéglőkben, éttermekben nincs főzés, nincs kiszolgálás. Magán autók közlekednek, de jaj annak a vezetőnek, vagy utasnak, aki Jeruzsálem, Tel Aviv, vagy bármely más. város gettó negyedébe téved! Még szerencsésnek mondhatja magát, ha néhány bezúzott ablakkal menekül a kőzápor elől és nem kórházi ágyon tölti a következő napokat. Jaj annak, aki megfeledkezik a szombatról és a gettó negyedben cigarettára gyújt! Ha szerencséje van, akkor CSAK leköpdösés és néhány oldalba-lökés árán menekül. De megtörténhetik, hogy az illetőre is kórház-szoba vár. Turista nők, akik kiváncsiak a gettó megtekintésére, a legforróbb nyári napon se próbáljanak ujjatlan ruhában mutatkozni, mert leköpdösésnek és megdobálásnak teszik ki magukat. Nagy utcai plakátok figyelmeztetik őket, hogy a “Tóra előírása szerint öltözzenek.” Ezek a fanatikus ortodoxok, akik akaratukat rákényszerítik a dolgozó épitő, kereskedő 80 százalékra, nem dolgoznak, nem katonáskodnak, csak imádkoznak, a szent Írást bújják és — koldulnak. Koldulásból s abból élnek, amit Amerikában, Kanadában és Dél-Afrikában lakó fanatikus zsidó intézményektől, egyénektől kapnak. És vegyük tudomásul: SOKAT KAPNAK. 1948-ban, amikor az újonnan alakult zsidó állam élet-halál harcát vívta az Izraelt övező arab államokkal, ezek az ortodoxok megkövezték a mentőautókat, amelyek szombaton felszedték a sebesülteket, vagy orvosi segélyt vittek a harcvonalba. Ezeknek az ortodoxoknak fanatikus csoportjai fehér zászlóval az arabokhoz próbáltak csatlakozni, mert nem akartak azért az Izraelért harcolni, amely nem tartja be a szentirás rendelkezését, nem várja be a Messiás eljövetelét. Az arabok visszakergették őket, mert nem volt szükségük olyanokra, akik nem dolgoznak, nem harcolnak. Ezek a gettókban lakó, erőszakos, múltban élő, bigott és haladást megvető ortodoxok képezik a zsidó állam legnagyobb problémáját. ★ / Rat-Yam-ban, ebben a pompás tengerparttal rendelkező kis városban egy este unokahugom barátaival találkoztam. Meglepődve és sajnálkozással hallgattam megjegyzéseiket, amelyek nagymérvű tájékozatlanságot árultak el, amikor Amerikáról a Népi Köztársaságokról, a háború s béke lehetőségeiről, népek egymáshoz való viszonyáról esett szó. Később, amikor rövid sétára indultunk, a társaság egyik szóvivőié csatlakozott hozzám és az ő szavaira a meglepődés és sajnálkozás megdöbbenéssé változott. Ez a középkorú férfi, aki ismeri a háborúk és következményeiknek súlyos átkát, Izraelnek a szuezi háborúban való szerepét próbálta velem ismertetni... “Ahogyan MI ezt előkészítettük, ahogyan Ml ezt csináltuk” — mondotta —, ’’ahhoz hasonlót még senki nem csinált, ugv még Amerika sem tudta volna megcsinálni. Az utolsó percekig, amikor a támadás megindult, senki nem sejtette,, hogy mi készül, merre indulunk. Amikor elindultunk, akkor minden úgy ment, mint a karikacsapás és legázoltunk minden ellenállást. Ha meg nem állítanak, pár napon belül vége lett volna Egyiptomnak.” Egy héttel később ezekre a szavakra gondoltam, amikor a jordán-határmenti “kibucban” azt kérdeztem: “Gondolnak arra, hogy az arabok egy napon esetleg megint támadnak? És ha igen, mi fog történni itt a tőszomszédságban?” A válasz ez volt: “Gondolunk rá. És ha támadni mernek, megint megverjük őket.” Izrael problémája — és veszedelme — az a beképzeltség, hogy katonái verhetetlenek, hogy ha háborúra kerül a sor, abból megint győztesen kerülnek ki. Nem fogadják el, hogy a kis országok csupán a nagyhatalmak játékszerei; nem fogadják el a mérsékeltek, a haladók, a kommunisták érvelését, hogy Izrael létét csak a BÉKE biztosítja és békét csak úgy lehet létrehozni az övező arab államokkal, ha mindkét oldal engedékenységet, megértést mutat. Izrael jövőjének biztosítási módja, ha mindkét fél békés tárgyalásokra törekszik és az állandó kardcsörtetés, határ-villongás helyett egymás jogainak kölcsönös tiszteletben tartását hangoztatják. A hadseregre, a militarizmusra. alapított politikáról béke-törekvő politikára való áttérés képezi Izrael másik nagy problémáját. * ★ Spanyolországból Franciaországon, Monacón és Olaszországon át vezetett utunk Izraelbe. Az addig látott országok közül Spanyolország volt a legtisztább; a francia Riviéra, Monte Carlo, az olasz Riviéra, Genoa, Pisa, Róma, Amalfi, Sorrento is tiszta volt, — feltűnő szennyel először Nápolyban találkoztunk. Akkor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk Izraelben! Jóleső, megkapó látvány volt Haifa, annak hires szépségű kikötője és a háttérben a Carmel hegy. Partra szállásunk után azonnal autóbuszra ültünk, amely rendeltetési helyünkre, a “kibucba” szállított és amely megdöbbentően szennyes volt. Leülni csak az ülőhelyek alanos letörlése után lehetett, a padlón az “amerikai mogyoró” peanut), banán- és narancs-héjak éktelenkedtek, szivar- és cigarettacsutakok biizlöttek. Reméltük, hogy ez kivételes eset, de később rájöttünk, hogy az autóbuszokon az egész országban ez a helyzet. A “kibucon” figyelembe vettük a nehézségeket, amelyekkel megküzdöttek és még mindig küzdenek és belenyugodtunk abba, hogy a tisztaság sok kívánnivalót hagy hátra. Amit nem tudtunk megérteni és amire semmi kifogást elfogadni nem voltunk hajlandók, az a hallatlan szenny és a koldusok tömege volt, amely Ível Jeruzsálemben és*. Tel Avivban találkoztunk. Nazareth-ben, ahol először kerültünk szembe az elmaradt Ázsiával; a városban, amelynek lakossága 98 százalékban arab és amely ma is olván, mint kétezer év előtt volt —a legyek millióitól ellepett sajtok és húsok nem tűntek fel annyira, mint a szenny Jeruzsálemben és Tel Avivban, a “közel-keleti Paris-ban”, Izrael büszkeségében. Amerre csak jártunk, a jeruzsálemi és tel-avivi járdákon férfi és nő, öreg és fiatal, béna, vak és egészséges koldusok álltak, ültek és feküdtek. Az éttermekben evés előtt hiába mostuk meg kezünket, hogy megszabaduljunk a foszladozó papírpénzekről ujjainkra ragadó szennytől: evés közben egymásután tolakodtak asztalunkhoz a különböző korú és nemű koldusok, akik nem kérték, hanem KÖVETELTÉK az alamizsnác. Amikor társaságunkban valaki narancs- és banán-héjat dobott a járdára és ezért korholtuk, a válasz ez volt: “Mindenki ezt csinálja, én is ezt csinálom.” Amikor azt kérdeztük, hogy a sok külföldi turista és a keresztény zarándokok előtt nem rös- tellik-e a koldusok tömegét, ezt a választ kaptuk: “A koldulás itt nem szégyen, hanem foglalkozás. Nem lehet ellene semmit sem csinálni.” I)e igenis lehet! Példa erre Haifa, amely tiszta város és utcáin nincs egyetlen koldus. Ott szombaton sem állítják le az autóbusz forgalmat, csak a gettó-negyedet kerülik el. A magyarázat: Haifa polgármestere haladó gondolkozásu, erélyes ember, aki példát mutatott a többi izraeli városnak, de példáját — egyelőre — a két nagy város: Jeruzsálem és Tel Aviv nem követi. A koldusok elhelyezése, a róluk való emberséges gondoskodás, a szenny feltakarítása és megöőUiitvtCűCj Q/rfijun-ui xoiavi £yx v/xxxv^xncij ex t- rvOjDO/rt. ★ Bat-Yamban egy magyar házaspár nagy szó* morusággal beszélt fiuk közeli házasságáról, mert — “fekete” leányt készül elvenni. Azt hittük, hogy afrikai néger leány fenyegeti a scalád “előkelőségét”, de kiderült, hogy — portugál zsidólányról van szó, akinek bőre egy-két árnyalattal sötétebb, mint a magyarszármazásu fiatalemberé. A szülők már előre féltek, hogy az unokák — isten ments! — az anyjukhoz hasonlóan “kreol” szintiek lesznek. Hihetetlenül hangzik, de úgy van: Izraelben, ahol európai, ázsiai, afrikai zsidóknak közös hazát kellett volna alapítani, az osztálykülönbség mellett megvan a faji különbség is. Az ős-palesztinai bennszülöttek lenezik a bevándoroltakat. Az eredetileg bevándorolt lengyel és orosz zsidók lenézik az utánuk jöttékét. A magyar és német zsidók lenézik az Ázsiából és Afrikából bevándoroltakat és úgy beszélnek a marokkói egykori barlanglakokról, mint a mi déli fehéreink a saját négereikről. Az osztály- és faji-különbség megszüntetése is Izrael problémái közé tartozik és minél tovább várnak ezzel, annál nehezebb lesz a bajon segíteni. Az uj zsidó államnak vannak gazdasági problémái is. Jelenleg — 14 év után — még mindig kölcsönök és adományok képezik az ország fontos “bevételét”. A nyersanyag és nehézipar hiánya, a külkereskedelem hátrányos mérlege, a bevándorlók ellátása és nagyrészük vonakodása, hogy a városi életet a kevésbé kényelmes “kibuc”-élettel cserélje fel, a lakáshiány —- megannyi probléma, amely megoldásra vár. Külföldi segítséggel, a jemenita zsidók áldozatkész munkájával, az úttörők önfeláldozó törekvésével és a “kibucok” honalapitó lelkesedésével komoly eredményeket ért el a 14 éves Izrael. A súlyos problémák megoldása talán a kibúvókban nevelt haladó szellemű, uj nemzedékekre vár. De amig az sorra kerül, a jelen nemzedéknek kell az arabokkal való megértés útját megtalálni és a BÉKÉT biztosítani, mert béke nélkül uj nemzedékek sem lesznek és nem lesz, aki Izrael békés jövőjét biztosítsa. Középkor Ecuador vidékein A négy és fél millió lakosú Ecuador félig középkori, félig modern ország. A Panama-csatornának 1914-ben történt befejezéséig olvan távoli volt, mint Tasmania. Azóta Guayaquil kikötője, az akkori 60,000 lakossal szemben most majdnem félmillió lakosú. Ezeknek 70 százaléka többé-kevés- bé szörnyű nyomorúságban él. (Az Amerika-közi Fejlesztési Bank adata.) Quito, a főváros, amely az Andokban 9250 láb magasságban, keskeny fennsíkon fekszik, mindaddig nem érezte meg a nagyvilág leheletét, amig a második világháború után a légi közlekedés általánossá nem vált. Azóta viszont többet változott, mint a megelőző 400 évben. A vidék sokkal kevesebbet váltomH. A földbirtokokon a paraszt heti 4—5 napi idő* dolgozik azért, hogy néhány acre rossz földet használhasson. Los Chillos völgyében, 20 Percnyi autódra Quitotól megkérdeztem egy kicserzett arcbőrü mezőgazdasági cselédet, hogy járt-e valaha a fővárosban. Együgyüen mosolygott. Megkérdeztem tőle, tudja-e ,mi a neve annak a nagy városnak, amely országa fővárosa. Válaszképpen megvonta a vállát. “Tudod-e, hogy mi országod neve?” — kérdeztem. Buzgón biztosított róla, hogy tudja — és a földbii'tokos birtokának nevét mondta be. R. P. A BERLINI Dietz-Verlag gondozásában német nyelven megjelent Illés Béla Anekdoták könyve cimü müve. • EZERKÉTSZÁZ kilométer hosszúságban húzódik már az 1951 óta telepitett erdősáv Észak-Kina keleti részén és Belső-Mongólia nyugati vidékein. A védősáv 23 ezer hektárnyi területet foglal el. • EDDIG 58 ország jelentette be részvételét az idei 31. poznani nemzetközi vásárra. Megnövekedett a vásárra jelentkező afrikai és ázsiai országok száma. A múlt évben e két földrészről 15 ország mutatta be termékeit, az idén viszont 21 készül a vásárra. HJA EHRENBURG Stoc’ hóimban készíti sajtó alá svéd nyelvű memoárjait.
