Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-02 / 5. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ 12 Kísértetek a sz — Elbeszélés a bányászéletből — Irta: DUTZMAN K. CARE (Befejező közlemény) Második megállásunk a gyilkos munkahely előtt volt. Amint hallgatóztunk, két patkány egymást kergetve ugrott el a háta mögött, mire ő egy nagy kiáltással hátrafordult, olyan gyors mozdulattal, hogy ia lámpája kirepült a kezéből és kialudt. A bányászsisakomnál lévő kis. villanylámpa fényénél alig tudta reszkető kezével felvenni, s ismét meggyuj tani a lámpában lévő szikrakővel. Piszkos férgek, mondta a patkányokra, majdnem reám ugrottak. Más körülmények között az oldalamat fogtam volna a nevetéstől, de jól tudtam, hogy a patkányok szidásával saját félelmét próbálta palástolni. Hiszen ilyen események mindennaposak voltak a bányában, de jelen helyzetünk sokkal komolyabb volt. Zsebkendőjével törölgetve verejtékező arcát kérdezte, hogy ezen a tájon hallottam-e a hangokat. No nem, mondtam, az a hely kissé mélyebben van. Ismét elindultunk és igv értünk, folyton hallgatózva, arra a helyre, ahol a szerszámokat ledobtam. Itt hosszabb ideig lélegzetíöjtva figyeltünk. Néhány percig minden csendes volt, mire ő kissé felbátorodva gúnyosan mondta: no, most már beismerheted, hogy mindaz, amit mondtál, csakis félénk képzeleted szüleménye volt; micsoda gúny tárgya leszel az egész telepnek, ha ez kitudódik, mindenki kacagni fog rajtad! Néma fejbólintással adtam igazat neki és már kezdtem hinni, hogy az idősebb bányászoktól hallott rémmesék befolyásolták idegrendszeremet és az űzött velem ilyen szégyenletes játékot. Restelkedve mondtam, lehet, hogy úgy van, s most gyere be velem a szivattyúállomásig, megnézzük a vízállást és a szivattyú működését, azután kiviszlek a motorral. Magamban pedig azt gondoltam, hogy ezekután nem tudom, visszajövök-e többé, ő lehajolt, hogy a könyökcsöveket felemelje, de az összefogó sodrony meglazult és igy nagy csörömpöléssel hulltak vissza a sínekre. Bizonyára valami gorombát akart mondani, de erre már nem került sor, mert ebben a pillanatban — de mintha sokkal messzebbről jött volna, mint előzőleg — felhangzott a fájdalmas, üvöltésszerü kiáltás. Egy pillanatig sápadtan tekintettünk egymásra, mert a másik percben már felém rohant, de én sem voltam rest, villámgyorsan megfordultam és rohantam kifelé. Csak arra vigyáztam, hogy le ne hagyjon, vagy hosszú lábszáraival el ne gázoljon. Így, lélekszakadva értem el a motort; foremanom hosszú lábszáraival sem tudott megelőzni. Az áramkapcseló rudat már az áramsodronyra illesztettem és beugrottam a helyemre, amikor ő is odaért és mellém ült. Gyorsan menjünk ki — mondta. A parancs szükségtelen volt, mert akkorra már a motor teljes sebességgel száguldott kifelé. Ekkor vettem észre, hogy bányászsisakja a futás közben valahol leesett fejéről, ő talán észre sem vette, én pedig nem kérdeztem, hogy akar-e visszamenni érte ? Amint kiértünk, és a motort megállítottam, még le sem szállt, s zsebkendőjével megtörölgette verejtékező homlokát, amikor reszkető ajakkal mondta: oh, istenem, mi lehet az ott benn? Hiszen a bányában ma bentlévő három ember kijött, rajtuk kívül senki sem volt a bányában, a patkányok kivételével. Azt a zajt pedig nem azok csinálták! Én pedig, nem kevés győzelmi önérzettel, azt kérdeztem tőle, hogy még mindig gúny tárgyát fogom-e képezni? Nem, soha — mondta, bocsánatkérő hangon s ezzel bementünk a lámpaházba, ahol a telefon volt. Ugyanis ebben az időben még nem voltak a bányák telefonnal felszerelve, a telefon csak kint volt. Innen felhívta a nappali bányafelügyelőt, aki egyben bányafőnök is volt és röviden elmondta neki a történteket. Kielégítő választ kaphatott, mert azután mindjárt felhívta a négy másodfelügyelőt is, hogy azonnal jöjjenek a bányához, ez a bányafőnök rendelete. Majd a telefonkagylót letéve, felém fordult és kissé megkönnyebbülve mondta, hogy készítsünk el öt biztonsági lámpát és kapcsoljunk a motorhoz két üres csillét, mert a főnök ur négy másodfelügyelővel hamarosan itt lesz; heten lemegyünk és megvizsgáljuk a második kelet első bal tárnáját. Jól van,-mondtam s majdnem tréfásan tettem hozzá, hogy hetünkkel talán még a kisértet sem mer szembeszállni. Az előkészületeket megtéve, még egyszer megnéztük az ellenőrző