Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-03-15 / 11. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ HUNGARIAN WORD Thursday, March 1962 “CSAK BOT ÉS VÁSZON.. Kevés olyan eszményitett tárgya van az embe­riségnek, mely oly hűen végigkísérte történel­mén az őskortól máig, mint az, amit egy Koszto­lányi vers ekképp idéz: “Csak hot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló.” A primitiv ember a botra, lándzsára tűzött to­temállat képében törzsének védő szellemét hívta segitségül; a római légionárius lándzsavégére tű­zött sas-szoborral — Jupiter jelképével — és ez alá rögzített színes bőr- vagy vászondarabbal, a vexillum-mal vonult' harcba; a bizánci katonák Krisztus-monogramos vagy keresztjelvényes se­lyem labarummal mentek háborúba, mert hitük szerint “e jelben győzni fognak” stb. stb. Messze visszanyúlva az ember történelmébe, zászlóval je­lölték meg a gyülekezésre szolgáló helyet, hadi mozdulatoknál irányt mutatott, messzire ellátszó jelzések adására szolgált, hajókon a szél irányát mutatta stb. De mindezeknél fontosabb a zászló eszmei, ideológiai tartalma: benne testesült meg az együvétartozás gondolata, a bajtársiasság ér­zése, a zászló lett a közös célért folytatott harc szimbóluma, egyúttal e harc vezérének egyik ha­talmi jelvénye. A mai zászló-tipusok a hűbéri rendű társada­lomban a középkor folyamán alakultak ki. A XI— XII. században a zászló felületén a fejedelmek, lovagok címerét (pajzsuk ábráit, jelvényeit) is­mételték meg. A későbbi századokban a zászló el­válik a címertől, önállósul szinben-ábrában egy­aránt. Egyre fontosabb szerepet tölt be, közjogi személlyé emelkedik. A zászlóra (bandiera) jogo­sult nemes (zászlós ur), a zászlók alá gyülekezők pedig bandériumot alkotnak. A középkorban nemcsak a nemeseknek, hanem a polgári közösségeknek: városoknak, céheknek is megvolt a saját zászlajuk. Ezidőben szinte tob­zódtak a zászló kultuszában: “felesküdtek” a szent jelvényre, elhagyása árulás, az ellenség ke­zébe kerülése vereséggel volt egyértelmű; viszont az ellenfél zászlajának elhóditása dicsőséget, győ­zelmet jelentett. Különösén Észak-Olaszországban és a Raj na vidéken terjedt el az a szokás, hogy a városállamok gyakran 4x5 m-es zászlói számára díszes szekeret készítettek, ezeket ökrök vontat­ták, s a szekér őrzésére “testőrséget” szerveztek. A csaták kimenetelét a zászlós kocsik meghódítá­sa döntötte el. A XIV—XVI. századi zászlókat agyondiszitették: egész képeket, bibliai vagy mi­tológiai jelenteket festettek rájuk, olykor hires művészekkel (pl. ifj. Holbein). A hajózásban alkalmazott zászlóknál már korán jelentkezik tulajdon-jelző szerepe: a XIII. század végén a Hansa-városok rendeletéi szabták meg, hogy milyen alakú, szinü és cimerü lobogók alatt szállhatnak tengerre. A XVII. században már az állami hovatartozást jelenti a hajó lobogója — a királyi színek alatt vitorlázó hajók a nemzetközi tengeren az anyaország úszó folytatásai, a szu­verén álam mozgó részei. H. Grotius, a nemzet­közi jog “atyja”, a XVII. század elején a német- alföldi hajók kék-fehér-narancs- (később piros-) sávos lobogójában a németalföldi köztársaság jel­A CSENDŐRCSIZMA (Folytatás a 23-ik oldalról) imben, hogy megtaláljam a magyarázatot a kéz­mozdulat eredetére. De sehogy sem sikerült. Ek­kor valaki mellettem a csendőrökről kezdett be­szélgetni. Megrázkódtam. Mintha tegnap történt volna, olyan élesen láttam már magam előtt a múltat. . . . Kisgyerek voltam, talán 9—10 éves. Apám­mal kirándulni mentünk egy vasárnap délelőtt. A budai hegyekben barangoltunk. Gyönyörű nap­sütéses őszi idő volt és élveztük a természet szép­ségét. A fák rozsdavörös szinben pompázó lomb­jainak nagyszerű látványát szemléltük, miközben lábunk alatt a már lehullott levelek képeztek sző­nyegtakarót. Ha most visszagondolok rá, mindig imádtam ezeket a sétákat apámmal, ő mindent meg tudott magyarázni és a legjelentéktelenebb dologról is órákat tudott mesélni anélkül, hogy unalmassá vált volna. Széleskörű műveltsége és tudása foly­tán nem tudta zavarba hozni egyetlen kérdésem sem. Amellett szívesen adta tovább tudását min­denki számára. Tanító volt a szó nemes értelmé­ben. A nagy humanista gondolkodók müvein ne­velkedett és tanításaik elevenen éltek benne. Is­merte az ókori keleti bölcsek müveit, járatos volt a görög-latin költők és filozófusok munkái­ban, vagy a reneszánsz mesterek alkotásaiban. De legjobban a német felvilágosodás klasszikus iro­dalmát szerette. Egész fejezeteket tudott idézni könyv nélkül Írásaikból. Lessing, Goethe, Schil­ler és Heine müveit olvasta legszívesebben. Azon 'az emlékezetes vasárnapon is róluk be­szélt, miközben a főváros körüli hegyek erdőiben sétáltunk. Ezek a szellemóriások — tanította — felismerték az emberi tudás hatalmas fölényét a születési előjogok felett. Azt hirdették, hogy az ész nagyobb tiszteletet érdemel, mint a nyers erő vagy a kard. Azokban az években már egyre erősebben lép­tek az előtérbe az erőszak megszállottjai, akik elvetették a kultúrát és lenézték a tudást. Az utcákon égették el a nagy humanista gondolkozók müveit és máglyát raktak azoknak az alkotásai­ból, akik az emberiesség eszméjét hirdették. A sors iróniája folytán ez a pusztító pestis éppen arról a földről indult ki, ahol az apám kedvenc gondolkodói, filozófusai és irói működtek: Né­metországból. De az embertelenséget hirdetők befolyása már erősen érezhető volt Magyarorszá­gon is. Sötétedett mikor befejeztük sétánkat a hegyek között és hazafelé indultunk. A Lánchidnál autó­buszra szálltunk. Mikorra utunk végéhez értünk, a gépkocsi már zsúfolva volt emberekkel és még többen várakoztak a megállónál. Ekkor történt az az eset, amelyet — ma már Didóm biztosan — soha nem fogok elfelejteni. A nagy tolongásban szorosan fogtam apám kezét, nehogy elveszítsük egymást. A kocsi ajtaja kinyílt és ahogy kiszáll­tunk, véletlenül ráléptem valakinek a lábára. Durva káromkodás hangjai ütötték meg a füle­met és én riadtan néztem le a “tett szinhelyére”, ahol egy lovaglócsizma tükörfényes lakkfelületén jelent meg az áruló “bűnjel”, egy kis homályos folt képében. Félénkén kerestem szememmel a csizma folytatását, a durva hang tulajdonosát. Egy magas csendőrtiszti egyenruhát viselő férfi állt előttem fenyegetően. Durva arcvonásai, ke­gyetlen, szadista ösztönre vallottak, ökölbeszorí­tott kezét rám emelte. Megszeppenve menekültem apám mögé. A csendőrtiszt most apám felé lépett fenyegető­en és rárivallt: “Maga felelős’ennek a gyereknek a tetteiért.” Közben kihivoan mutatott a csizmá­jára. A két felnőtt — apám és a csendőr — farkas- szemet nézett egymással. Én remegve bámultam őket. Szinte ma is idegemben érzem annak a perc nek a feszültségét... És akkor apám elővette a zsebkendőjét lehajolt és letörölte a tiszt csizmá­ját. Akkor közvetlen az eset után' összeomlott ben­nem valami. Úgy éreztem, hogy nem fogom soha többé tisztelni tudni apámat, úgy ahogy ezt meg­előzőleg tudtam, ő is érezhette ezt, mert halkan megjegyezte útközben hazafelé: “Miattad tet­tem fiam. Ki viselné gondodat, ha velem valami történne. Ezek az emberek mindenre képesek, hisz azt hiszik őmiattuk áll a világ.” Hosszú ideig foglalkoztatott még a csizma ese­te, és gyakran kisértett lidérces álmaimban gye­rekkorom folyamán. Később, ahogy felnőttem, elfeledkeztem a történetről. A cipőpucoló mozdu­lata felidézte bennem a régi elfelejtett emlékeket. Felismertem benne a hajdani daliás csendőr­tisztet. Most már megértettem apám tettének okát is. Abban az embertelen világban nem tehetett mást. Vannak pillanatok, amikor az ész kénytelen meg­hajolni az erő előtt. De ezek csak átmeneti idők. Mert a szellem igazsága végül is legyőzi az erő­szak hatalmát. A tudás győzedelmeskedik a kard felett. ... Az automatabüfében az asztaltársaim to­vább áradoztak a múltról. Még mindig a régi vi­lág dicsőségét zengték. Átszellemülve idézgették a régi szép emlékeiket, amelyek akkor mikor át­élték nem is voltak szépek, csak az idő vonta be azokat a múlt megszépítő ragyogásával. Láttam, hiába mondanák nekik bármit is, úgy­sem tudom meggyőzni őket. Az ábrándok biro­dalmába menekültek és ott a józan észnek nincs hatalma többé. Felálltam és otthagytam a társaságot. Éreztem, mégegyszer nem fog a múlt hatalmába keríteni engem. Akármilyen ragyogó ruhába öltöztetik is a régi világ letűnt lovagjai és papjai. n. i. képét látta, s igy ez tekinthető az első tulajdon­képpeni nemzeti szinü zászlónak, trikolornak. Maga a trikolór (tricolore^háromszinü) a francia forradalom terméke. 1789-ben a forrada­lom kezdeti, időnkint megtorpanó szakaszában, a királyi zászló, fehér színéhez csatlakoztatták Pá­rizs város cimer-szineit, a kéket és pirosat, s igy jelképévé lett a forradalmi párizsiak és a monar­chia közti rövidéletii kiengesztelődésnek. A három szint később a “szabadság — egyenlőség — test­vériség” hármasságaként értelmezték. A trikolór divatja — más-más színek variálásával — a XtX. század folyamán terjedt el világszerte, igy Ma­gyarországon is. A magyar trikolórt, a piros-fehér-zöld zászlót csak az 1847—48 évi országgyűlés hozta létre. A 21. törvénycikk a nemzeti színek “ősi jogaiba” való visszaállítására hivatkozott. Ha nem lett vol­na már akkor a trikolór-eszme oly általános, ősi jogon csak a piros és fehér szint emelte volna nemzet' jelkép rangjára, ugyanis a XIII. század­tól kezdve hosszú időn át az Árpád-házi magyar cimerpajzs vörös-ezüst (illetve fehér) vágásai négy piros és négy fehér csikós megoldásban ke­rültek a magyar királyok zászlajára. A Habsbur­gok uralma alatt szó sem lehetett (1848-ig) kü­lön magyar nemzeti szinü zászlóról, de nem me­rült feledésbe a kettős szin, sőt a XVII. századtól kezdve már emlegetik a zöldet, a címerben sze­replő, a kettős kereszt alapjául szolgáló halom- szerü cimertag színét. Ez a három szin azonban sohasem volt együtt trikolór-szerű elrendezésben 1848-ig. A magyar jellegű ezredzászlók, még a szabadságharcban is többnyire fehérek voltak, középen a Madonna képével (“szüzmáriás lobo­gók”) vagy a magyar címerrel, a széleken válta- kozóan piros és zöld háromszögekkel (lángocskák­kal) szegélyezve A nemzeti eszme, az állami szuverénitás jelvé­nyén kívül a zászló nemzetközi, nemzetek feletti szimbólummá vált a vörös zászló esetében. Már a XVI. századi német parasztháborúk idején meg­találjuk nyomát, de általános elfogadott forradal­mi osztályharcos jelképpé csak a XIX. század közepén magasztosult. A polgári forradalmak ra-" dikális munkásfelkelői ilyen zászlókkal vonultak fel a barrikádokra. Magyarországon e zászlókra hivatkozva nevezte magát Táncsics Mihály már 1852-ben “vörös republikánus”-nak. A vörös zász­ló első hazai szereplése az Általános Munkásegy­let első tömeggyülésén, 1869 augusztus 22-én volt, ahol a résztvevők “felesküdtek a vörös lobo­góra, hogy híven kitartanak a szocialisztikus pro­paganda mellett”. Vörös zászló alatt harcoltak a párizsi kommun hősei 1871-ben, s ettől kezdve a nemzetközi szociáldemokrácia hivatalos jelvénye lett, ma pedig a nemzetközi munkásmozgalomé.-Magyarországon 1908-tól 1945-ig (a Tanácsköz­társaság idejét kivéve) tilos volt a vörös zászló. Nemzetközi törekvés hozta létre 1864-ben a vöröskeresztes zászlót, amely az emberbaráti, se- gitőkészség, az emberiség szolgálatában álló vö­röskereszt mindenütt méltányolt jelvénye lett. Nemzetközi szerződések vagy szokásjog bizto­sítják más zászlószinek általános érvényét: igy a hajókra kitűzött sárga lobogó járványt jelez, a hajó vesztegzár alá kerül. A fekete zászló a gyász jele, de ugyanezt jelképezi a “félárbócra eresz­tett” lobogó is. A fekete lobogó egyébként hajó­kon és más közlekedési eszközön azt jelenti, hogy a jármű robbanóanyagot szállít. A fehér zászló harcban a megadás, vagy a tárgyalókészség jele. Legújabban jött szokásba a nemzetközi békemoz• galmat szimbolizáló világoskék szinü zászló, mely — a Földgömb képével a közepén — egyúttal az EíNSz lobogója is. Végül szóljunk arról is, hogy mi a különbség zászló és lobogó között. Eredetileg zászló az, amit közvetlenül a zászlórudra erősítenek, szegeznek, lobogó viszont, amit labarumszerüen keresztrudra erősítenek, illetve zsinórral a rúd karikáira fel­húznak. Szóhasználatunk azonban ma már vegyíti a kétféle fogalmat: piros zászló és vörös lobogó között nem értünk különbséget! talán az utóbbi ünnepélyesebb hangulatú), “zásZlódiszbe öltözött” és “fellobogózott” ugyanazt jelenti. Hajókon in­kább a lobogó járja. De akár zászló a neve, akár lobogó, Kosztolányi szavaival: “Mindig beszél. Mindig lobog. Mindig lázas. Mindig önkívületben van az utca fölött, föllengő magasan, egész az égben s hirdet valamit, rajongva.” Jakabffy Imre

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom