Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-15 / 11. szám
xuiucu io, i :m; AMEK1 KAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 9? Magyarok hí t rá tja Irta: E. H. NEUWAL1) Nem tudom, hogy a régi amerikások tudatában ■ vannak-e annak, hogy ők tulajdonképpen milyen szerencsés emberek. Nemcsak arra gondolok, hogy szerencse volt már magában az is, hogy elmenekültek a régi jó í'erencjózsefi idők nyomorától, hanem főként arra, hogy itt Amerikában milyen nagy szerencse várt rájuk. Igaz, nem váltak valóra bizonyos elképzelések, sem a. fákról nem lehetett leakasztani, sem a járdán összesöpörni az amerikai dollárokat, de nagy szerencse volt, hogy azokat a kivándorló honfitársakat, akiknek barátja az óhazában csak a szegénység volt, itt az uj világban mily Őszinte barátsággal fogadták. A barátság első jelét a zöld amerikai magyar mindjárt a partraszállás percében tapasztalta. Akárhol lépett az Ígéret földjére, mindenütt várt rá legalább egy minden hájjal megkent honfitárs. aki baráti szeretettel parola zott vele és minden ellenszolgáltatás nélkül felajánlotta szolgálatait. Miután 100 bevándorló közül legfeljebb csak egy volt sikkasztó, a többi 99 úgyszólván teljesen pénztelenül érkezett Amerikába, ez a jóbarát a legnagyobb szívességet azzal tette, hogy azonnal munkába helyezte a tengeri úttól, az uj világ csodáitól és a nemvárt barátságtól kissé szédült földit:. Még válogatni is lehetett a munkában, kit Pittsburgh, Johnstown, Youngstown, v. Warren acélgyáraiban, kit pedig Pennsylvania. Ohio, W. Virginia vagy Illinois szénbányáiban helyeztek el. Akinek nem volt vasútjegyre pénze, annak a jegyéi az, önzetlen uj barát megváltotta, aztán rátette a vonatra és újabb parolázás közben elbúcsúzott tőle. Akinek volt némi otthonról hozott dohánya, attól elvették a jegy árát, esetleg egy kis felpénzt is számítottak és a barátságot megpecsételték azzal, hogy egy sarki “szalonban” egy-két pohár viszkivel is “tritolták” a hajóút!ól amúgy is bizonytalan lábakon álló magyart, akinek ily előkészítés után nem volt nehéz egy csillogó réz-órát aranyárban eladni. A pénztelenül, vagy pénzzel érkezett bevándorlónak az uj “barátok” persze nem árulták el, hogy uz acélgyárak és a bányatársaságok minden leszerződtetett és házhoz liferált uj bevándorlóért a keritőnek előre megállapított összeget fizettek. Ahol a munkára elindított bevándorló cókmók- jával lelépett a vonatról, nagy meglepetésére egy másik "jóbarát” várta. Ez, is nagyon szives ember volt, rögtön elvitte egy “hurdosasszonyhoz”, aki kosztol és kvártélyt egy-két hétre hitelbe is adott. Másnap reggel a “fő-burdos” bevitte a gyárba, vagy a bányába, ahol a legalacsonyabb fizetésért a legrosszabb munkára tették és az ujamerikás szerencséje ezzel meg volt alapozva. Igaz, hogy a napibér másfél, vagy két dollár volt csupán, de átszámítva hét és fél, vagy tiz békebeli koronát tett ki, amennyit az óhazában se kondásnak, se béresnek, se aratónak, de még városi munkásnak sem fizettek. így hát Amerika mégis csak az Ígéret földje lett és a zöld ame- rikás elégedetten nézett a jövő elé. A baráti szeretet előnyeit pedig még csak most kezdte élvezni. Amint biztossá vált, hogy megmarad a munkában és keres annyit, hogy a “huniért" járó összegen felül még spórolni is tud. úgyszólván naponkint jelentkeztek az uj barátok. Az egyik bepártolta őt valamelyik magyar egyletbe, a másik bemutatta őt a közeli református, vagy római katolikus templom lelkészének, a harmadik előfizethetett vele a helvbeli magyar hetilapra, a negyedik meg a “Szabadság” vagy a “Népszava” napilapot rendelte meg számára. Sok évnek kellett eltelnie, amire a kizöldült amerikások egy része rájött, hosry az egyleti basák, a lelki atyák és a lapkiadók bőségben élnek abból, amit a bányákban és gyárakban izzadó honfitársakból ki lehet sajtolni. A magyar újságok legnagyobb hirdetői a magyarok “barátjai” voltak. New Yorkon*kiviil nemcsak Cleveland, Chicago, Detroit és Pittsburgh nagy magyar kolóniáiban, hanem Philadelphia, Bridgeport, T)-enton, New Brunswick, Perth Amboy és Passaic kisebb vadászterületein is voltak “bankároknak” nevezett oénzküldők, akik az újonnan érkezett honfitársak minden buját-baját készek voltak igazi magyar barátsággal elintézni — jó pénzért. New Yorkban a magyarok legismertebb r>énz- 1 üHő barátai Németh János, Kiss Emil, RuttI ay és Echwaba- h és fiai vol'ak. Ezenkívül voltak "kevésbe ismeri pénzküldök, mint a 8-ik utcai Zaro bankh íz, amelynek “barátságiról” szeretnék egyet-mást elmondani. Zaro román nemzetiségű volt és ez a magyarázata, hogy üzletfelei között sok erdélyi magyar volt. Zaro az ELŐRE napilapban is hirdetett és az előfizetők panaszos levelei gyanús üzelmekre hívták fel figyelmünket. A panaszok ana mutattak, hogy Zaro nem elégedett meg azzal, hogy az első v'lághá1 oru után ügyfelei pénzét megfelelő jutalék ellenében és költségek felszámításával elküldie a szükséget szenvedő rokonoknak, hanem egyszerűen megtartotta az átutalásra átadott összegeket. Legalább is erre mutatott az a körülmény. hogy ámbár Zaro az átvételt ALÁÍRASSÁL igazoló nyugtát kiküldte ügyfeleinek, a rokonok levelei szerint a pénzösszegek nem érkeztek meg. Amikor az ügy elintézésére megbízást kaptam, első dolgom az volt. hogv néhánv nanasms levéllel felkerestem Zaro bankárt és az ügy ismertetése után magyarázatot kérimri. Zaro or válasza rövid és fennhéjázó volt. Kijelentette, hogy az ő bankháza New York állam ellenőrzése alatt áll, egyedül az állami közegeknek tartozik felelősséggel és nála minden a legnagyobb rendben van. Válaszával látszólag eiégedet en távoztam, de tulajdonképpen e ak azután fogtam munkához. Lapkezelőinket felkértem, hogv ahány panaszost találjak, az időtökkel iras-anak lev Jet az ELŐRE szerkeszt őségéhez, továbbítsák a ro’ o«ok leveleit és az aláirt nyugtákat. Néhánv Irkon belül több .mint 40 »Íven levél és nyugta vol* a kezemben. A levelekkel és nyugtákkal felfegvyerezve másodszor is tiszteletemet tettem Zaro bankárnál. Megmondottam, hogy egyre több panaszos levél érkezik hozzánk és amikor megint azml próbálta elhárítani a felelősséget, hogy ő adatni ellenőrzés alatt. ál!, egy kis felvilágosítást adtam a’TÓl, hogy az KLARE munkás napilap és mint ilyen, nem A C'ieiiífőrcsizma Az automata büfé négyszögletes asztalát ültük körül a hideg téli vasárnap délután. A terem nagy üvegablakain keresztül New York legforgalmasabb utcáinak egyikét láthattuk, és csak ez az üveglap választott el bennünket a hatalmas város lükte'ő forgalmától. Talán ezért is szoktunk olyan gyakran elüldögélni ennek az óriási hodálynak az ablakokhoz közel eső asztalainál, mert úgy éreztük, hogy igv mi is részesei vagvunk a metropolisz vérkeringésének. Az uj bevándorlónak szüksége van eme az érzésre, mert igy próbál menekülni a magára hagyottság fojtogató légköréből. Mindannyian újak voltunk az Újvilágban. Még lennünk éltek régi hazánknak emlékei. A rokonok, barátok és isme-ősök arcvonásai még nem hóm ílyosodtak el emlékezetünkben. Ugyanígy a ma '-.n’ kai hozott európai szokásokat és gondolkodást *em tudtuk még levetni magunkról. Egv szóval kifejezve,.még féliga múltban éltünk. Ebbe a múltba menekültünk vissza ha a jelenben sérelem és bánat ért bennünket. Az utóbbiakból pedig bőven kijutott a számunkra, igy gyakran kerestünk oltalmat a valóság elől védett váraink falai között, az álmok és képzeletek világában. Most is amikor az automata büfé asztalánál ültünk, a régmúlt időket varázsoltuk magunk elé szavainkkal. Főleg a gyerekkorba kalandoztunk v’ssza. mert ez az idő tűnt a leggondtalanabbnak. Teljesen elfe’edkezűink persze arról, hogy ez az aranykor egybeesett az emberiség történetének talán leg sötété’ b korszakával, a második világfi ábo u elkészítésének az idejével. Mi a napfényes játszóterekre emlékeztünk vissza, a nagyszerű játékokra, a vidám pajtásokra, egyszóval a gondtalan életre. — Abban az időben (a két világháború között) még jók voltak az emberek otthon Magyarországon. Nem akarták elmetszeni egymás nyakát, mint most — mondta valaki az asztalnál. — Hja még akkor szava volt az egyháznak. Ma már sehol sem szívlelik meg a vallás tanítását — válaszolt rá valaki. elégszünk meg még New York állam eflúiörzó- sével sem. Mint munkás napilap, NEKÜNK kell meggyőződnünk arról, hogy