Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)

1961-10-26 / 43. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, October 26, 1961 3± AII. Magyar ötöves Terv (Folytatás a 6-ik oldalról) 1965 —1966-os iskolai évre 9600 főre kell emelni. Intézkedik a terv a népművelés fejlesztéséről több, nagyobb művelődési ház, megyei könyvtár létesítését Írja elő, előirányozza az egri színház korszerűsítését és bővítését, az uj filmlaborató­rium építésének befejezését, több uj korszerű filmszínház építését. Az egészségügyi ellátás további javulását ered­ményezi, hogy az 1960. évi 8.5 millió főről 1965 végére mintegy 10 millió főre — csaknem az or­szág minden lakosára — terjed ki a társadalom­biztosítás. A terv intézkedik több vidéki város közműve­sítéséről is. ' A gyógyintézeti ágyak számát a tervidőszak­ban 7600—8000-rel, az orvosi körzetekét mint­egy 400-zal kell növelni. Be kell fejezni a többi között a Borsod megyei egészségügyi központ, a fehérgyarmati, a sztálinvárosi, a salgótarjáni, a móri, a komlói, a berettyóújfalui kórház építke­zését. Pécsett 400 ágyas klinikát, Orosházán, Sió­fokon, Kazincbarcikán, Dombóváron, Hatvanban, Ajkán uj kórházat, több uj tbc-gyógyintézetet, orvosi rendelőintézetet kell létrehozni. A tervidőszakban 250 ezer lakást kell építeni. A népgazdaság fejlesztésének anyagi, pénzügyi megalapozása Állami és szövetkezeti beruházásokra a máso­dik ötéves tervben 180 milliái'd Ft. fordítandó. En nek 46—48%-át az ipar, 17—19%-át pedig az ál­lami és a szövetkezeti mezőgazdaság fejlesztésére kell fordítani. A termelési költségek színvonalát az iparban A az építőiparban mintegy 10 százalékkal, az állami mezőgazdaságban 7, a közlekedésben 10%-kal kell csökkenteni. A népgazdaság fejlődése megköveteli, hogy ál­landóan szilárdítsuk az ország nemzetközi fizeté­si helyzetét. A termelés átlagos növekedési üte­ménél nagyobb mértékben kell növelni az export­képes áruk termelését. A második ötéves terv megvalósítása a szo­cialista építés utján újabb magaslatokra vezeti a magyar népet. Legszebb emlékem egy ifjú szavai: “az ország most a miénk*’ BÚCSÚM MAGY ARORSZÁGTÓL Irta: E. H. NEUWALD örömmel üdvözöljük E. H. Neu\mld kül- m unkatársunkat az Egyesült Államokba va­ló visszaérkezése alkalmával. Ezen a héten pénteken, október 27-én a Magyar Társas­kör kulturbizottságának rendezésében érde­kes beszámolót tart 15 országban szerzett tapasztalatairól. Ez lesz az egyetlen alkalom a newyorki magyarság részére, hogy szemé­lyesen résztvegyen előadásán, ahol minden­kinek alkalma lesz kérdéseket is feltenni az előadónak. A julius 27-iki vacsorán, amellyel a Magya­rok Világszövetsége búcsúzni kívánt kettőnktől, Geréb József nem vehetett részt, mert aznap tü- dőgyulladás-gyanusan kórházba került. Érthető, hogy ezért a hangulat kissé nyomott volt. A vacsorán a Világszövetséget Beöthy Ottó fő­titkár képviselte, akinek figyelmessége mindenre kiterjedt. A rokonságon kívül jelen volt Surányi László, a külügyminisztérium osztályvezetője; Gárdos Emil és felesége, Gyöngyösi Nándor új­ságíró és e sorok Írója feleségével. Gyetvai János, aki szintén meghívást kapott, aznap vidéken tar­tott előadást és igy nem jelenhetett meg. A vacsora vége felé Beöthy főtitkár két kér­dést intézett hozzám. Az egyik: “Mi volt a leg­kellemesebb benyomás, amit itt tartózkodása fo­lyamán nyert ?” Erre igy válaszoltam: “A sok kellemes benyomás közül eszembe jut, hogy egy napon másfél órás beszélgetést folytat­tam a Visegrádi utcában egy csomó járókelővel, akik főként Amerikára vonatkozó kérdések özö­nét zúdították felém. A tucatnyi hallgatóság kö­zött akadt egy, aki állandó panasszal, kifogással adta jelét, hogy elégedetlen helyzetével. A beszél­getés végén egyedül maradtam egy 16 éves le­génnyel, aki bemutatkozott és ezzel búcsúzott el tőlem-: “Sokat tanultam abból, amit hallottam és kérem, hogy ne Ítéljen abból, amit ez a zavaros ember beszélt. Én dolgozom és tanulok. Az apám is dolgozik és tanul. Rendesen lakunk, öltözködünk, táplálkozunk. Megvan mindenünk, ami a rendes élethez kell. De megvan nekem az egykori AZ EST 1932-es egyik példánya is, amelyben felsorolják az akkori kormány tagja­it. Egytől-egyig grófok, bárók, gazdag földbir­tokosok voltak. Ma bekerülhet minden paraszt, minden munkás, minden intellektuel a képvi­selőházba, ahol azelőtt csak tehetős urak ültek. Megszabadultunk a grófoktól, báróktól, gazdag földbirtokosoktól és a dolgozók kezében van az ország kormányzása. Ez a fontos! Ez a nagy változás mutatja, hogy az ország most a MI­ENK s biztató jövő felé haladunk.” Ennek a 16 éves ifjúnak a szavait legszebb em­lékként viszem magammal, mértebből is látom, hogy a fiatal nemzedék megértette az uj társada­lom szellemét és magáévá tette annak elgondo­lásait. • Beöthy főtitkár második kérdése ez volt: Mi volt a legkellemetlenebb benyomás ittléte alatt ? Gondolkozás nélkül igy válaszoltam: “Elmentem a Köztársaság-térre, ahol megnéz­tem a Magyar Dolgozók Pártja 1956-os mártír­jainak hatalmas erejű emlékművét. És megnéz­tem ott a Párt központi épületének kapujában elhelyezett emléktáblát, amelyen 24 férfi és egy nő nevét vésték márványba. Ezt a 25 ártatlan, fegyvertelen és hivatását teljesítő embert bestiá­lis módon azok lincselték meg, akik önmagukat ‘szabadságharcosoknak’ csúfolják, de akik nem mások, mint emberi mivoltukból kivetkőzött gyá­va gyilkosok. . . “Ez az emléktábla, az emlékmű és amire az emlékeztetett — volt magyarországi látogatásom­nak legszomorubb, legkellemetlenebb benyo­mása !” Később hozzáfűztem: “Az öt hét alatt szerzett tapasztalatok alapján azzal a szilárd meggyőző­déssel távozom Magyarországról, hogy egy újabb ’56-ra soha többé sor nem kerül.” SONKACSONT A faluban, hol mindent bevon az eltűnt gyerekkor arany zománca, ünnep másnapján elfog a fiatal tanító, akit még ma is mesternek tisztelnek az idősebbek s visz magával ellenállhatatlanul, mint a megáradt folyó. Ropogós csizmája van a fia­tal mesternek és báránybőr-galléros bekecse, egy­azon tőről metszették a korabeli falusi legények­kel. Sodor magával az ünneplő utcán, az ismerős arcok tengerében, mert ezek a szép, kitelt du­nántúli arcok semmit sem változtak, mióta be­húztam magam mögött a zsindelyes iskola ka­puját — vagy csak az ellágyitó emlékezet ját­szik? — s ymegyünk és köszöngetünk. Kemény, ám örvendező melegséggel fütött kézfogások es­nek, testvéri ölelések deres férfiakkal, öregszünk lassan, öregszünk, ez az igazság. Aztán az uj mesterházban letanyázunk, a fia­tal mesterné pirosán sürög és forog, jaj, pesti vendég, mivel kínáljuk? Már túl vagyunk az ün­nep első rohamain, káposzták zsíros, illatos ten­gerén, pulykahúsok fehérségén és a kalácsok édes izein, de hiába szabódom, falun vagyunk és ün­nep másnapján óhatatlanul terítik az asztalt, s fürge, villanó tekintetekkel tanakodnak, mit ad­junk: hideg csirkét vagy paprikás szalonnát, azon fagyosan, gyönge fokhagyma illattal övezve, a- hogy a kamrából a szegről levették, vagy fele­set? A fiatal mester kék szemében villan az ötlet s felkiált: — Megvan . . . Kirohan, s jön vissza egy sonkacsonttal. Ak­kora mint a szekérlőcs—micsoda mangalica lehe­tett — s pusztán a neve sonkacsont, mert van azon rózsaszínű, érett hús, még tavalyról őriz­gették, fél tucat férfiember is eldolgozhat rajta bicskaheggyel. Az apró, ecetes paprika kelleme­sen mardossa a nyeldeklőt, de jönnek már eny- hiteni az édes kínokat a dombi borocskák. Szel- dessük a sonkacsont húsait, aztán megint csak villog a háztartási