Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-04 / 18. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday May 4, 1961 Az élet derűsebb oldaláról A GÁZCSAP Több mint huszonnégy órás kalandos utazás után érkeztünk meg a kis tengeriparti fürdőhelyre. Kedvezményes ujságiró-csereakcióval jöttünk ide, egy kimondhatatlanul bonyolult nevű üdülőhely olcsó kis panziójába. Az üdülőhely olyan jelentéktelen, hogy semmiféle térképen nem találtuk, megközelítéséhez pedig repülőgéptől teherautóig, vonattól a part mentén lapátoló kis vaporettóig mindent igénybe vettünk... De végül is itt voltunk, tíznapos nászúira érkeztünk ide . . . Alkonyat volt. A tenger szerelmesen ölelte a napfényt, a pálmafák titkokat súgtak az ablak alatt, a levegő sós volt, hal és füge ize érződött benne és nehéz, bóditó virágoké. A szobára nem emlékszem, csak arra, hogy a kettős ágyon köny- nyü, világoskék gyapjutakaró volt keresztbe dobva — olyan színe volt, mint az égnek és a tengernek. Elíogódva és szótlanul álltunk az erkélyen. A sétányon fagylaltoskocsi csilingelt s gyerekek rúg ták a labdát. És ekkor, isten tudja, melyikünknek jutott eszébe... de egyikünk azt kérdezte: “Mondd szivem... otthon, a fürdőszobában elzártuk a gázcsapot?” Egymásra néztünk. Némán. Gondterhelten. Megpóbáltunk emlékezni. Tegnap... amikor... várjunk csak... még utazás előtt le kellett adni egy cikket ... még telefonálni kellett... még feljött a lakatos, mert a pincén nincs zár... azután a csomagolás . . . — Egész biztosan elzártuk — mondta ifjú férjem és mosolygott. — Ne törődjünk most vele. — