Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-04 / 1. szám
12 AMERIKAI MAGVAli SZÓ Thursday, January 4, 1962 leon Kvin: Az ut Amikor útnak indultunk a szüzföldre, biztos voltam benne, hogy nyomban traktorra ültetnek. Sofőr voltam, s mindenki előtt világos, hogy a traktort is el tudom vezetni. Ki szántsa fel a szüzföldet, ha nem én! Na, de ahogy megérkeztem a “Mologvosznyij” szovhozba, kiderült, hogy traktornak ott még csak nyoma sincs. Ástuk a fagyban a jövendő épületek fundamentumát, s jártunk a távoli erdőre kitermelni a faanyagot az építkezéshez. Még a kenyeret is magunk sütöttük, becsület szavamra — olyan idő járt ugyanis arrafelé, hogy az autók gyakran nem tudtak ki vergődni hozzánk a járási központból. Szóval, sok mindent meg kellett érnünk! Én például, egy hónap alatt vagy tiz szakmát próbáltam végig egymás után. Nem mondhatom, hogy ez nagyon tetszett nekem. Úgy gondoltam, traktoros leszek, most meg tessék, túrjam a földet. Nagy boldogság, mondhatom! Ráadásul megfagytak a lábujjaim, az arcomon meg cserepesre fújta a bőrt a szél. Sok minden megfordult a fejemben. Mert hiszen nem napszámosnak szegődtem el, nem az én dolgom a földet túrni. Zse- nyka Kvásznyik lelépett, Koljka Csorniok úgyszintén — voltak nálunk dezetőrök is — és én? Muszáj nekem itt fagvpskodnom ? Nem lehet tudni, mivel végződött volna ez az egész. Hanem egy szép nap kaptunk két teherautót, az egyik még teljesen uj volt, a másik bizony sok mindent látott már életében. Ezek voltak az első teherautók a szovhozban. .Odaállították őket a sátor alá, ahol az iroda székelt. Amint meghallottam az újságot, fölugrottam az ágyamról — aznap ugyanis nem mentem munkára. beteget jelentettem —, és kirohantam az autókhoz. Körüljártam a gépeket, mélyeket szívtam a benzin,szagu levegőből, és elhatároztam: vagy az autón dolgozom, vagy ... Előhúztam a jogosítványt, kisimítottam gyűrött sarkait, kifújtam a lapok közül a szemetet és bementein a szovhoz igazgatójához. Megfelelt a másodosztályú jogosítvány is. Kineveztek az uj teherautóra vezetőnek. Az első napokban nagy élvezettel dolgoztam. Elmentem néhányszor a vasútállomásra falrácsokért. Aztán elküldték a szomszéd kolhozba, hogy7 szerezzek építési anyagot a garázs számára. Ahogy odaértem, az Írnok megkért, hogy hoznám el a disznóját a szomszéd községből. "Légy szives — mondja —. nem bánod meg”. Hát voltam szives. Az írnok valóban nem fukarkodott, tisztességesen megvendégelt. A következő nap ismét kimentem a kolhozba, akkor meg más valaki kért meg valamire, aztán megint más... A dolog azzal végződött, hogy egy alkalommal, este spiccesen majdnem rámentem egy emberre. Reggel aztán volt egy “vidám” kis beszélgetésem az igazgatóval. Néhány nap múlva, ahogy visszatértem az utamról, látom ám, hogy valaki szorgoskodik a másik gép körül. Semmi különös nem volt ebben, hiszen két gép van, két sofőr is kell hozzá, s mégis úgy éreztem, mintha az igazgató személyesen engem sértett volna meg. Néztem, s figyeltem, hogyan próbálja az uj ember begyújtani a motort, aztán kaján hangon igy szóltam neki: — Gondolkozni kell! önts bele forró vizet és kész. így csak prüszköl neked . . . A sofőr megfordult. Idősebb volt nálam. Sapkája a tarkójára csúszott, haja nedves volt az izzadtságtól. — Köszönöm! Ez bizony nem jutott volna nekem eszembe. Újból megfogta a hajtókart, s erősen megtekerte. A motor feldübörgött... Kipirosodtam a dühtől. Kellett nekem odatolakodnom a tanácsommal. Körül kellett volna előbb nézni. Ott a vödör oldalt, csak úgy gőzölög. A sofőr már régen megtöltötte a motort forró vízzel. Odamentem a saját gépemhez. Az uj sofőr meg nézett rám a kabin ablakán keresztül, hamiskásan mosolygott, de még kacsintgatott is hozzá. “Gúnyolódik!” — gondolom. S olyan düh fogott el, hogy a kezeim