jelbeszéd a két fiatal között s az asszonyka előpironkodik a mondókával, mert errefelé az asszonyok töltik be a nagykövtek tisztjét. — Kérnék valamit, ha nem veszi rossz néven. Lehet valamit rossz néven venni a régi falu­ban, ünnep vasárnapján, sonkacsontot faragva és dombi borokat kortlyolgatva ? Mivel a tiltakozás teljesen meggyőző' a részemről, csak tessék, tes­sék előjönni avval a kéréssel, hát hozzáfog az asszonyka: — Délután a művelődési házban összejönnek a fiatalok. Lesz egy kis műsor, azután eltáncolgat- nak ... Ha már itt van, tegye meg nekünk azt a baráti szívességet, jöjjön el a fiatalokhoz, s be­széljen hozzájuk egy kicsit a régi világról... — Szívesen — mondják belül a dombi borocs­kák, bár azon szent pillanatban meg is hőkölök, miről is lehetne beszélni? — de mindegy, már nem lehet meghátrálni. Most már csak azt keli kitalálni, hogy miről? Tanakodunk a fiatal taní­tóval öntözgetjük az emlékezet szikkadó talaját s nagy gondban vagyunk, amely átfelhőzik az ebédre is, na még egy töltöttet s egy falat da- gadót... A sonkacsont pihen az asztal közepén, itt el nem viszik az ételt, amig a vendég a házból ki nem húzta a lábát, pihen az óriási csülökcsont, immár megkopasztva, s egyszerre kigyul az em­lékezet ama bizonyos bei'keiben a kismécses. Most én mondom, immár örvendező hangon: — Megvan! — A téma? — A téma . . . — Aztán mi lenne az? — A sonkacsont . . . Egy kicsit elkomorodnak. Mit lehet mondani egy kopasz csontról, de már nincs idő tanakodni, a hangszóró a délutáni vigalomra csőditi az if­júságot, hát elballagunk a művelődési otthonba. Tele van. Nézegetem az ifjúságot, itt Tnég fris­sebb kiadásban azok az arcok tlinedeznek elő, akikkel délelőtt ölelgettük egymást. A mester megrángatja a kabátom ujját: — Te következel . . . Úgy belemelegedtem a szemlélődésbe, bogy ész­re sem vettem, már rajtam a sor. Nekifohászko­dom s elkezdek mesélni a sonkacsontról. Aggodal­mas csönd, aztán felbuggyanó nevetések, amint arról mesélek, hogy volt nekünk ebben a faluban gyerekkorunkban egy szép téli szokásunk, a son- kacsontlkorcsolya. Tüzes szöggel megfúrtuk, mád zaggal a cipőre igazítottuk, ackáu féiláfobal lök­dös ve magunkat a Berettyó sárga jegén, vígan iramodtunk tova. Amikor ideérek, megérzem, hogy valami derűs, zsibongó kuncogás övez, mint egy tettenért lóditót. Egy legényke, aki aligha­nem Kondinak, a harangozónak az unokája lehet, fel is szól a kis dobogóra: — Korcslyájuk nem vót? — Az bizony nem vót — igazodom a helybeli szóhasználathoz, mire kitör a hitetlen kacagás s el is söpörne, ha valami jótét lélek, alighanem az ifjú mesterné. el nem indítaná a zenét... A fia­talság kiözönlik a másik terembe s ott állunk a fiatal mesterrel, aki majdnem könnyezik bána­tában, s még én vigasztalom: x — Ne busulj, pajtás! Megbuktam én már más­kor is. de sohase esett ilyen jól . . . Baróli Géza ŐSSZEL Sárguló levelek, hullnak, hullnak, Megritkult lombon átpillant a nap. Bámuló rétek dérbe borulnak S úsznak a légben a vándormadarak. Hogy szállnék én is, ha szárnyam volna. Tengeren túli messzi kis falumba! Deresedő fejem arcra borulna És betekintnék árvult ablakunkba ... Nádtetős kis házunk, hej besüppedt! Vén eperfánkat megrágta a kór. . , A ház gyermekeit szerte üldözte Háború, gonoszság, éhség, nyomor. Kint a végen, a vén temetőben ' Rásirnám anyám sírjára, Hogy élt fia angol néperdőben És nem talált uj szülőhazára — Gyermekként űzött messze a nyomor S félszázad terhe nyomja vállam ... így madárszálláskor, lombhulláskor Távolt idéz az igéző álom ... * Sárguló levelek szállnak, hullnak, Gyérülő hajam szürkébb minden nap ... Révült szemeim könnybe borulnak, Ha szállnak őszkor a vándormadarak ... J. Szatmári

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom