Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-02-15 / 7. szám
Thursday, February 15, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 9 HOZZÁSZÓLÁS A SZEMÉLYI KULTUSZ VITÁHOZ A 22. Kongresszus határozatai szerint Sztálint eltávolították a Lenin mauzóleumból. Ez nyilván azt jelenti, hogy a személyi kultuszt immár végleg likvidálták. Azonban amint látjuk, még itt, nem egy ovasó, bizonyára egyéni érzésekből kiindulva nem helyesli, hogy egy nagy halottat háborgatnak. Márpedig ha a szocializmus, a kommunizmus építését, annak gigászi méreteit tartjuk szemelőtt, akkor nem szabad megengedni, hogy tudatunkon parányi kis egyéni érzéseink legyenek úrrá, s hogy a 22. Kongresszus világméretű, döntő jelentőséggel biró határozatát csupán érzéseinktől indíttatva boncolgassuk. Nézzük csak a való tényeket. Sztálinnak, Lenin mellett, valóban óriási nagy szerepe volt az 1917-es forradalom győzelmében, majd ezt követően a polgárháború éveiben ugyan csak a legfontosabb posztokon vezetett, szervezett. Elszánt, bátor, és kiváló munkájával Lenin után ő lett a legnagyobb vezér, amit harcostársai is megerősítettek. Nagy géniuszát csak növelte, amikor a mezőgazdaság szocialista átszervezésében, erős kézzel csapott le a sfcabotálókra, az osztályellenségre. Sajnos, a sok méltó elismerés után csalhatatlannak képzelte magát és teljesen egyeduralkodóvá lett. Egykori harcostársaitól csak a magasztalást, a bókolást, szóval a talpnyalást fogadta el, de a bírálatot nem. Amikor a fasiszta Németország hitszegő módon megtámadta a Szovjetuniót, akkor a támadás váratlan volt, és felkészületlenül érte az országot. A háború alatt Sztálin vaskeze valóban megmutatkozott. ő azonban csak egy ember volt. Akinek igazán kijár az elismerés, az a hős szovjet nép, amely annyi szenvedéssel, kimondhatatlan véráldozattal megvédte hazáját, csodát müveit. Nem csak Sztáliné az érdem, hanem sokkal igazságosabb lene, ha a hős szovjet népnek adnánk elismerést. Talán, ha közelebb hozom a kérdést jobban meg lehet ezt érteni. Itt van a Magyar Szó. Vajon csak Rosner Sándor érdeme az, hogy a lap létezik? Igaz, hogy ő a szerkesztője, de ott van mellette a szerkesztőség többi tagja, akik nélkül nem lehetne lapot csinálni. De még ez se elég. Ott kell, hogy legyen az az hősies amerikai magyar haladó szellemű munkás, aki bátorítja, támogatja, és számtalanszor áldozatot hoz, hogy a Magyar Szó létezzen. Az olvasótábor nélkül bármilyen jó legyen az a szerkesztőség vagy kiadóhivatal, képtelenek lennének a lapot kiadni. A szovjet népnek ezt a szerepét állüotta vissza méltó helyére a 22. kongresszus. S nézziix, mi történt Magyarországon ? A felszabadulás után Rákosi jelszavaira igazi harci lendülettel megindult a romok eltakarítása, az -újjáépítés és az államosítások, majd az 5 éves terv. Ekkor Rákosi még igazi nagy vezető volt. Az ő szavára 1946-ban “földet vissza nem adunk’’ — jelszóval a harcos tömeg megvédte a földet Azonban az 5-éves terv idején már Rákosi körül is megállt az élet; egyeduralkodást honosított meg a magyar politikai életben. A hasznos bírálatot, az egyszerű javaslatokat elfojtotta és nem egy társa a börtönbe került. Szóval, hiba csúszott a vezetésbe. így, amikor 1950 után a nehézipar fejlesztésével párhuzamosan áz élet- szinvonalnak kellett volna emelkednie, ez nem történt meg'. A vezetők megfeledkeztek arról, hogy úgy a munkás, mint a paraszt csak akkor dolgozik szivvel-lélekkel, ha azzal párhuzamosan javulnak életkörülményei is. A szocializmust nyilván nem önmagáért kell építeni, hanem azért, hogy ezen keresztül a nép életszínvonalát állandóan emelni lehessen, a legmagasabb fokra. Abban az időszakban a munkások, parasztok lelkesedése állandóan csökkent. Egyik hiba volt a parasztság részéről a túlzott beszolgáltatást követelni, ezt nem kellett volna 1956-ig fenntartani. Igv az egyéni gazdák nem voltak érdekelve a termelésben. Az állami gazdaságok dolgozóira szintén ez állt. A tsz-ek szintén csak kényszeredetten dolgoztak. A tudatos ellenség is ezért könnyen működött és nem csoda, hogy még az 1950 utáni években sem termelt annyit a parasztság, hogy a városokat elláthassák elegendő élelemmel. Az államosítás, a centralizálás olyan kiterjedt volt, hogy gátolta az egyéni önnállóságot, kezdeményezést, stb. Az alsóbb vezetők mindent csak parancsra cselekedtek és ez volt a helyzet a dolgozókkal kapcsolatban is. Az egyéni erőből való építkezés, házak karbantartása majdnem megállt, vagyis igen lassan haladt. Az adott időszakban a dolgozóknak nagy százaléka teljesen lemondott a saját felelősségéről, kezdeményezéséről és mindent az államtól várt. mindent az államra hárított. Ezt idézte elő a személyi kultuszból eredő túlzott bürokratizmus. Én csak néhány dolgot emlitettem föl. de sokan megértik, hogy olyan hatalmas munkát, mint a szocializmus építése, csak az összes dolgozók áldozatos munkája révén lehet megvalósítani. Nem arról van szó, hogy talán Rákosi, vagy Sztálin nem harcoltak volna minden erejükkel a szocializmusért, sőt talán tulbuzgóan is. Magyar- országon Rákosi vezetésével a döntő lépések — az újjáépítés, államosítások, a reakció kiszorítása a hatalomból, valamint egy igen fontos a szocialista iparosítás a nehézipar megteremtése — lényegében megtörténtek. Idáig minden rendben ment. Ekkor azonban újabbat kellett volna előrelépni, és létrehozni a szocialista mezőgazdasá- kot. Ekörül az égetően fontos kérdés körül megállt az élet. Miért? Mert akkor már a személyi kultuszból eredő dogmatizmus, bürokratizmus, túlzott adminisztratív intézkedések, stb. nemcsak éreztették hatásukat, hanem a szocializmus építésének fékezőivé váltak. Lényegében a személyi kultusz azt eredményezte, hogy az ország vezető pártja elszakadt a dolgozó tömegektől, sőt a vezetők és az egyszerű tagok kapcsolata is meggyengült, ami nagy vonalakban azt jelenti, hogy megszakadt a munkás- osztály és a dolgozó parasztság testvéri kapcsolata, vagyis a munkás-paraszt szövetség. Azt pedig tudjuk, hogy a szocializmus építésének legfőbb alapja a munkásosztály és a dolgozó parasztság testvéri szövetsége. És mintahogv ingoványos talajra nem lehet házat építeni, ugyanúgy megfelelő fundamentum nélkül a szocializmus építése sem tudott előrehaladni. Ami a Szovjetuniót illeti, ott a személyi kultusz újjáéledése már a kommunizmus építésének gátját jelentette volna, ha Kruscsev végérvényesen le nem csap rá. Ha próbálnánk a szocializmus építésének azt a korszakát, azt a légkört képzeletben megszemélyesíteni. akkor egy erős embert kapnánk, akinek testét számtalan helyen ragályos, mérgező fekélyek borítják. A 22. Kongresszus, amely a személyi kultusz felszámolására végképen pontot tett, ezzel valójában annak az erős embernek a fekélyeit operálta ki, amelyek előbb-utóbb elrothasztották volna az egész embert. Ezért a 22. Kongresszus határozatait csak üdvözölni lehet, mert egy merész operációval újra egészségessé tette a szocializmus emberét. A személyi kultusz felszámolásával nem arról van szó, hogy talán ma az ártatlanul bebörtönzött emberek bosszút állnak Sztálinon. Távolról sem. Hanem arról, hogy a személyi kultusz teljesen gátat vetett a szocializmus építése tovább folytatásának. És amikor Sztálint eltávolították az őt meg- nem illető helyről, azzal az egész szovjet nép előtt esküt, hitet tettek, hogy soha többé nem jöhet vissza a személyi kultusz. Ezzel a szocialista tábor nem gyengült, hanem valóban egészségessé, erőssé vált. A 22. Kongresszus nemcsak a személyi kultuszt számolta fel véglegesen, hanem megmutatta ti kommunizmus nagy távlatait is, amelyek a a munkásmozgalomra, a gyarmati népekre igen jó hatással vannak. Érdemes összehasonlítást tenni a kommunizmus távlatai és a kapitalizmus jövője között; az eredmény nem kétséges mert minden a kommunizmus javát mutatja. E. Horváth Munkácsról akar fialtam Tisztelt Szerkesztőség! Egyetértek A. Remenár olvasó levelével, hogy a Magyar Szónak foglalkoznia kellene más országok híreivel is. Én Munkács mellől, Oroszvégről származom, ahol a kisorosz (rutén) nyelven beszél a többség, de beszélnek magyarul is, mert magyar iskolába jártak az emberek. Már foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy feladom a lap olvasását és megrendelem a rutén nyelvű (Lem- ko) lapot. De remélem, hogy teljesítik kérésünket és erre nem kerül a sor. G. T., Michigan • 312 X =289340%-r2309801/3983+34050=898 9472» ! A SZÁMOK beszélnek! • ’ írja Eörsi Béla S «■H * OY • 312X2A =289310%+2309801 /3982+34050=898«>9472• A sport jó üzlet Ha azelőtt billiókról beszéltünk, mindjárt a csillagoknak a Földtől való távolsága- jutott eszünkbe, vagy — a világháború óta — az állami adósság. Azt viszont senki sem hit né el, hogy az Egyesült Államokban sportra billió dollárokat költenek évente; egyedül Dél-Kaliforniában negyedbillió dollárt. Dél-Kalifornia jó éghajlata igen kedvező mindenféle sport részére. Az igaz, hogy operája, hangverseny tenne nincs, de a spórában van mire büszkélkednie. 30 millió dollárért vásárolták meg a brooklyni Dodger-eket (baseball csapat); az elmúlt évben 15,740,000 ember lépte át a sportarénák kapuját, akik 31 millió dollárt fizettek be belépődíj gyanánt. Ezenkívül még 235 millió dollárt költöttek el a különböző sportok élvezetére» A belépődíjak legnagyobb részét természetesen a lóversenyterek zsebelték be. Azt nem tudjuk, hogy az engedélyezett és nem engedélyezett fogadások hány billió dollárt tettek ki, s azt sem, hogy hány asszony sirt és mennyi gyermek maradt emiatt cipő nélkül. Erről sajnos nem beszél a statisztika, pedig a titkos lóverseny-fogadások tartják fenn a földalatti gonosztevőket. A kábítószerek árusítása csak szegény rokon ehhez a jó üzlethez képest. Azt viszont tudjuk, hová ment a több mint 15 millió déikaliforniai sportkedvelő. Lóverseny belépődíjakra kb. 15 millió dollárt költöttek, ezután jön a‘baseball meccsekre költött 6 és fél millió dollár, futballra 5 és félmillió, basketball- ra (kosárlabda) 1.7 millió. Érdekes jelenség, hogy a boxolás és birkózás már nem érdekli olyan mértékben a kaliforniaiakat, mint a múltban. (Talán azért, mert ezek zárt helyeken játszódnak le.) A sportban való részévételre a délkaliforniai kb. negyed billió dollárt áldoz. Legtöbbe a golfozás kerül. Azt látjuk, hogy ma már szinte kötelessége minden társadalmi sikerre vágyó embernek, hogy golfozzon. 1960-ban 65,800,000 dollárt költöttek golfozásra és a golfpályák több millió dollárt érnek. A legtöbb helyen bevándoroltat, vagy a nem uralkodó vallásokhoz tartozóat nem veszik fel a golfklubok tagjai közé. Van néhány városi golfpálya, ahol nincs' megkülönböztetés. Csak ebben az államban történhet meg olyan hihetetlen eset, hogy egy olasz származású ember, akit a II. világháború előtt az egyik golfklub nem vett fel tagjai közé, a háború után olyan gazdag lett, hogy a közben elszegényedett golfklub területét megvásárolta, felparcellázta és nagy vagyonra tett szert belőle. A kuglizás is nagyon divatossá vált az utóbbi időben; 53,000,000 dolláros bevételt jelentett, ami nem megvetendő összeg. Ez a sport nem olyan elegáns, mint a golfozás, s igy a milliomos vidékeken nem is találhatók az úgynevezett “bowling alley”-k. A 20-as években olyan divatossá vált sportok, mint a halászat, horgászat, csak 34 és fél millió dollárt hoztak, holott ezek a sportok igen egészségesek és jó lenne, ha több apa vinné gyermekét halászni ahelyett, hogy a “poker-palotában” és a lóversenytéren töltené szabad idejét. Dél-Kalifornia vadregényes vidékei igen alkalmasak a vadászatra, de ezt inkább az idősebb generáció űzi. Van azonban vagy 115,000 kis és nagy yacht a Csendes-óceán szép kikötőiben, melyek 148 millió dollárt érnek. Erre a sportra is kb. 28 millió dollár megy évente. Ezenkívül sokan síelnek, bár itt nem találhatók olyan jó pályák, mint az állam északi részeiben. A sport rendkívül egészséges szórakozás, különösen, ha nemcsak szemléljük azt, hanem akti van részt is veszünk benne. A lóversenyfogadások betegsége természetesen mindenkit utolérhet. A gondolkodó embernek fáj az, amikor azt látja, hogy a “bookie” már a gyár kapujában, vagy még a műhelyben elkapja a munkásembert és kihasználja gyengeségét. Erre és más hasonló gyarlóságokra azért van itt olyan nagy lehetőség, mert hiányzik az emberekből az idealizmus, a kitűzött cél elérésére való törekvés. Ugyanakkor a hidegháború és az atomháború fenyegetése mérgező hatással van nemcsak a fiatalságra, de az egész nemzetre is.
