Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)

1961-11-09 / 45. szám

Thursday, November 9, 1961 AMERIKAI MAGYAR SZ<J 5 CSONT PÉTER POLGÁRSÁGÁT MEGERŐSÍTETTE A TÖRVÉNYSZÉK Már két héttel ezelőtt röviden jelentettük, hogy Csont Péter polgárságát megerősítette a törvény­szék, azonban részleteiről csak most számolha­tunk be, miután a részletes értesítést csak .most kaptuk kézhez. Csont Péter, a Tény szerkesztője, országos mé­retű győzelmet aratott a szövetségi bíróságon. Nyolc esztendős küzdelem után, részben a Legfel­sőbb Biróság, részben a 9-ik US Fellebbezési Kör­zeti Törvényszék elutasította a kormány minden vádját Csont 1940 óta jogerős állampolgársága ellen. ' A 3 bíróból álló Körzeti Törvényszék egyhangú döntése messzemenő jelentőségű a honosított ál­lampolgárok egyenlőségéért folytatott általános nemzeti küzdelemben. Hasonlóan a Legfelsőbb Törvényszék döntése, amely 6 szavazattal 3 elle­nében adott igazat Csontnak. A munkásmozgalmi küzdelem méltóságának elismerése A Legfelsőbb Biróság hosszas véleményben utasította vissza a kormány vádjait Csont ellen és kihangsúlyozta, hogy a polgárosodást 10 esz­tendővel megelőző, munkásmozgalmi harcokból kifolyó letartóztatások nem, olyan jellegűek, ame­lyek Csontot nemkívánatos egyénnek bélyegez­nék. A főtörvényszék véleménye az Alkotmánynak a szabadságjogokra vonatkozó elveit igv emelte jogerőre munkásmozgalmi (sztrájkok, tüntetések, röpiratok terjesztése, stb.) tevékenységeket ille­tőleg. A bevándoroltak elleni kormány hajszában a főtörvényszék eme véleménye a Csont-ügyben számos egyént fog megmenteni a deportálástól vagy állampolgárság eltörlésétől. “Mi másként olvassuk az írást” Mikor Csont 1939-ben amerikai állampolgár­ságért folyamódott, az International Workers Or­der munkásbetegsegélyző országos iskoláinak igazgatója volt. Be is jelentette folyamodványá­ban. Azt is, hogy nem tartozik olyan szervezet­hez, amely a kormány erőszakos megdöntését hir­deti. Csont politikai rekordját egyébként is rész­letesen megörökítette már 1938-ban a kongresz- szusi Dies-bizottság két kötetnyi jelentése. A fő­törvényszék elutasította a kormány ama vádját, hogy CsontPéter eltitkolta politikai életét. “Mi másként olvassuk az iratokat”, jelentette ki a fő­törvényszék 6 bírája. A fellebbezési birák is egyet értettek eme véleménnyel. Nem sikerült a kor­mánynak a vádakat Leigazolni, » Több mint 5,000 oldalra terjedő iratok, köny­vek és tanúvallomások erejével igyekezett a kor­mány azt bizonyítani, hogy Csont nem őrzi szi­vében az Alkotmány elveit. Nem sikerült. Ellenkezőleg. Midőn a hamis tanuk egymásután citálták a ’20-as és ’30-as években elkövetett po­litikai bűnöket, valójában csak azt tárták fel, hogy Csont Péter húsa és vére volt az Egyesült Államok nemzeti életének és jól szolgálta állam­polgársági inaskorát. Heten voltak a gonoszok A Csont Péter ellen felsorakoztatott hamista­nuk a kormány leghirhedtebb fizetett bérencei voltak. Közöttük, Lautner János, a tizenhárom- próbás magyar besúgó, Rosztovszki-Réthy Leo, a Californiai Magyarság politikai szakértője, Ho­ward Rushmore, pornografikus revolver-közlö­nyök munkatársa, aki röviddel a Csont-tárgyalá­sok után agyonlőtte feleségét és véget vetett sa­ját hitvány életének, Manning Johnson, aki szin­tén röviddel a Csont elleni szerep után elpusztult a Mohave sivatagban és három egyéb jómadár. De miközben reakciós kormányközegek, hamis tanuk és ügyészek mindent megtettek, hogy a Csont ügyén keresztül is megfélemlítsék a be­vándoroltak és honosított állampolgárok millióit, a los-angelesi magyarság és számos közéleti, egy­házi tekintélyes polgár állt Csont védelmére a 8 esztendős meghurcoltatás küzdelmében. Az L. A.