ökölbe szorultak. Ebédszünet alatt az uj sofőr odajött hozzám. Úgy tettem, mintha a motorban turkálnék. A vállamra csapott. — íiiieg von ! ismerkedjünk meg inkább. Együtt fogunk dolgozni. — S nyújtotta a kezét. — Oleg lljicsev vagyok, őslakó, hogy ugv mondjam. — őslakó ? — csodálkoztam.. — Na igen, — nevetett Oleg. — Altáji vagyok. Már a nagyapám is törte a szüzföldet. — Honnan kerültél a szovhozba? — A sofőr-iskolából! Hát ez még teljesen zöldfülű! Hirtelen egy egész fejjel nagyobbnak éreztem magam. Hol van ez tőlem! — Szóval, tudod már. hol keresd a szikrát a kerékben? — tréfáltam. — Tudom, megtanították ... Oleg szorgalmas einoer volt. Reggeltől estig a gépét piszkálta, még fagyban is. Én pedig leginkább zsebredugott kézzel sétáltam a sátrak között. Ha Oleggal egyáltalán szóba álltam, ilyesmiket mondtam neki fölényesen: “Munkálkodsz? Munkálkodj csak, munkálkodj, rádfér. Tanulmányozni kell a gépet!” Ha nekem mondott volna valaki ilyet, az első szavakra “begerjedtem” volna, ő meg föl se vette, vissza se szólt, csak mosolygott. — Te meg, Szergej, miért nem törődsz a gépeddel? — mondta mégis egyszer —, Nézd, milyenek lettek a kezeid: fehérek és simák, mint a kisasszonyoké. Meghökkentem. Ez a tudatlan fráter fog nekem magyarázni! Nekem, másodosztályú sofőrnek ! — Te ... te tanítasz engem ? Főnök lettél talán ? — Csak úgy, barátikig mondom. — Nem vagyok rászorulva a barátságodra . . . Az meg, hogy a kezeim tiszták, csak azt bizonyítja, hogy igazi jó sofőr vagyok. Tiszta a kéz — tehát rendben van a gép. Érted? És ahogy mondani szokás, jelentőségteljesen ránéztem Oleg kezére, mely csupa olaj volt, majd sarkon fordultam és bementem az ebédlőbe. Vacsora után megnéztem a filmet, amelyet ugyanott, az ebédlő-sátorban forgattak. Elbeszélgettem egy kicsit a szakácsnővel és mentem aludni. Az éjszaka közepén felébresztettek. — Plátonov! Az igazgatóhoz! Megnéztem az órámat: három. Minek keltik az embert ilyen korán? Amig öltöztem, egész szimfóniát vertek ki a fogaim —. olyan hideg volt a sátorban. Mentem az igazgatóhoz. Oleg is ott volt. Az igazgató le s föl sétált a sátorban. Bundáját a vállára vetette, nála is jó hideg volt. — Nahát, sasok — mondja. — Megjöttek az állomásra a rácsok, a szétszedhető lakásokhoz. Gyorsan be kell hozni a szovhozba. — Igenis! Mikor induljunk? — kérdeztem röviden. Hadd lássa az igazgató, hogy nem is vagyok olyan naplója), amilyennek ő a múlt alkalommal elkeresztelt. — Máris ... A meteorológusok hóvihart jeleznek. Utána enyhülés következik. Ha olvadni kezd, egy hónapig se tudunk bejutni az állomásra. — Világos. — Az előkészületekre adok egy órát. Megérkeznek az állomásra, megkeresitek Tarász Szein- jonovics' Podoprigora brigád vezetőt, ő majd megmutatja, hol vannak a rácsok. Megindultunk a kijárat felé. Egy pillanat! állított meg bennünket az igazgató. — Vezetőnek kinevezem ... — Rámnézett ! Természetesen! Ki mást lehetne? — Vezetőnek kinevezem Oleg Iljicsevet... Na járjatok sikerrel! Csak kint tértem magamhoz. Hogyan? Ezt a képzetlent — vezetőnek! Én meg, a másodosztályú sofőr, köteles vagyok neki engedelmeskedni?... Na jó, igazgató elvtárs! Még az ujjamat se mozdítom, ha ez a “vezető” összetöri a deszkát. Ha ő a vezető, feleljen is mindenért. Elrohantam fölébreszteni a raktárost: szükségünk volt bizonyos utravalóra. Az állomás messzi van, ráadásul hóviharra van kilátás. Én pedig még nem kerültem hóviharba, de mások elbeszéléséből tudom, hogy nem tréfadolog. A raktáros nehezen kelt föl. Aztán megkérdezte, hány ember részére kérek utravalót. Átvillant az agyamon: Oleg részét is át kellene venni. Na de rögtön döntöttem: nem! Hadd jöjjön csak a “vezető elvtárs” maga a raktároshoz. Még a végén azt gondolja, hogy hizelegni akarok neki. — Égj7 adagot. Aztán bementem a