Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)

1961-12-21 / 51. szám

AMERIKAI MAGYAR F7rt

Thursday, December 21 19»

14

Riport a Vörös térről

Több olvasónk érdeklődött a Szovjetunió Kommunista Pártjának 22. kongresszusán Jefolyt eseményekről. Alább közlünk egy eikket, amely a magyarországi “Élet és Irodalom” c. lapban jelent meg és amely mély érzéssel visszatükrözi a szovjet ember lelki világát.

Ilyen lehetett valaha a Forum Romanum. Amerre csak a szem ellát a hatalmas téren, mindenütt tárgyaló beszélgető embercsoportok. A szitáló ködben nedvesen csillog a kövezet. A mauzóleum homlokzatán egyetlen szó: Lenin. Tegnap még ott volt Sztálin neve is. Tegnap. . . tegnap reggel gyűlés volt a Vlagyimir Iljies gyárban, azelőtt pedig Leningrádban, az egykori Putyilov müvekben, meg máshol; ki tudná megszámlálni, hány városban, hány gyárban mondták el a munkások a véleményüket. Tanúi voltunk mi is ennek a viharnak odabent, a Kongresszusok Palotája hatalmas üléstermében, ahol hatezer kommunista egyetértése moraj lőtt fel, amikor a szónokok tolmácsolták a gyárak javaslatát; hatezer kommunista részvétét hallottuk a súlyos sóhajokban és nem egyszer a fel-felcsukló férfisirások fájdalmában, amikor a megkinzottak és meggyalázottak szónoka, az őszhaju Lazurkina elvtársnő, Lenin egykori harcostársa csatlakozott megrázó vádbeszéddel a munkások javaslatához. Hatezer kommunista komoran dübörgő tapsa pecsételte meg a javaslat sorsát: Sztálin méltatlan arra, hogy a mauzóleumban Lenin mellett legyen a helye.

.. . S most itt állnak az emberek a téren. Százak, de talán ezrek, — ki tudná megszámlálni. Felülről sötétlik a tér. Jönnek az emberek, ki aktatáskával, ki csomaggal, ki csak úgy, — megállnak egy félórára, szót váltanak. A reggeli lapok közölték a hirt, hogy a kongresszus határozatának megfelelően Sztálin hamvait kivitték a mauzóleumból és a Kremlin falánál temették el. Mi, akik a délelőttöt az ülésteremben töltöttük, alig vártuk a déli “nagyszünetet”, hogy kijöhessünk a térre. Nem a friss sirhant miatt, hiszen előre tudtuk, hogy olyan lesz, olyannak kell lennie, mint amilyen a Kreml falánál a többieké. Hanem az emberek miatt. Évek alatt megtanultuk már Moszkvában, hogy bármi történik, az újságírónak el kell jönnie a Vörös térre,-mert itt tudhatja meg leggyorsabban, mit gondol a város. Ide özönlöttek az emberek, amikor a rádió bemondta, hogy Gagarin a világűrben van, — itt várták Titov visszatérésének hírét is. Itt csoportosultak, tárgyaltak a fenyőkkel szegélyezett bástyafal alatt már a kongresszus második napján, amikor a lapokban megjelent Kruscsev nagy beszámolója. Most pedig — érthetően —, különösen sokan vannak itt.

★

Járjuk a teret, és meg-megállunk a beszélgető csoportok mellett. Az emberek nyugodtak. Nemrt is beszélgetnek, inkább hangosan gondolkodnak.

— Hát igen, — nem olyan egyszerű ez. . .

Magas, szemüveges, 88 körüli férfi mondja.

Ismerőseivel beszélget, de idegenek is megállnak körülötte. Nem zavartatja magát. — Nem olyan egyszerű, — fordul a körülállókhoz, s mintegy önmagának hozzáteszi: — Mi nem tudtunk semmit. Mi harcoltunk és bíztunk benne. Akárhogy is volt, de az ő nevével győztünk.

— Akár az isten nevével, — biggyeszti el gúnyosan a száját egy scinos diáklány és továbbmegy. Ügyet sem vetnek rá. A magas, szemüveges pedig folytatja a hangos gondolkodást:

— Értem én, hogy igy helyes ez. Ennek igy kellett történnie. Ha arra gondolok, mit tett az emberekkel, kommunistákkal, ökölbe szorul a kezem és ütni szeretnék. De a neve laz mégis egy darab az én életemből is, meg mindannyiunkéból. Pokolian nehéz józanul végiggondolni az egészet.

Sokan állnak már körülötte. Az emberek csendesek, komolyak. Egy idős férfi, aki eddig figyelmesen hallgatta a szemüvegest, melléje áll, a vállára teszi a kezét, de nem hozzája, hanem a többiekhez fordulva mondja:

— Igen, nagyon nehéz végiggondolni. Fáj megtudni egy emberről, hogy nem az akinek hittük. Én megértem magát. Olvasta Lazurkina felszólalását? — kérdezi a szemüvegest, s ujjával a Kremlinre, a Kongresszusok Palotája felé mutat. Az az elvtársnő két és fél évet ült börtönben és tizenhét esztendőt töltött internáló táborban. Becsülete» kommunista, olyan, akit Lenin is értékelt. Emlékszik, mit mondott? Hogy ő is, és sokan a személyi kultusz áldozatai közül még ott, a “táborban” sem hitték el Sztálin, felelősségét. Még ott is erről vitatkoztak, s neki küldték a leveleket, vele akarták tudatni az igazságot. Éppen vele, — érti? Hát ha ők igy voltak, nem csodálkozhatunk magán, meg másokon, hogy úgy érzik, átkozottul nehéz ezt végiggondolni. De ők is végiggondolták, megemésztették és javasolták, hogy Sztálint vigyék ki a mauzóleumból. Maga is végig fogja gondolni. Ez a dolgok rendje. így igazságos.

— Igen, igen mondja a szemüveges férfi. Magának igaza van, de ugye nehéz, nemcsak nekem nehéz?

— Nehéz, ■— mondták mások is és továbbmentek, a kis csoportból néhány perc múlva senki nem maradt.

★

Hányféle beszélgetést hallottam ezen a napon, — s a rákövetkezőkön is :— Moszkva “Forum Ro- manumán”, nehéz lenne egységes képet festenem róluk. Hallottam egy idős embert, aki öklét rázta a friss sir felé és átkozódott. Senki nem ..szólt hozzá, senki nem tüzelte, de csillapítani sem akarta. Egy leány, diákforma, a mellette lévő fiatalember mellére borulva zokogott. Csupa fiatal állt körülötte és vigasztalták. Az egyik diák a kérdő pillantásokra csendesen, kurtán válaszolt: — Árva. Mindenki megértette. Hallottam embereket, akik rosszallották Sztálin eltemetését. Hallottam, ahogyan vitatkoznak velük — ismerősök és ismeretlenek. Senkit nem torkollnak le, senkit nem szidnak. Érvelnek. Az idősebbek csendesebben, a .fiatalabbak szenvedélyesebben. — Kit tiszteltél benne? — hallottam a GUM-áruház előtt a járdaszélen egy csoport egyetemista között. — Magadat. Meg az apádat, a testvéredet. Azt mondták, ő épített gyárakat, ő verte meg az ellenséget, ő adott kenyeret, ő szerzett nekünk nemzetközi tiszteletet. Te örültél a gyáraknak, a győzelemnek, a kenyérnek, mindennek, s elhitted, hogy ez mind, mind Sztálin müve. Pedig az apád épített gyárat, az anyád kapálta a földet, és a bátyád esett el Berlin alatt, őket kell tisztelni, rájuk kell büszkének lenni, — a népre, érted ? — magunkra, a Szovjetunióra!

Most, hogy visszalapozgatom a jegyzetfüzetemet, egybekapcsolódnak az oldalak, amelyeket kint a téren, s amelyeket bent az ülésteremben Írtam tele. Tvardovszkij felszólalásából egy részletet szóról szóra jegyeztem le. Milyen pontosan ide illik: “Az a komoly és bonyolult eszmei fordulat, amely a 20. kongresszus utáni időszakot jelzi, sokunknak nem volt könnyű és nem egyszerű. Nem mindent és nem mindnyájan értettük meg azonnal. Voltak nehézségek abban a tekintetben is, hogy leküzdj ük a megszokott elképzeléseket, a régi pszichológiát. Aligha lehet azonban a szellemi élet mintájának tekinteni a teljes gondtalanságot, könnyedséget és töprengésnélküliséget ilyen esetekben, amikor az emberre valósággal rázúdulnak a problémák.”

Igen, erről volt szó ott kint a téren is. Hogy nem lenne igaz a könnyedség, a zajos hurrá, a problémátlanság. Ehhez a néphez és történelméhez méltatlan lenne. Nem lehetne hinni abban, hogy egyszerre teljesen megértették, egyszerre elitélik és eltemetik a személyi kultuszt annak minden súlyos következményével. De igy, hiteles és igaz. így méltó hozzájuk. Sokan most mondják ki először a véleményüket. Sokan először für- denek meg a kiteljesedett szocialista demokrácia lehetőségeiben. S ezt éretten, felelősségtudattal, szinte méltósággal teszik. Van abban valami imponáló, ahogy azon a hatalmas téren, amelynek minden kőkockája történelem, az emberek összefognak, hogy együtt éljék át amit mindenkinek külön-külön is át kell élnie* Milyen rikító színe lett volna ezekben a napokban egy ujjongó Vörös térnek! De igy milyen sokatmondó az a végtelen emberkigyó, amely valahol a Történelmi Múzeumon túl kezdődik, s a Mauzóleumnál ér véget. Az emberek végiggondolják és megtárgyalják a kong resszus következtetéseit, azután beállnak ebbe a végtelen sorba, hogy most, a megtisztult gondolatok fényében ismét láthassák azt az embert, akinek eszméi minden koron diadalmaskodva mutatnak utat.

A mauzóleumon egyetlen szó vörös betűi fénylenek: Lenin.