-i Bevándorlók Védelmi Bizottsága vezette a legális védelmet. John Porter san-diegoi és Joseph Forer washingtoni ügyvédek képviselték Csontot a tör­vényszékek tárgyalásain. Tisztelet az ügyvédeknek “Ez a los-angelesi magyarság győzelme” — je­lentette ki Rose Chernin, a Bevándoroltak Bi­zottságának végrehajtó titkára. “Az állampolgár­ság biztonságának győzelme azt is bizonyítja, hogy lehet küzdeni és győzni a törvényszéken.” — ADRIAI NOTESZLAP — A Vela Ucska égretörő sziklatömbjei védelme­zőn ölelik át Opatija öbölkaréját. Szeptember vé­gén már aranysugárban úsznak a pálmák, a sé­tányok, a partok, a parkok forgatagában mindkét nembeli üdülők lábszárának, karjának, vállának, hátának olajbarnája az uralkodó szin, keverve a sortok, halásznadrágok, ingek, zekék csekély tar­kájával. A vidám zsibongás közepette reményte­lenül keresnék a kettős monarchia idejéből való nevezetes abbaziai magyar törzsvendégeknek: Blaha Lujzának, Újházi Edének és kortársaik­nak emlékét. Az osztrák—olaszból jugoszlávvá alakult adriai fürdő képe és közönsége megválto­zott. A luxusszállókban néhány pénzes angol és amerikai Ízlelgeti Kelet-Európát. Felbukkan egy- egy sélyemleples hindu dáma, egy-egy gazella- léptü néger leány, egy-egy fürge japán fruska, de a vendégek többsége csoportos vagy “maszek” belföldi, a külföldiek zöme pedig a szomszédság­ból való: olasz, német és főleg az Alto—Adige konfliktus miatt az itáliai fürdőhelyekről a jugo­szláv tengerpartra szorult osztrák tisztviselő és kispolgár. A puccos nagyszállók és előkelő villák formá­ján még az elporladt monarchia Ízlése érzik. A partszegély azonban már erősen demokratizáló­dott. A drága plázsok mesterséges homokpadján sokkal kevesebben süttetik magukat, mint a hul­lámverte ingyenszirtek százain. A csónakos, aki bárkájába utast keres, ide irányítja alkalmatos­ságát — itt talán könnyebben akad horgára ven­dég. De egyelőre nem akad. Beljebb két nő lógatja lábát a vizbe, egy domboshátu szildán mi heve­rünk ketten — valamennyien csónakázási szán­dék nélkül. A magas, cserzettképü, sasorru, trikós, mezít­lábas csónakos — jókarban levő, erős hatvanas­nak látszik — keserűen morfondíroz: — Az urak elmentek... A palotákat elszedték tőlük, mit csináltak volna? Ahol nincsenek urak, oda urak nem járnak... NÉMETÜL BESZÉL, némi akcentussal, de ki­fogástalanul, sőt, választékosán. Közlései nem közvetlenül nekünk szólanak, de akit érdekel, érthet belőle. Engem érdekel. Rákérdezek: — Hát kik járnak most ide? A csónakos a levegőbe suhint: — Afféle üzemiek, vállalatiak meg utazási iro- dások. És kirándulók. Tele szatyorral, üres zseb­bel. Észbe kap, hogy alighanem mi is az utóbbi csoporthoz tartozunk. — Nagyot változott itt a világ — magyarázza. — Sajnos. Aztán jó ideig hallgat. __Idevalósi? — veszem fel újra a fonalat. — Rijekai. — Mindig csónakos volt? A cserzett arc elborul: — Csak a háború vége óta.-— És azelőtt? A szürke szemek villámlanak. Az inas kéz ökölbeszorul: — Oh... azelőtt...! A beszélgetést egy hirtelenszőke, pecsenyepiros képű ifjú érkezése akasztja meg. A csónakra mu­tat, roppant elégedett, hogy anyanyelvén kapja az ajánlatot: — Ha maga evez, kétszáz dinár óránként. .. Mikor megunja, visszalapátol a bárkával ide... Addig szunditok egyet... Ahogy a vendég a csónakba lép, egy loccsanó hullám megbillenti és szirtnek csapja a jármü­vet. Baj nem történt, de a csónakos hirtelen rák­vörös lesz, s fenyegetően felüvölt: —Achtvíng!!! Achtung!!! A “vigyázz” szócska lehet barátságos figyel­meztetés, óvás, intelem, parancs, lehet gyöngéd és szigorú, halk és harsány, ámde ez a rikoltó, brutális “Achtung” dermesztő emlékeket ébreszt­A Védelmi bizottság egy nagyszabású diszban- kettet rendez nov. 18-án, annak a 25 délkalifor­niai ügyvédnek a tiszteletére, akik a bizottság által védelmezett sérelmezetteket képviselik á Bevándorlási Hivatal közegeinél és a bíróság előtt, A diszebéd szónoka Joseph Forer, wash­ingtoni ügyvéd. A Legfelsőbb Biróság elé kerülő alkotmányos pörökben országos köztiszteletet nyert Forer, mint a nép bátor és bölcs jogásza. ve süvitett el az aranynapos, kékhabos, hullám* tarajos vizek felett. A távolabbi ikerszirten ül­dögélő két nő közül az idősebbik felugrott, mintha skorpió csipte volna meg. A csónakos felé for­dult és rákiáltott: — Basta con Achtung! Elég ebből a dölyfös, fenyegető, kegyetlen “vi- gyázz”-ból. • IDEGENBEN, IDEGENEKKEL nehezen me­legszik össze az ember. Magam sem tudom már megmondani, néhány mondat után hogyan húzód­tunk egy kis közös szirtcsoportra Seconda Mar- gottival és a húgával. Hogyan tapintottuk ki egy­más érzéseit és gondolatait, hogyan tudtuk meg, hogy a kedves, szerény, de lobogó tekintetű és erélyes uj ismerős, a ravennai munkásszövetke­zet pénztáx-osnője, tizenhat esztendővel ezelőtt Bulow tábornok partizánbrigádjának alhadnagya volt és fegyveresen küzdötte végig a Ravenna környéki véres harcokat. — Ravenna 1944 december 4-én szabadult fel — mondja el —, de a tőle néhány kilométerre fek­vő Alfonsine falu, ahol húgom él, csak négy hó­nap múlva: 1945 április 10-én. Az angol—ameri­kaiak se fegyvert, se lőszert nem adtak a parti­zánoknak, nem akarták, hogy hazájukat maguk szabadítsák fel és felborítsák a nyugati szövet­ségesek halogató taktikáját. — “A Volgán sem tudtak olyan hamar áttörni az oroszok” — hivat­koztak a Ravenna és Alfonsine között csordogáló Fosso Vecchióra, csakhogy ez a patakocska a hídnál sem volt négy méternél szélesebb, egy gye­rek is átgázolhatott rajta. . . Szörnyű négy hónap volt. .. (A budapesti és a dunántúli felszabadító harcok ideje ez. A szörnyűségek számunkra sem ismeretlenek.) . — Szilveszter éjszakáján néhány főre fogyott szakaszommal, a mozgó frontok között, a kis Conventello faluba értem — folytatja Seconda Margotti. — A falu körül náci csapatok cirkáltak, búvóhelyet kerestünk éjszakára az egyik paraszt­nál. — “Ne gyertek be hozzánk a házba :— fi­gyelmeztetett a családfő — gyanúsak vagyunk. Figyelnek bennünket. Rejtőzzetek el inkább az is­tállóban.” — Mig a szalma között lapultunk, kint Aóhtungok bömböltek, géppisztoly ugatott. Éjfél után erős SS-utóvédcsapat vonult át a falun és az egész “partizángyanus” lakosságot kiirtotta. Reg­gel férfiak, aggok, asszonyok, gyerekek felkon­colva hevertek az utcákon, udvarokon... Ez ju­tott az imént az eszembe. Basta con Achtung! A tömeggyilkosokból, a náci generálisokból, a vi- lagfelfalásból, a “Lebsraum”-ból elég volt! Nem bírjuk és nem akarjuk elviselni, nem tűr­jük többé! SECONDA MARGOTTI, a hősi Ravenna leá­nya, fél karját vesztette el a nácik ellen vívott partizánharcokban. Parancsnoka: Bulow tábor­nok, valódi nevén Arrigo Boldrini, olasz kommu­nista képviselő, aki az elmúlt napokban az olasz ellenállók torinói nagygyűlésén állt ki a béke mellett és bélyegezte meg a nyugatnémet ujra- fegyverzés s revansizmus támogatóit, a Ravenna környékén megalakult első olasz reguláris parti­zánbrigádok szervezője volt. Bulow tábornok ka­tonai kitüntetéssel diszitette Margotti alhadnagy zubbonyát, de ő minden kitüntetésnél büszkébb arra, hogy a romagnai partizánok legtöbbje földi­je, ravennai és valamennyi kommunista volt. — Sok olyan bajtárs küzdött sorainkban — mondja —, akiket a feketeingesek éveken <\t üldöztek és kihoztak. Munkások, parasztok, tisztviselők, értel­miségiek, sok-sok nő és pelyhesállu siheder. Ren­geteg baj társunk családját megkinozták vagy ki­végezték a náci bestiák... Ülünk az Adriai-tenger szirtjén, fürge halacs-. kák cikáznak a vízben, éhes sirályok vijjongnak a levegőben, távolabb hangosan horkol a csóna­kos, aki ördög tudja, mit csinált “azelőtt”. Salvatore Quasimodo verse zsibong az agyam­ban, soraiban ezek az évek borzonganak: (Folytatás a 7-ik oldalon) . j "Elég az Achtungból!”

Next

/
Oldalképek
Tartalom