sátorba átöltözködni. Majd futottam a barátomhoz a szőrmecsizmájáért—az1 enyém szép fehér volt, de vékony és hideg. Aztán ... Szóval, amikor kiértem a géphez, már éppen indulni kellett. — Hol mászkálsz? — kérdezte Oleg. Rögtön azt gondoltam: “kezdődik!” — és viszszavágtam: —Semmi közöd hozzá! Hogy ez a könyöklő fráter ne képzelje magát valami nagy főnöknek. Megindultunk. Elől haladt Oleg. Nem kezdtem vitázni, amikor úgy döntött, hogy ő lesz elöl. Elöl nehezebb, különösen ismeretlen utón. Menj csak, kínlódj, kóstold meg a sofőrkását . . . Már megtettünk vagy tiz kilométert. Feszülten nézek előre. Hová rohan úgy Oleg? Végül még kiszalad a világból. Beleugrik a hóbuckába ezzel a sebességgel, ki se lehet rángatni. Állhat az ember és várhat, amig megérkezik a segítség. Eh. mégsem kellett volna előre engedni! Hajnalodott. Szép napkelte a téli sztyeppén — gyönyörködhet az ember. Mintha az égen hatalmas tűz gvulna. A hó előbb málna-piros lesz, aztán vörös és rózsaszín. Elterül rajta az autó hosz- szu lila árnyéka. Szép!.. . ■ Hirtelen fekete pontokat vettem észre az ég alján. Állandóan nőttek, mig végül hosszú teherautó-sor lett belőlük. Autóoszlop jött velünk szembe. Nincs rosszabb, mint az ilyen találkozás a téli utón. Hogyan kerüljük ki egymást a szűk csapáson? Kiszállunk, káromkodunk egyet a rend kedvéért — enélkül nem igen lehet meg a magunkfajta ember. A káromkodás azonban nem segít. Menni kell tovább. Elkezdjük vitatni: kinek kell letérni az útról? Miután eldöntöttük, együttes erővel kivisszük a gépeket a csapásból. Bevetjük azokat a hosszú rudakat, amelyeket télidőben minden soffőr magával visz az útra. A kerék alá illesztjük őket és ráhajtjuk a gépeket, óvatosan, türelmesen... Egy kis hiba, s a gép máris a hóban van. És senkisem távozik addig, mig ki nem húzzukOleg megállt. Én is lefékeztem. Megnéztük a helyet, ahol álltunk. Itt térünk ki — javasoltam. — Itt keményebb a hó. — Jó — egyezett bele Oleg. Odaértek a szembejövő gépek. A sofőrök kiszálltak a kabinból, rágyújtottak, ahogy illik. Oleg elővette a rudakat, s- kocsijának a hátsó kerekei alá illesztette. Ekkor jutott csak eszembe, hogy nem hoztam magammal a rudakat. Mit tegyek? Hogyan vágjam ki magam, hogy Oleg ne tudjon meg semmit? Nézem, nem messze áll tőlem a szemközti oszlop egyik vezetője. Fiatal, mint jómagam. A közelébe ódalgok, s mondon neki suttogva, mint ha megfáztam volna és náthás lennék: — Hallod, add kölcsön a rudjaidat. Úgy nézett rám, hogy a tekintetétől szerettem volna a hó alá bújni. —A tieid hol vannak? Mit mondjak neki? Ha megmondom az igazat, kinevet, Hogy a sofőr ilyesmit elfelejtsen! . . . Kezdtem magyarázni: — Uj szovhozból való vagyok, tudod ... Most kaptam a gépet. Nézem, Oleg már levitte a gépét a csapásról, s siet hozzám, hogy segítsen. Meglátta, hogy nincsenek nálam rudak, még az arca is elváltozott: — Dehát ez ugyanaz, mintha mezítláb jöttél volna el! ... Szerencsétlen semmirekellő! És még ő kiabálja lépten-nyomon: “Másodosztályú sofőr vagyok ...” Hallgattam. Odatettem a kerekek alá a rudakat, amelyeket a kezembe nyomtak, és félrevittem a gépemet. Az oszlop elment mellettünk. Gépeink rohantak tovább, már újból a csapáson. Ülök a volán mögött, s csikorgatom magamban a fogaimat, így leégni! És ki előtt, ezelőtt a zöldfülű előtt! Hogy lehordott! Mennyi sofőr volt körülöttünk! Mindnyájan hallották. Szégyen! Egyre dühösebb lettem, s lassacskán úgy tűnt, hogy mindennek Oleg az oka. Igen, igen, ő! Mi köze volt neki ehhez az egész dologhoz? Hát nem mindegy kié a rúd? De hiszen a gépemet félrevittem. Feltétlenül muszáj lármát csapni. Hogy üvöltött: “Másodosztályú sofőr!” Mintha ilyesmi mással nem fordulhatna elő. Persze, hogy előfordulhat. De Oleggel, gondolom. még nem történt meg! S a gépe is, bár őre-