táblát, de ezen csak az én és az ő bilétája volt felakasztva. Közben megérkezett a segítség. A bányafőnök még egyszer elmondatta velünk a történteket és fejcsóválva jegyezte meg, hogy érthetetlen az egész, hiszen a bányából még az öszvéreket is kivezették. A bányatelepről sem jelentette senki, hogy eltűnt volna valaki, az ellenőrző tábláról is a miénken kívül minden cédula lekerült. Emberemlékezet óta még sohasem történt meg, hogy kutya, vagy másféle állat a bányába olyan messzire vetődött volna. Akkor hát mégis mi okozhatta az általunk hallott különös ziajt? Erre azonban feleletet senkitől sem kapott. A másodfelügyelőre tekintve látható volt, hogy egyikük sem veszi tréfának a dolgot. Komoran, szótlanul álltak, kezükben biztonsági lámpáikkal, a főnök parancsát várva. Végre a bányafőnök is felkapta a lámpáját és induljunk kiáltással kimentünk a lámpaházból. Én a motoron, ők pedig a bányacsilléken foglaltak helyet, órámra tekintettem. Éjfél után félegy- volt. Elindítottam a motort és a csilléket, s hét- mérföldes gyorsasággal hajtottam, amikor a bányafőnök rámkiáltott, hogy menjek gyorsabban, mert ez szükséghelyzet. Erre teljes gyorsaságra csavarin tot tam a kontrolt és nem telt bele 15 perc, máris ott voltunk a második keleti tárna bejáratánál. Leszálltunk. A főnök és az éjjeli munkafelügyelő állt az expedíció élére, utánuk a négy másodfelügyelő haladt, én pedig úgy intéztem, hogy hátvédnek maradjak és az esetleges visszavonulásnál vezér lehessek. Igv haladtunk, szótlanul, minden tiz, tizenöt lépésnél megállva hallgatóztunk. Lassan a három olasz munkahelyéhez értünk, megálltunk, hallgatóztunk. A bányafőnek tekintete megakadt a három kereszten. Halkan odaszólt az egyik másodfelügyelőnek, hogy törülje le azt onnan. Ez munkazubbonya ujjával törölte le a kereszteket, azután ismét elindultunk. A következő megálló ott volt, ahol szerszámaim hevertek. Itt kissé tovább hallgatóz- tunk, s lélegzetünkön kívül csak a nagy csendet hallottuk. Újból a főnök szólalt meg: itt két csoportra ősziünk és hármasával az összes munkahely minden zegét-zugát figyelmesen átkutatjuk, egyik pedig itt marad kívül és vigyáz, hogy közben valaki, vagy valami ki ne futhasson. Erre megszeppentem, attól tartva, hogy a főnök erre az őrálló tisztségre engem fog kinevezni és itt fogok állni magamban, amikor valami megriasztott kisértet nekem szalad. De szerencsére engem.— mivel csak az én sapkámnál volt kis villanylámpa, ami jobban világított, mint a kézben hordozható biztonsági lámpa — magához intett az egyik másod felügyelővel együtt. A másik kettőt az éjjeli felügyelőhöz rendelte. A legidősebb másodfelügyelőt pedig az őrállással bízta meg, akin azonnal meglátszott, hogy cseppet sem örül a kitüntetésnek és talán éppen tiltakozni akart, amikor — bár már alig hallhatóan — fájdalmas kiáltás ütötte meg a fülünket. A szólni akaró torkán akadt a szó és valamennyien kérdő- leg néztünk egymásra, várva a bátorítást. De ha a hét ember bátorságát eggyé lehetett volna forrasztani, akkor sem lett volna valami hatalmas. Végre a csendet — melyben zsebórám ketyegését is jól lehetett hallani, főnökünk — váljon dicséretére — törte meg. A mellettünk sötéten tátongó munkahelyre mutatva, remegő szájjal igy szólt: mintha innét jött volna a hang. Mi pedig néma fejbólintással ráhagytuk. Rövid szünet után igy.szólt: két ember kint marad és vigyáz, egyik befelé, a tárna irányába figyel, a másik pedig kifelé, öten pedig bemegyünk ide — s a munkahelyre mutatott. Intézkedéseit mindannyian helyesnek találtuk. Te pedig, szólt felém fordulva, előlmégy, mivel a te lámpáddal hamarabb észreveheted, ha esetleg kőszakadás volna. Alig tudtam a felkiáltást visszatartani, hogy ez nem igazság, mert igy nemcsak a kőszakadást, de a kisértetet is előbb meglátom. Átkozott lámpa, bárcsak kiégne borsónagyságu körtéd — gondoltam magamban, de önérzetem elfojtotta bennem a tiltakozást, s bármennyire reszkettek is az inaim, megindultad!, ők négyen közvetlenül utánam. Olyan lassan mentem, hogy az utánam jövők jepárszor a hátamba ütköztek, azért valahogyan mégis csak beértünk a munkahely végére, ahol az emberek bányászni szokták a szenet. Semmi különöset nem láttunk, vagy hallottunk, tehát visszamentünk a tárnába. Itt a főnök megkérdezte az őröket, nem láttak, vagy hallottak-e valamit, de