Beállunk a sorba. Lassan haladunk előre. Bent, a mauzóleumban az emberek sokáig állnak Lenin előtt, nehezen mozdulnak tovább. Senki nem sürgeti őket. Kell ez, jó ez. Csöndben jönAek ki és megállnak a téren. S ismét mosolyt látok; egy idős bácsi mosolyog és azt mondja a feleségének: «— Visszatérték a helyére. Szabó L. István

A világ legdrágább országa

(Folytatás a 6-ik oldalról)

azok az épület-betonvázak, amelyeknek a tovrábl építését hirtelen abbahagyták. A katonatis,. pedig ismét szőni kezdték a rendszer megbukta tására irányuló összeesküvéseiket.

Betancourt minden lehető módon igyekezet megmagyarázni, hogy csupán félreértésről va szó. Leváltotta túlságosan baloldali érzelmű ni nisztereit, és szövetségre lépett azzal a Keresi tényszocialista Párttal, amelyet néhány évvel kq rábban még reakciós és népellenes érőnél''bélyeg zett meg a nyilvánosság előtt. Élére állt d Castro ellenes latinamerikai keresztes hadjáratna . Pár jának balszárnya felháborodott ezen a pálfordu láson, s kivált a Demokratikus Akciópártból. Til takozásuk jeléül több kar diákjai egyhangúlag Fi del Castroról nevezték el évfolyamukat. Az elnöl demokráciaellenes megtorló intézkedésekkel vá laszolt, de nem sokra ment velük.

Mindezzel az volt a célja, hogy — Caracasbai gyakran hallható kifejezéssel élve — “vissza nyerje az üzleti világ bizalmát.” Ez, úgy látszik sikerült is neki. Az építkezés lassanként újból i régi ütemben folyik, s az üzleti élet kezd felien dűlni. De hol van a beigért szociális előrehaladás ‘

Betancourt elnök váltig állítja, hogy ő végre hajtja a földreformot, s tavaly már ki is osztoti

25,000 birtoklevelet. De akkor meg miért özönlenek a parasztok továbbra is Caracasba ? S miér nem növekedett Venezuelában a mezőgazdaság termelés ?

Azért, mert akármilyen földreform nem oldja meg a problémát. A venezuelai ellenzék véleménye szerint Betancourt földreformja nem egyéb, mint szemfényvesztés, és csak a földdel üzérkedők gazdagodnak meg belőle.

Mert nem elég gazdasági épületet és földet adn a parasztoknak. Ezenfelül még a gazdálkodáshoz szükséges eszközöket is meg kell adni nekik. Hitelre van szükségük, és ésszerű általános tervet kell számukra kidolgozni. Mert másként inkább otthagyják állítólagos tulajdonukat, s a caracasi nyomortanyákon tengődnek, remélve,-hogy—egy^ szer majd csak meg tudják keresni a betevő falatjukat.

De már az a kevés is, amit eddig tett, BgfiVr,. court ellen sorakoztatja fel az üzleti világ^’jóic« tős részét. Szemére hányják, hogy a szabad devizaforgalom megakadályozásával bevezette a pénztőkék ellenőrzését. S még mindig azzal gyanúsítják, hogy titokban kommunista.

így aztán majdnem minden este plasztikbombák robbannak Caracasban. Eleinte Castro híveinek tulajdonították a merényleteket, de hamarosan kitűnt, nem képtelenség azt állítani, hog\ machiavellizmusában a szélsőjobboldal saját maga pusztítja el helyiségeit. Ezért Caracasban ma már elismerik, hogy a merényleteket egy, bizonyos katonai körök támogatását élvező szélső- jobboldali terrorista szervezet hajtja végre. Egyébként a merényletek nagyon gyakran éppen Betancourt Demokratikus Akciópártjának helyiségei ellen irányulnak.

"Azt az egyet el kell ismerni — mondta nekem egy kiváló venezuelai értelmiségi férfiú —, hogy Betancourt helyzete sem könnyű, s ügyes manőverezéssel meg tudott akadályozni egy katonai államcsínyt. Ez elvitathatatlan érdeme.” Meghajlok venezuelai barátom Ítélete előtt. De sem tőle, sem a venezuelai miniszterektől nem kaptam feleletet arra a kérdésre — amelytől pedig Latin-Amerika jövője függ —, hogy miként adhat egy ilyen csekély hatékonyságú reformizmus “demokratikus választ” a kubai forradalmárok kihívására- Valóban azt hiszik talán, hogy az a sok millió latin- amerikai, aki sürgősen ki szeretne jutni a ny mórból, tétlenül várni fog még évekig, mig T' tancourt elnök és társai visszaszerzik az üzk körök bizalmát, s belefoghatnak holmi óvatos reformokba.?

Ha igaz az, amit Washingtonban mondtak nekem, s Betancourt valóban Latin-Amerika legkiválóbb demokratikus vezető államférfija, akkor erős kételyeim vannak e kontinens demokratikus fejlődését illetően.

MEGLEPŐ felfedezést tett egy angol detektív: Londontól 20 kilométernyire egy gazda a földjén -madáreleség céljára termesztette azt a növényt amelyből a marihuana nevű, nemzetközileg tiltott kábítószer készül. A rendőrség hat mázsányit lefoglalt a veszélyes “madáreleségből.”