Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)
1961-11-02 / 44. szám
Thursday, November 2, 1961 AMERIKAI MAGYAR SZÓ if Megnyitották a szekszárdi és a b’pesfi felsőfokú mezőgazdasági technikumot A mezőgazdasági üzemek szakember-ellátásának megjavítása érdekében az idén széleskörűen megindul a mezőgazdasági szaktechnikusok képzése. E célból az ország különböző vidékein B állattenyésztési, egy állattenyésztési és állategészségügyi, egy növényvédelmi, egy öntözési, három szőlő- és gyümölcstermelési, illetve kertészeti, 2 gépészeti és négy növénytermesztési felsőfokú mezőgazdasági technikum nyitja meg kapuit. Tizenegy uj tanintézetben már megkezdődött az oktatás .a szekszárdi növénytermesztési és a budapesti állatenyésztési és állategészségügyi mezőgazdasági technikumot pedig most nyitották meg ünnepélyesen. Szekszárdon Tömpe István. a földművelésügyi miniszter első helyettese,. Budapesten, a Maglódi úti technikumban pedig Petőházi Gábor földművelésügyi miniszterhelyettes üdvözölte a technikum hallgatóit és tanárait. Magyarországon hasonló színvonalú, a középfokú és az egyetemi szintű oktatás közé iktatott mezőgazdasági szakemberképzés a múltban nem volt. A most megszervezett tanintézetekből két és fél év múlva 950—1000 mezőgazdasági szaktechnikust kapnak a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok. A török választások végeredménye A török fővárosban közzétették a két héttel ezelőtt lezajlott választások hivatalos végeredményét. A közlemény szerint a mandátumok a következőképpen oszlanak meg: A képviselőházban: Köztársasági Néppárt 173; Igazságpárt 158; Uj Törökországi Párt 65! Köz- társasági Nemzeti Paraszt Párt 54. A szenátusban: Igazságpárt 70; Köztársasági Néppárt 36; Uj Törökországi Párt 28; Köztársasági Paraszt Párt 16. Ellenforradalmárok v. áldozatok (Folytatás a 7-ik oldalról) nelemnek; teljesen tiszta képet kaptunk arról, mit jelent, ha az ENSz csapatok valahol megvetik a lábukat. Az emberiség kultúráját “védelmező” zsoldos hadsereg soha nem látott vagy hallott tesvérgyilkosságokba, véres bonyodalmakba keverik a jámbort,-ki jóhiszemüleg “segítségül” hívja őket. Azóta végignéztük a kubai inváziót is, ami szintén az emberiség kultúrájának “védelmében” folyt le. A szálak bizony mind egy helyre vezetnek. Azóta elszólták magukat volt uraink is külföldön megjelenő szennylapjaikban. Fennhéjázó dicsekvéssel kürtölik világgá, hogy ők igen is előre készítették ezt az “októbert”, “évek óta vártak erre az alkalomra”, “végre sikerült”, írják. De elsírják bánatukat is, hogy dolláros felbujtóik a kellő időben nem nyújtottak elég segítséget. Bevallják, hogy évek hosszú során át küldözgették haza az “ártatlanul” otthon elitéit gyujtogatókat és diverzánsokat. Kell ehhez kommentár, amikor ők maguk dicsekednek azzal, hogyan gyújtogatták fel a hazai üzemeket, milyen sokmillió forint értékű tűzkárokat okoztak a. magyar népgazdaságnak, magyar “testvéreiknek”, kiknek nevében ma is nvilatkozgatnak, képviseletnek egy olyan tízmillió magyarból összetevődő, valóban népi, testvériesen egybeforrt közösséget, melynek 16 év óta csak a megsemmisítésére törekedtek. Ha kell még atombombával is, de el kell pusztítani azt a tízmillió magyart, akiknek “egyedül mi, csak mi vagyunk ezer év óta örökölt jogú képviselői.” Fájó szívvel emlékezünk októberi halottainkra, fájdalmunk még gyötrőbb, mert drága halottaink elvesztését mi magunk idéztük elő, az elért szocialista eredményeink fejünkbe szállt dicsőségéből fakadt könnyelműségből. Fájó szívvel gondolunk azokra a honfitársainkra, Akik szétszóródva a nagyvilágban, honvágytól gyötört szívvel gondolnak szülőhazánkra. Megtört, keserű lélekkel nézünk ma mind Budapest felé, céltalanul bolyongó kísértetek, a “Voice of America”, a “Szabad Európa Rádiója” és egy imperialista merénylet élő áldozataiként. Messze