Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)
1961-12-07 / 49. szám
Thursday, December 7, 1961 AMERIKAI MAGYAR SZÓ „... 9 HUSZONÖTÉVES A WINDSORI MAGYAR OTTHON A magyar zenéért, népi kultúránkért... November 25-én ünnepelte Windsor és környéke magyarsága, a 25. évfordulóját a windsori “Magyar Otthon” felavatásának. Egy negyedszázad telt el azóta, hogy egy kis, maroknyi magyar munkásember, keserves és nehéz munkájából összegyűjtött centjeiből, összeadta azt az ösz- szeget, amiből az épületet vásárolták. Emberfeletti áldozattal tartották fenn az elmúlt 25 esztendő alatt, öreg, fáradt munkásemberek ülték körül az ünnepi asztalokat, de szemükből, töretlen lélekről tanúskodó, kemény, harcos tekintet su gárzott. Csak az évek szálltak el a fejük felett, lélekben, gondolatban es tettekben még ma is tüzes, pattogó fiatalok. Szívesen beszélnek az elmúlt 25 év harcairól, gondjairól, bajokról. Ma a pihenés, az emlékezés napján, szeretettel, gyengéden, sokszor könnyes szemmel gondolnak vissza és beszélnek az örök nyugalomra tért harcostársakról, kiknek emléke ma is itt él velünk, teljes elevenségében, s mi, kik soha nem is láttuk őket vagy beszéltünk velük, érezzük, hogy ma itt vannak ők is velünk, mert soha nem hal meg az, kit nem felejtenek el. Harcos kiállásukkal, osztályukhoz a halálukig kitartó töretlen hűségűkkel, a gránitnál is maradandóbb emléket, mindannyiunk előtt világitó fáklyaként álló, erkölcsi örökséget hagytak. Nem, ők nem haltak meg, csak nyugovóra tértek. A hatalmas helységet, melyben ma ünnepelünk, úgy ásták ki kétkezi munkával, az épület alatt. "Hol voltak még akkor a gépek, dehát pénz sem került volna arra. így ez a bálteremnek is beillő óriási terem, a munkásösszefogás, egymásbave- tett hit és akarat példaképéül megteremtődött. Aki éppen akkor munkanélküli volt, az azért ásott, mert hát “Magunknak, a munkásoknak csináljuk”, aki dolgozott éppen, az azért jött oda a munka után ásni, mert “Csak nem gondolja, hogy ki akartunk maradni a közös munkából.” Bizony itt keresve sem találni meg a szavakat, hogy az ember megmagyarázza, mi ez, mi az az erő, ami ily tettekre késztet embereket. Az áldozat, önfeláldozás, kicsi szavak ahhoz, hogy befedjék ezeket a fogalmakat. Ehhez öntudat kell sziklaszilárd kristálytiszta munkásöntudat. Csak ez a hatalmas mindent megmozgató erő az, amely a világmindenség átformálására is képes. Szelidszavu, barátságos öregek. Vállamon, tonnányi sulyávalérzem a rengeteg munkát, melyet ez a fáradt, kérges kéz elvégzett, de mégis mintha emelkednék, erősödnék attól, hogy kezét a vállamon tartva, velem beszélget. Szavaiból végtelen szeretet árad, mart úgy érzi, hogy az vagyok, ami ő, egy proletárgyerek. Beszélgettünk mindenről, múltról, jelenről, de főleg a jövőről. Erről a legszívesebben beszélnek, mert a történelem igazolta őket. Kemény harcokkal teli életük, soha fel nem adott reményeik, melyek, ma otthon valóra válnak, ahol a munkásember élete napról-napra szebb és jobb lesz, mind az ő munkájuk gyümölcse. Ma, amikor velem beszélget, most is a jövőbe mutat és rám tekint, fiam, te vagy a jövő, ez itt mind a tied. Mi az alapot leraktuk a te dolgod, hogy tovább építsed. Mintha az arcomból olvasná ki, hogy ott a számon a kérdés, hogy hátha én ennyi áldozatra képtelen leszek, akkor mi lesz? A válasz nem késik az el nem hangzott kérdésre; nem vagy és nem leszel egyedül, sokan vagytok erősek, fiatalok és mi mindig veletek leszünk. Nagyon kicsinek éreztem magam és gyereknek, de mint akkor is mindig apám erejében biztam, most is úgy éreztem, mintha vele beszéltem volna, az otthon melegét éreztem s benne a bölcset, az öreget. A hangulat kitűnő és magyaros volt. Jakab Emil és zenekara szolgáltatta a talpalá valót. A zenekar pompás látványt nyújtott, fehér ingben és piros lajbiban. Mintha otthon lettünk volna. A prímás, Jakab Emil halkszavu fiatal magyar gyerek, '38-ban, 10 éves korában jött szüleivel Kanadába, hivatását nézve, egy gyárban munkavezető. Kérdésemre elmondja, hogy 14 éves volt mikor az első magyar zenekart összeállította Chattamban egy ifjúsági zenekart. 1948-ban visz- szament az óhazába, zeneelméletet és magyar zenét lanult Egerben Knábel Istvántól. Majd visz- szatért Kanadába és hozzálátott egy újabb zenekar megszervezéséhez, Nős, van egy két éves kisleánya. Kérdeztem, őszintén szólva nagv csodálkozással. hogy-hogv e környezetben, itt Kanadában magyar zenével foglalkozik. Nagyon egyszerű mondta, szeretem a magyar népzenét, eny- nyi ez egész. A magyar •népzenetár oly gazdag, változatos és kimeríthetetlen, hogy ezt csak szeretni lehet. Állandóan képezem magam, hogy minél többet tanuljak belőle. Vannak nehézségek is, de ezt abbahagyni nem lehet. A művész rajongásával beszél a magyar zenéről és az est folyamán meggyőződtünk róla, hogy valóban művészi művelője a magyar népi muzsikának. Bodnár Ferenc cimbalmos, ő is mint a zenekar minden tagja, megérdemli a művész nevet, mert nehéz körülmények között, óriási áldozatkészséggel vállalkoztak itt, a magyar földtől távol arra, hogy megőrizzék az itt élő magyarjaink számára tisztán és magyarosan, népizenénk minden akkordját. 1929-ben jött Kanadába Szabolcsból, Vencsellő községből. 27 éve foglalkozik magyar zenével. Foglalkozását nézve, szobafestő, nős, 1 gyermeke van A magyar népizene határtalan szeretető, amiért ma is tanul és fejleszti zenei tudását. Földesi Mihály, hegedűs. Szülei 1927-ben jöttek Kanadába Veszprém megye Dudar községből, ő maga Itt született. 19 éve foglalkozik magyar népzenével. Miért? Szeretem nagyon a magyar népi muzsikát mondja, benne van véremben. A Chrysler müveknél dolgozik, nős, 2 gyermeke van. ő másodgenerációs, de úgy érezzük, hogy izig-vé- rig magyar ember, talán meg is haragudna, ha mást gondolnánk róla. Nagyon szépen és stílusosan beszél magyarul. Ezt itt külön megköszönjük kedves szüleinek ismeretlenül is, hogy egy ilyen derék magyar munkásembert neveltek itt, idegenben fiukból. Bernáth Ferenc, hegedűs. 1930-ban jött Kanadába, kertészkedéssel foglalkozik, nős, két fia van. 25 éve foglalkozik magyar népzenével, csöndes, halkszavu és nagyon szerény. Nem akar magáról beszélni, inkább a társait dicséri, hogy “ők nagyon jók”, de ő sem marad el semmiben a többi mögött a zeneművészet terén. Csorba Miklós bőgős. Szabolcs megye Gávár községből 1929-ben jött Kanadába. 1934 óta foglalkozik magyar népzenével. Dohányfarmer és öt gyermek apja. Nagyon szeretem a magyar népzenét, mondja és a bőgőt. Szeretnék tanulni is, de nehezen tudunk hozzájutni dolgokhoz. Kérdeztem, hogy tudja ezt csinálni, hogy ott a farm és az öt gyerek mellett még jut ideje a zenetanulásra is. Csendben, mintha magának mondaná, hogy “ha az ember szeret valamit, azért mindent megtesz.” Vacsora közben háborgattam őket kérdéseimmel, de örömmel válaszoltak mindenre, amit kérdeztem tőlük. Szavaikból kicsendült az akadályokat nem ismerő szeretet, azért a muzsikáért, népzenéért, amivel születtek, és kifejlesztettek. Idegen környezetben .tengernyi nehézség közepette fejlesztették tudásukat, hogy minél többet és minél jobbat adjanak művészetükből, azokból a dallamokból, melyek elhagyott szülőföldünket varázsolják elénk és könnyeket csalnak a szemünkbe hallásukkor. Jóformán mindegyik más városban lakik, Windsor környékén, de nemtörődve az idővel, fáradsággal, hogy összejöjjenek a próbákra. Kárpótlásuk, örömük ezért az a tudat, hogy min- - két boldoggá tettek egy pár órára; elfeledtették velünk a mindennapi élet keserveit és boldog hazai légkört varázsoltak körénk. Álljanak ők példaképül előttünk, a közös ügyért való áldozathozatal pillanatában, mert tanulhatunk tőlük, mi fiatalok. Ennek a negyedszázados évfordulónak az estéjén Windsor magyar társadalmának minden rétege képviseltette magát, hogy elismeréssel adózzék az alkotók és a negyedszázadon át fenntartók előtt, kiknek köszönhető ez az Otthon. A magyar haladás és kultúra szülőföldünktől ezermérföldekre távol levő végvára, Windsor és környékének ez a pici, de szellemében óriási Magyar Háza. A windsori asszonyok, anyai szeretettel, gondoskodással elkészitett kitűnő vacsorája, kifogástalan magyaros vendégszeretetről tanúskodó igyekezete, kedvessége, elismerést és tiszteletet váltott ki mindannyiunkból, akik jelen lehettünk ezen az ünnepen. Meg kell, hogy emlékezzünk róluk is, mert az ő serény kezük varázsol az épületből otthont, rideg, kemény, harcos életünkbe gyengédségük adja a családi szeretet melegét, aggódó, féltő gondoskodásuk neveli gyermekeinket. ők legerősebb támaszai a mindennapi létért vívott harcunknak, tőlük hallottuk először édes anyanyelvűnket, ők tanítottak bennünket először Szülőföldünk és népünk szeretetére. Minden köszönetünk és elismerésünk a tiétek munkásvezéreink, az elmúlt 25 év áldozatos helytállásáért. További jó munkát és sok sikert kivá: apróságok ► < ► Kovács Erzsi rovata '* ► AA A A**..... . 