azok nem-mel feleltek. All right, mondta a főnök, megyünk a másik munkahelyre. Ekkor már a bátorságom kezdett kissé visszatérni, gondolva, hogy talán még a kisértet sem meri magát hét embernek megmutatni. Most már kissé gyorsabban haladtunk. Vagy 40 lábnyira lehettünk a munkahely ' végétől, amikor valamilyen hörgésszerű hangot hallottam; olyasvalamit, mint amit a disznó hallat, amikor utolsót hörgi. Nemcsak, hogy megálltam, de olyan gyors mozdulattal hőköltem vissza, hogy az utánam legközelebb jövő főnökbe ütközve, mindketten elestünk. Az éjjeli foreman kapta el a karomat és felsegített. Hallottátok valamennyien? — dadogtam befelé mutatva. Nem nehéz elképzelni, hogy mennyire komikus jelenet lehetett ez, de senki sem' nevetett. Hallgatag fejbólintással jelezték, hogy ők is hallották. A már szintén feltápászkodott főnök szólalt meg először, kérdezve, hogy látunk-e valamit? Valamennyien a munkahely végefelé néztünk, s a lámpám fényénél úgy tetszett, mintha ezernyi tiizszem tekintgetne felénk. Ismét valamilyen sóhajfélét hallottunk. Menjünk be, mond ta a főnök elszántan; felszólítására óvatosan megindultunk. Néhány lépést tettünk, amikor megláttuk a kisértetet. Ott feküdt egy rászakadt nagy széntömb alatt, csak a’ válla és a feje látszott ki. Az öreg lengyel bányász, Mike Novotsky volt s már csak szemének rezgése mutatta, hogy némi élet még van benne. Gyorsan mentési munkához fogtunk, széjjelvagdaltuk a vagy két tonnányi széntömböt, kihúztuk az összeroncsolt testet. Habár az élet pici szikrája még benne volt, már nem tudott számot adni a történtekről. Közben az egyik másodfelügyelő elszaladt a hordágyért, melyre ráfektetve, elvittük a fővonalon álló motorhoz. Az egyik csillébe helyezve gyorsan kivittük a bányából. A lámpaházból, ahová szerencsétlenül járt társunkat helyeztük, a bányafőnök felhívta a széntársulat orvosát, de ez már csak a bekövetkezett halált konstatálhatta. A halálos szerencsétlenség történetét pedig magunk raktuk össze. Novotsky bácsi egymagában lakott a leánya közelében lévő rozoga kis viskóban. Más hozzátartozója nem volt a bányatelepen, s gyengesége és lassúsága miatt már senki sem akart vele dolgoztatni. Dehát élni mégis csak kellett. Abban az időben a munkás nem részesült munkanélküli, aggkori, társadalmi biztosításban, bármennyit is dolgozott és bármilyen idős is volt. Ha kiöregedett és ereje elhagyta, meghalhatott éhen, senki sem törődött vele. A bányákban pedig a szénmunkások nem napszámra, hanem tonnaszámra dolgoztak. Hálaadás napja Novotsky bácsinak nem számított ünnepnapnak, neki nem volt miért hálálkodnia. Szabály szerint munkaszüneti napokon csakis a bányafelügyelőknek, vagy a karbantartóknak volt szabad a .bányába lemenni, s az öreg ezt jól tudta. De mégis kicsent egy lámpát a lámpaházból és beszökött a bányába. hogy szenet készítsen a munkanapra. Ezen munkája közben érte utói a végzet. Másnap néhány bányásztárssal együtt végigjártuk a telepet egy gyüjtőivvel, s sikerült összeszedni annyit, amennyiért a temetésrendező Novotsky bácsit örök nyugalomra helyezte. Engem pedig ez a történet teljesen kiábrándított a szellemekben és kísértetekben való babonás hitből. Megtanított arra, hogy a legtitkosabbnak látszó eseménynek is megtalálható a kulcsa. Csak az ember ne engedje, hogy a babonás rémmesék úrrá legyenek rajta. Az Indiai-óceán déli részén végzik ezentúl a francia nukleáris kísérleteket A francia nukleáris kísérleti robbantásokat ezentúl az Indiai-óceán déli részén fekvő Kerguelen szigeteken végzik, nem pedig a szaharai Reg- gane-ban — jelenti a Libération. A francia kormányra élénk benyomást tett a harmadik atombomba-robbantás után az afrikai országok széleskörű reakciója. A Kerguelen szigetek több mint másfélezer kilométerre esnek minden lakott területtől — írja a párizsi lap. Thursday, February 2, 1961 Máltán nukleáris fegyvereket tárolnak A Daily Express szemleirója a lap egyik számában azt írja, hogy Málta szigetét angol hidro- génbomba-raktárrá változtatják. Ilyenformán Ciprus, Aden és Szingapúr után Málta lesz a negyedik azok között a tengeren túli hidrogénbom- ba-raktárak között, amelyeket az angol kormány az utóbbi hónapokban létesített. Anglia és a támaszpontok között Vulcan, Victor és Canberra mintájú bombázórepülőgépek teljesítenek rendszeres őrjáratot.