a- ködfátyolon át feltűnik az október délutáni pírban fürdő pesti Dunapart, a sárga kettes villamos. Nem, dehogy szállók le. A Mar- git-hidnál vár rám a feleségem és vele együtt az egész Budapest. Nem, ez az egész csak egy borzasztó álom volt csupán, melyből valahol, otthon, majd felébredek. Csák félszemem lehunyva alszom el ezután, nehogy ezen álom mégegyszer rajtam üthessen. Torontói KÖZVETLENÜL.,. BÁLINT IMRE ROVATA Meséim egyike-másika. igaz, de amelyik régen történt, talán félévszázad előtt, olyan mint az öregségtől foszlott ruha, melyet kénytelen vagyok uj anyaggal megfoltozni. Ahol emlékeim foszlandóban vannak, ott fantáziával foltozom. Amint a folt rendszerint újabb anyagból van, úgy lehet, hogy fantáziám is újabb anyagból, talán jobb anyagból van, mint az eredeti igaz történet. Tehát nem hazudok, ha bazudok, hanem csak fantáziátok. Van aki, ha valamilyen ételről hall, csurog a nyála. Nekem az eszem kezd “csurogni” ilyenkor, mert egy-két történet jut felszínre. Majd sorjában elmondok egypár történetet az étellel .kapcsolatban. Székelygulyásról, meg a cserevici halpaprikásról. De elsőnek a töltött paprikáról és a csöves kukoricáról óhajtok beszámolni. Nyáron alig van olyan ház, hogy né kerüljön töltött paprika és kukorica az asztalra. Szép a paradicsommártás piros színe, a sárga zsirkari- kákkal és mint krokodilusok háta, úgy ágaskodnak ki a zöld paprikák itt-ott, elárulva a fehér, rizsapettyes tölteléket. És az aranysárga kukorica? Megégeti az ember nyelvét, mégis jobb főve, mint nyersen. Na, de itt a történet! Amikor leérettségiztem a negyedik elemiből és miután a legjobb tanuló voltam, hiába hiszi a pici; tiz forint ösztöndíjat kaptam. A piszkos konkurrencia, azaz Glück József szerint, aki másodiknak jött be, az nem volt igazi ösztöndíj, mert Doktor Kemény a saját zsebéből adta, hogy abból iskolakönyveket vegyek majd, ha a gimnáziumba megyek ősszel. “Az én apám a mellényzsebéből vágja ki az asztalra a pénzt, annyi van neki. Azért kaptad te, mert ti koldusok vagytok. Nekünk van mit a tejbe aprítani,” hencegett a Jóska félig pityeregve. “Nekünk is van mit beleaprítani”, válaszoltam neki. “És ha nincs a kávéba, akkor van a rántott levesbe!” Anyám vigasztalt meg, hogy a gazdagok rosszmájunk és ezért nem élnek majd sokáig, hogy nincs öröm üröm nélkül és még egypár az ügyhöz illő, vagy nem illő közmondással próbálta szomorú szivemet megkenni. És mert nagyobb volt az ürömlés, mint az örömlés, apám menten elhatározta, hogy a nagyhajóval felvisz Pestre és elmulatjuk a tiz forintot. . . azért is! “Mi lesz az iskolakönyvekkel?” — dobta bele a huzalt anyám. “Szeptemberig sok minden történhet. Addigra bejöhet kétszer annyi is”, mondta apám. Vannak, akikbe ömlik a pénz, vannak, akik ku- porgatják, van, akiket kikerül, hozzánk “gyütt” a pénz. Vagy nem gvütt. De mindig vártuk, hogy gyüjjön. Ezért apám azonnal vásárolt egyforint- negyvenért egy állami sorsjegyet. A többit a tiz forintból az utazásra költjük, adta ki az utasi- tást apám. Három nagybácsim és egy nagynénim volt Pesten. Az egyik nagybácsim nem volt igazi rokon, mert csak inastársa volt az apámnak, de én csak nagybácsinak tituláltam őt is. Nagynénimnél kötöttünk ki Budán. Ott laktunk, mert nemcsak kétszoba-konyhás lakása volt. hanem még cselédet is tartott, aki a konyhai nappal asztal, éjjel ágyban aludt. Apám a díványon aludt a parádés szobában, nekem pedig két fotelt tettek össze ágynak. Tiszteletünkre töltött paprika volt ebédre kukoricával. Ebédután átgyalogoltunk Pestre, nemcsak, hogy a villamosköltséget megspóroljuk, hanem hogy lássam az Országházát, amely csak messziről szép, magyarázta apám. Közelről csupa összevisszaság, olyan, mint az erdő, amit a fáktól nem látni. Jött a Lánchíd. Azaz nem jött, hanem jobbra- halra ingott, mint egy részeg teve és ezért felfordult bennem a töltött paprika, mind a három, nem is beszélve a kukoricáról, amiből pedig csak kettőt ettem. Kisebbik részét a hid korlátjára, a nagyobbik javát a Dunának ajándékoztam, amint belenéztem a mélységbe. Amikor egy kocsi elrobogott mellettünk és a hid mégjobban lengedezett, egy sürgősét ráadásul a járdának is hagytam. “Kellett nekünk Pest?” — mondta apám, mig a fejemet fogta. “Mozog a hid. Még leesik.” "Kell, hogy mozogjon, mert lánchíd és addig jó, amig mozog”. Gyenge, sápadt voltam és igy nem akart apám megmutatni a rokonságnak, igy lassan visszagyalogoltunk a nénémékhez. Nekem tejbefőtt rizsa lett volna vacsorára, amit akkor se szerettem, amikor ténylegesen beteg voltam. Másnap, elkerülve a Lánchidat, villamoson mentünk Vili nagybátyámékhoz. Ezek is kitettek magukért és ritka vendéghez illő töltött paprikát főzött a néném kukoricával ebédre. Amikor apám elmesélte az előző napi szerencsétlenségemet a Láncihidon, néném kiszaladt a knoyhába avval a csatakiáltással, hogy szerencsére maradt a rizsből' csinál nekem tejberizsát. Apám jóízűen evett a töltött paprikából, váltig bizonygatva, hogy azt a nemes ételt kétszer is meg lehet enni. Harmadik nap annál a nagybácsiméknál voltunk hivatalosak ebédre, aki nem volt igazi nagybácsi. “Szerencsétek, hogy ilyenkor jöttetek nyár időben, mert fejedelmi ebédet kaptok. Töltött paprikát kukoricával”. Apám szerette ezt a nénit. Állítólag legénykorában majd késhegyre ment a bácsival miatta és érette és azért se akarta volna megbántani avval, hogy . . . hogy el se mondta nekik, hogy csakiscsak paprikát és kukoricát ettünk eddig Pesten. Csak éppenséggel nem akaródzott neki (hiába volt a sok kínálat) két szem paprikánál és félcső kukoricánál többet enni. De hogy én semmit se ettem, a néném sírva fakadt és mégis csak -el kellett, hogy mondja apám az egész történetet a Lánchiddal együtt. Néném erre gyorsan tejbedarát főzött nekem, ami egy fokozattal a rizsa alatt van még ma is az étlapomon. Másnap... Eltalálták. Ennél a nagybácsiéknát is töltött paprika várt bennünket kukoricával. Szerencsénkre este indult a bécsi hajó vissza, haza. Elúszott az ösztöndijam. A sorsjegy se hozott szerencsét. Azonkívül, hogy lehánytam a Lánchidat, maradandó emlékem nem volt, ha csak a töltött... ezt is remélem kitalálták... ma töltött paprika volt ebédre kukoricával és igy jutott eszembe ez a történet. A Mountain Grove temetőben Ha erre jársz Magyar, nézz itt szét, Ez itt a Múlt és ez a bus Jelen. | Ez hazádnak szétfutott nyomora, Itt őrlődött s lett halott idegen. A neves sírkövek, muskátlik Alatt nyugvók mind, mind holt Magyar. Nyelvükön dalolták büszkén a dalt, Még kapájuk alatt pusztult a gyom-faj. Hazát kerestek. Az uj hazában IJj honnak lett mind hü gyermeke. S hulltak, mint a hervadt levelek — Idevvórta a sorsuk szele. | Ez itten nem egy halott falu. Ez egy országnak szétszórt keserve. Kik nem találtak hont a honba, — Örök békét és hont itt lelve. A hosszú sorokban sok jóbarát. Sok falunak elsodort sok fia. Az emlék-koszorús sírköveken Ragyog a sok név, mint glória. O. E., Bridgeport, Conn FIGYELMEZTETÉS! A detroiti konferencia határozata szerint lapunk e l'ífizetési ára 1Í162 január 1-től, évi S10.00 lesz. mm mmm hátralékát! 11a kedve tartja évekre előre is fizetheti a RÉGI ÁRON E kedvezmény megszűnik január hó I-én! Még ma küldje be előfizetését! t Használja az alanti szelvényt: Magyar Szó Kiadóhivatala 130 East 16 Street New York 3, N. Y. | Mellékelve küldök 8.....................hátralékom rendezésére ! Mellékelve küldök 8................ lapom évi előfizetésére, 7 dolláros alapon. Név: ................................................................................. tini: .................................................................................. Város: .......................................... Állam: ........