4 . < Nem kell a szerénységet túlzásba vinni Hazánk nagy költője ugyan igy énekelte meg: Légy szerény és érdemeid Ne emlegesd soha, , Az ibolyát a sötétben is Elárulja illata. De mivel Amerikában az ibolyának nincs illata és igy még a világoson se találnák meg, nemhogy a sötétben, a “szerény” kis ibolya kénytelen kékebb, nagyobb virágot növeszteni és sokkal hosz- szabb szárat, mint a magyarországi szerény testvére. Hát mi se akarunk szerényebbek lenni az ibolyánál. Mindezt csal azért bocsájtottam előre, hogy jobban megértsék a bosszúságomat. Tegnap ugyanis megkaptam a Naptárt. Pechemre. először a levelet olvastam el, amit beletett az Ügyvezető Bizottság. Ebben a levélben szó szerint az áll, hogy: “Sajtónk most lépett fennállásának 60-ik esztendejébe. Tudjuk, hogy ennek a történelmi eseménynek a megünneplésére sokkal szebb és sokkal terjedelmesebb naptárt kellett volna kiadnunk, de sajnos kis erőnkből csak ennyire tellett. Tudjuk, hogy olvasóink ezt megértéssel veszik tudomásul.” Szó szerint igy áll a levélben. Hát kedves Ügyvezető Bizottság én a magam részéről nem veszem megértéssel tudomásul, mert amint eddig elolvastam a levelet, már kedvem se volt a naptárt kinyitni. Minek olvassam el, ha maga a lap ügyvezető bizottsága lesinkófálja ? Csak úgy bal kézzel, inkább szórakozottságból, mint kíváncsiságból, a legutolsó oldalnál kinyitottam. Félszemmel oda pillantottam, látom a Gyetvai János nevét. Na, ezt már megnézem, hát lapozok még egyet, csak úgy hátulról, ott a János mosolygós képe. Na nézd csak. A másik oldalon meg Gárdos Emil, meg Grace. Péter Jóskáról egy cikk. Itt meg a Talyigás család fényképe. A kislányból nagy leány lett. Ez meg itt nem más, mint Beb- rits Lajos! Most már gyorsabban lapozok és kit találok a következő oldalon, mint Abelovszky Jóskát. Megnyugvással látom a képen, hogy nemcsak én híztam meg az utóbbi “egynéhány év- íren”. Aztán egy másik gyönyörű kép a Toma- niczka házaspárról. A Katica örökké mosolygó arca, a Kálmán meg mintha csak hallanám, hogy azt mondja: “Na, asszony, ehhez meg mit szólsz?” El-el nézem a képeket, elolvasom a kedves jó barátokról szóló cikkeket és úgy érzem magamat mint aki egy nagyon, de nagyon szép ajándékot kapott. Most már két kézzel lapozom a naptárt és ráismerek a Gallért Hugó szebbnél szebb rajzaira, amikkel a tudományos cikkek oldalát és a szép- irodalmi oldalakat kidiszitette. Milyen izlése3 szép munka. Mennyi szép vers, novellák, úgy látom, hogy egész kis regény is van benne. Annyi humor, annyi vicc, hogy e sorok Írója egy esztendeig elélne belőle. Magyarországi cikkek, képek, cikkek a világ minden tájáról. Most nem érek rá elolvasni mindent, csak egy kis Ízelítőt kaptam még belőle, de látom, hogy sok sok kedves órát fog adni az átolvasása. Hát erre a naptárra mondja az ügyvezető bízott ság, hogy “kis erőnkből csak ennyire tellett?” A magam részéről hálásan köszönöm ezt a művésziesen, sok szeretettel összeállított naptárt, ami — szerintem — nagyon is megfelel a lap 60-ik évének és kívánom, hogy száz éves koráig ilyen nívósán jelenjen meg a naptár. Most még csak azt szeretném, hogy jómagam is elolvassam a 100 éves születésnapra irt “szerény” kis naptárt. «WWWVWWWWWWWWWWWtAAAAJWWWWWVtl IFJ. PAPI’ JÁNOS diósgyőri dolgozó feleségével együtt gyufaszálakból felépítette a Kreml méretarányosan kicsinvitett mását. Több mint ötezer órát dolgoztak, s tízezer szál gyufát használtak fel. nunk az elkövetkező sok-sok esztendőre a jobb, emberibb életért vívott mindennapi harcaitokhoz. Torontói
