Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)
1961-11-09 / 45. szám
Thursday, November 9, 1961 AMERIKAI MAGYAR SZo 13 ANGOLAI HARCOK ÉS A PORTUGAL GYARMATOSÍTÓK Immár fél esztendeje folyik Angolában a fegyveres felszabadító harc a portugál gyarmatosítók ellen. Ez a mozgalom viszonylag későn, de elemi erővel robbant ki s gyors elterjedésének okait a portugál gyarmatosítás olyan sajátosságaiban kell keresnünk, amelyek nem egy tekintetben eltérnek a brit, a francia vagy a belga gyarmatosítók módszereitől. Érdemes ezeket a sajátosságokat közelebbről megvizsgálnunk. ötszázéves népirtás A portugálok voltak Fekete-Afrika első gyarmatosítói. A földrajzilag kedvező helyzetben levő Portugáliában viszonylag korán kialakult a központosított feudális állam, tengerészei Afrika nyugati partvidéke mentén haladva már 1482-ben eljutottak a Kongó folyó torkolatáig, ahol az egyenlitői-afrikai bantu négerek egyik kezdetleges államalakulata, a kongói királyság terült el. Az először aranyra, majd később rabszolgára — az amerikai bányák és ültetvények létezni sem tudtak a rabszolgák munkaereje nélkül — éhes portugálok már 1512-ben protektorátusi szerződést kénvszeritettek a kongói királyságra, majd 1571-ben behatoltak a kongói királyság egyik hűbéresének, Ngolá-nak (innen a mai Angola név) országába. Noha a bantu négerek hősiesen ellenálltak (a kongói királyság, illetve a területén alakult “részfejedelemségek” 1665-től 1885-ig gyakorlatilag függetlenek voltak, az Ngola országa a XVII. században négy évtizedre visszanyerte függetlenségét), a gyarmatosítók szétrombolták ezeket az.államalakulatokat, s a csaknem négyszáz évig tartó rabszolgakereskedelem elnéptele- nitette az országot, erkölcsileg lezüllesztette a lakosságot. A rabszolgakereskedelemben ugyanis döntő szerepe volt az anyagi érdekeltségnek: a törzsfőnökök üveggyöngy, puskapor és pálinka fejében fegyveres kíséretük segítségével leigáz- ták és eladták a rabszolgakereskedőknek tulajdon törzsük tagjait! Nincs az afrikai földrésznek egyetlen országa sem, amely annyit szenvedett volna a rabszolga- Kereskedelemtől, mint Angola. A rabszolgakereskedelem évszázadaiban az egész kontinensről jó- •»■an becslés szerint 15 millió embert hurcoltak el ■ z Újvilágba, s ebből ötmillió jutott Braziliába — ömmel Angolából! Ralph Delgado portugál An- gola-történész szerint 1580 és 1680 között 1.5 millió, 1680 és 1836 között legálisan kétmillió, a rabszolgakereskedelem formális betiltása után pedig illegálisan egymillió rabszolgát hurcoltak el az országból! Különösen Braziliába szállítottak sokat közülük: Brazília függetlenné válásakor lakosságának 60 százaléka néger volt. Amikor a múlt század második felében végleg bealkonyult a rabszolgakereskedelemnek, Angolát már úgy kifacsarták, akár a citromot. Ma- gyarországnyi területek néptelenedtek"el, váltak pusztasággá, s a Magyarországnál 13-szorta nagyobb területen ma is csak 4.5 millió ember él. Hangsúlyoznunk kell, hogy ez idő tájt, az 1870-es években az afrikai földrész területének még csak 10.8 százalékát birtokolták a gyarmatosító hatalmak s Angola népei előre elszenvedték azt a sorsot, ami a többiekre még csak ezután várt. . . A legelmaradottabb gyarmatosító A feudális Portugália, amelynek a XV. században mindössze 1.5 millió lakosa volt, a világuralomra törve véres háborúkban tizedelte meg önnön erőit, s alulmaradt a feltörő tőkés Angliával és Hollandiával szemben. Uralkodó osztálya elté- kozolta az Amerikában, Afrikában és Ázsiában szerzett milliárdokat, kialakuló burzsoáziája pedig nem volt eléggé erős a feudalizmus bástyáinak megdöntésére. így hát megrekedt a fejlődésien, és ma Európának egyik legelmaradottabb országa, a világ legelmaradottabb gyarmatosító hatalma. íme, ennek az elmaradottságnak néhány számszerű bizonyítéka: a lakosság 44 százaléka Írástudatlan, a megművelhető föld 70 százalékát birtokló egyházi és világi latifundiumokon a ga'xma termésátlaga 50 százaléka az osztrákénak, 35 százaléka az angolénak és 25 százaléka a dánénak, bár az éghajlati viszonyok Portugáliában sokkal kedvezőbbek. Az egy főre jutó évi cukorfogyasztás csupán fele, a húsfogyasztás egy harmada, a tejfogyasztás egy hatoda az osztrákénak, amely ma már elmarad a magyar mögött. Az angolai portugál uralom ugyanezt az elmaradottságot mutatja. Minthogy a fasiszta portugál állam — pozícióit féltve — megnehezítette a külföldi tőke behatolását, nincsenek anyagi eszközei a természeti kincsek megfelelő kiaknázására sem. 1955-ben kezdődött a nagy reménységgel kecsegtető kőolaj bányászat (az alaptőke 55 százaléka portugál, 45 százaléka belga kézben van), de Portugália eddig csak egy 100,000 tonna kapacitású finomítót tudott építeni, ez pedig a belső szükségletet sem fedezi. A jelentőségéből veszített gyémántbányászaton és a tranzitforgalmon kivül ( a katangai uránnak az angolai Lobito a természetes átrakodó helye) továbbra is a trópusi exportnövények termesztésén van a hangsúly, hiszen a feldolgozó ipar alig valamivel több a semminél. Angola ma a világ szizáltermelésében az ötödik, a kávé- és a pálmaolajtermelésben a hatodik, a pálmamag termelésében a tizedik helyen áll. Gazdasági éleiének motorja: a kényszermunka Az elmaradott, tőkeszegény Portugália tehát a múlt század felében elveszítette Angolában fő jövedelmi forrását, a rabszolgaszállitást, és át kellett térnie az ültetvényes gazdálkodásra. Hogyan is kerülhetett volna sor Angolában a bérmunka széleskörű, alkalmazására, amikor a feudális Portugáliában is alig akadt bérmunkás? A portugál gyarmatosítók a legegyszerűbb megoldást alkalmazták: a rabszolgaság intézményének nevét megváltoztatva, de magát az intézményt tartalmilag alig módosítva átalakították ujmódi rabszolgasággá, azaz kényszermunkává. A kormányrendeletek gondosan előkészítették az átmenetet, hogy a rabszolgakereskedők a nyakukon maradt “árut” a kialakuló ültetvényes gazdálkodásban hasznosíthassák. 1844: minden rabszolga felszabadul, de a szabadnak korábbi gazdájánál kell dolgoznia; 1856: a gyerekek már szabadnak születnek, de húsz évig kell szüleik gazdáinál dolgozniuk; 1858: “1878-ban mindenki szabad lesz”; 1878: a felszabadult rabszolga köteles eddigi gazdájának dolgozni, ha az szerződést kínál fel neki. Ezek a rendeletek készítették elő az utat a bizonyos módosításokkal ma is érvényes 1899. évi kénysze) numka-rendelethez, amely kimondja: “Minden afrikainak erkölcsi és törvényes kötelezettsége, hogy munkával .keresse m,eg a létfenntartásához vagy szociális helyzetének megjavítására szükséges eszközöket”. A rendelet értelmében minden 14—60 éves afrikai férfinak (leszámítva az un. asszimiláltak maroknyi csoportját, amelyről később még szó lesz). Írással kell igazolnia. hogy évente legalább 6 hónapig dolgozott, s eleget tett adófizetési kötelezettségének, mert ellenkező esetben elviszik kényszermunkára. Az évi adó összege 100—270 escudo (4—10 dollár), amelyet készpénzben kell kifizetni. A faluban viszont alig akad készpénzkereseti lehetőség, tehát az afrikai férfi választhat: vagy önként szegődik el az ültetvényre, vagy kényszermunkásként hurcolják oda. Az angolai helyzettel foglalkozó hires beszámolók —: Henrique Galvan 1947. évi jelentése, Basil Davidson angol munkáspárti képviselő 1955. évi angolai útikönyve, Lord Hailey-nek az ENSz ad hoc kényszermunka-bizottsága elé beterjesztett 1957. évi. bővített jelentése, John Gunther afrikai útikönyve stb. — egyértelműen megállapít jak. hogy a voluntario, azaz önkéntes munkás és a eontradado, azaz szerződéses kényszermunkás helyzete között gyakorlatikig nincs különbség, s Angola egész gazdasági életének — ültetvények, bányák, vasutak, utépilés stb. — alapja a kényszermunka, hiszen a luandai statisztika 1954-ben a 1.3 millió lakosból .‘180.000 “darab” kényszermunkást és 400.000 “darab” önkéntes munkást tartott számon! Afrika imperialista gyarmatosításának történetében ugyan jelentős szerepe volt a kényszer- munkának, s több afrikai országban — Kenyában, Tanganyikában, a Dél-Afrikai Köztársaságban, Madagaszkáron, stb. — továbbélnek egyes formái, mégis Portugál-Afrika az egyetlen terület, ahol ma is uralkodik a kényszermunka feudális formája. Joggal állapította meg erről Heu- rique Galvao: “A helyzet sok tekintetben rosz- szabb, mint az egyszerű rabszolgaság. A rabszolgaságban a bennszülöttet végső soron úgy ad- ják-veszik, akár az állatot; a tulajdonos arra törekszik, hogy rabszolgája munkaképes maradion, mint a ló vagy az. ökör. Itt azonban a bünnszülöt- tet nem vásárolják, hanem bérbe veszik az államtól.” (A Galvao-jelentésnek egy másik része felvázolja a folyamatot: a munkaerőigénylő ültetvényes a főkormányzóságtól bérli a kényszermunkásokat. A főkormányzóság a nyilvántartások alapján kiutalja a contradadókat, s az elfogadott vagy módosított igényléseket megküldi a helyi közigazgatasi szerveknek. Ezek a főnökök segítségével összeírják és összeterelik a kényszermunkásokat.) A munkáltató vajmi keveset törődik azzal, hogy munkása a munka végzése során megbetegszik vagy meghal, hiszen ebben az esetben egyszerűen uj munkásokat kér... Ugyancsak Galvao Írja, hogy a kényszermunkások körében gyakori a 40 százalékos halálozási arány... Az asszimilált afrikaiak 36,000 olyan bantu néger él Angolában, aki nem a “cadernetá”-val a kényszermunkára hurcolható férfiak igazolványával, hanem a portugál állampolgárok személyazonossági igazolványával van ellátva, ők a gyarmati közigazgatás támaszai és talpkövei, a transzmissziós szíjak a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak között : belőlük keriil- ’nek ki a körzeti főnökök, ezek falusi megbízottai, a rendőrök, a katonák, a tolmácsok, a kistisztviselők stb. Egyetlen más afrikai gyarmaton sem alakult ki ilyen éles választóvonal a teljesen jogfosztott négerek milliói és a gyarmatosító ország polgárainak jogaival felruházott négerek maroknyi csapata között. Ebbe a mesterségesen kitenyésztett kasztba nehéz bejutni, hiszen a portugál állampolgár jogaira pályázó afrikainak ajánlókat kell felvonultatnia, vagyonának vagy rendszeres keresetének kell lennie, s el kell sajátítania az európai életformát. Automatikusan “asszimilált” (assimilado, civilizado) lesz az afrikai, aki elvégezte a középiskolát — de csak az asszimiláltak gyermekei járhatnak középiskolába! A portugál gyarmatosítók igy is tudják, hogy a kiváltságos asszimiláltak két malomkő közölt őrlődnek: egyrészt hálásak Portugáliának a kiváltságokért, másrészt helyzetüknél fogva mindenki másnál jobban áttekinthetik a kényszer- munka és a népirtás poklát, s népük hivatott vezetőivé válhatnak, lázért egyre jobban szigorítják a “felvételi” feltételeket (Mocambique-ban, a másik nagy — 6.3 millió lakosú — afrikai portugál gyarmaton 1950 és 1956'között csupán 201 afrikait nyilvánítottak asszimilálttá), s elzárják az asszimiláltak elől az anyaország főiskoláit. 1960-ban mindössze négy angolai diák tanult a portugál egyetemeken, de egy sem iratkozhatott be a mérnöki vagy az orvosi karra. A ngiinziznuistól a fegyveres harcig Angolában a nemzeti felszabadító mozgalom megszületését sokáig gátolta a gyilkos kényszer- munka és a hatalmas elnyomó apparátus, amely w-osság lélekszámához viszonyítva egész Afrikában a legnagyobb, továbbá a csaknem teljes -giizmus stb., bár a gyarmatosítókkal szem ben megnyilvánuló elemi ereiü irm'ilöDt n>m ecv spontán falusi fölkelésekben robbant ki, A masqdiK vuagii iooi u luejeu terjedt at Belga-Kongóból Angolában Simeon Kimbangu néger pap tanítása a bibliára alapozott ngunzizmus, mely kezdetleges formában, vallási lepelve burkolva hirdette, hogy meg kell alázni a hatalmas és dölyfös fehéreket, és föl kell emelni a szegény feketéket, A biblia — az egyetlen engedélyezett olvasmány — éppen úgy fegyverré vált a bantu négerek kezében, mint annak jdején Európa nyomorultjainak a kezében, a nagy német paraszt- ' ideírni, Simao Goncalves Toco néger pap 1954-ben megalapította az észak-angolai kim- banguisták szervezetét, amely már 1954-ben fölvette az Észak-Angola Népeinek,, majd az Angola Népeinek Szövetsége nevet, és nyíltan politikai szervezetté vált. Nem sokkal később létrejött a radikálisabb Angolai Népi Felszabadító Mozgalom is. Az afrikai felszabadító mozgalomnak elsöpr<> erejű lendülete valósággal szárnyakat adott az illegális angolai szervezeteknek, s történelmi szükségszerűség volt, hogy a vezetők éppen a kiváltságos asszimiláltak soraiból kerültek ki. ők tették a mozgalmat tudatossá és célratörővé, amikor életüket kockáztatva kapcsolatot találtak a kongói Patrice Lumumbával, a guineai Sekou Touré- val, és 1958 augusztusában közzétették Luandában az Afrikai Manifesztumot. amely kinyilvánítja: Angola népei csatlakoznak Afrika felszaba- ditási mozgalmának antikolonialista és antiimpe- rialista frontjához, követelik a gyarmati uralom és a gyalázatos kényszermunka megszüntetését. 1959 második felében megszületett az afrikai portugál gyarmatok (Angola, Mocambique, Pov(Folytatás n 14-ik oldalon)