olvasóinkat nem érte sérelem, mert, ha igen, akkor kötelességünk lesz a sérelmek orvoslását követelni. Zaro, akivel újságok képviselői nem szoktak ilyen hangon beszélni, látszólag megdöbbent, amikor azzal távoztam, hogy egy héten belül érdemleges magyarázatot várunk és egy hét elmúltával következő lépéseinket az fogja megszabni, hogy lesz-e és ha igen, milyen lesz a magyarázat. Elmúlt a hét és semmi nem történt, amire Zaro tekintélyes terjedelmű hirdetését kitettük az Flóréból és a hirdetés helyén körülbelül ilyen kis bejelentést közöltünk: Lapunk e helyén eddig Zaro bankár hirdetése jelent meg, amelyet kitettünk lapunkból. Holnaptól kezdve cikksorozatban indokoljuk, hogy e lépésünkre mily okok késztettek. Cikksorozatunkban adatokkal alátámasztva bűnös manipulációkkal vádoltam Zárót és üzelmeire felhívtam úgy az amerikai ma"'rarsá‘r mm+ az állami hatóságok figyelmét. A cikksorozat érthető feltűnést keltett és Zaro annak közléséért az Előre, annak megírásáért pedig ellenem hatósági eljárást indított. A per tárgyalására soha nem került sor. Előfizetőink későbbi levelei arra mutattak, hogy Zaro a leleplezett sikkasztásokat, vagy legalább is azoknak egy részét jóvátette az összegek visszafizetésével. Az Előre leleplezései folytán Zaro beszüntette magyar osztályát. Anélkül, hogy cikksorozatom következményének tulajdonítanám, megemlítem, hogy Zaro az ellenünk indított sajtópert már csak azért is megszüntette, mert — bankházát rövidesen bezárta és a “magyarok barátjaként” soha többé nem szerepelt. Régi amerikások tanúskodhatnak, hogy a magyar munkás sajtó, amely most 60 éves fennállását jubileumi számmal ünnepli, az évtizedek folyamán mindenütt és mindenkivel szemben bátran, kockázatok árán is védelmezte olvasói és az amerikai magyarság érdekeit. A haladó amerikai magyarok segítségével a munkás sajtó a tájékoztatás és felvilágosítás terén feladatát továbbra is végzi. —Mindenki csak a pénzre gondol, csak ez uralja a világot. Otthon is, itt is. Ezek a párbeszédek, amelyek csaknem minden héten megismétlődtek, általában a fenti téma körül forogtak. Ezt variáltuk különböző formában elbeszéléseinkben, vitáinkban és panaszainkban. De ezt hallgattuk számos magyar társadalmi egve sületben, klubban és természetesen a templomokban is. Ezek egymáson túllicitálva szidták az “anyag elvű” társadalmat, amibe egyformán belefért az otthoni szocialista rendszer és a “szabadelvű” kapitalizmus is. Ezzel szemben a r igi Magyarországról olyan ragyogó képet festettek, hogy aki soha nem volt ott. vagv aki már régen elkerült onnan és igy elmosódtak emlékezetében a hazai emlékek, valóságos földi paradicsomot képzelt óda » Duna völgyébe. A Bibliai Éden-kert kis háztáji gyümölcsösnek tűnt hozzá képest. Kinéztem az utcára. A gyalogjáró szélén cipőtisztítók ültek alacsony székeiken és nagy figyelemmel hajoltak az előttük álló férfiak cipői fölé, mig gyors mozdulatokkal pucolták fényesre a különböző szinü lábbeliket. Nem valami irigylésre- méltó foglalkozás ez sem, ilyenkor kint tartózkodni a hidegben, bár elég szép borravalót szednek össze egy nap alatt — fordult meg hirtelen az agyamban. Közben bosszankodva gondoltam arra, hogy engem :s hatálmába kerített ez a társadalom, már én is csak a pénzre tudok gondolni. Éppen el akartam fordulni a cipőpucolók látványától. De valami hirtelen megakadályozott ebben. Mintha villám sújtott volna ,ugy merevedett meg a tekintetem az égjük lábbeli fényesítő irányában. Ez, miután befejezte munkáját, felegyenesedett ültében és az arca láthatóvá vált. Elegáns mozdulattal nyújtotta ki a tenyerét a mun- kadij és borravaló után, majd sapkájához lendítette jobbkezét, nyilván, hogy kifejezze köszönetét a kapott jutalomért. Az arc és a kézmozdulat szinte fizikai erővel hasított bele tudatomba és elindította bennem a visszaemlékezés folyamatát. Éreztem, hogy valahol, valamikor régen mái- találkoztam ezzel a mozdulattal és ezzel az arccal. Az asztaíkörül ülők tovább folytatták a régi szép időkről szóló elbeszéléseiket és vitáikat. De most nem tudtam és nem is akartam bekapcsolódni á beszélgetésbe. Lázasan kutattam emléke(Folytatás a 24-ik oldalon)
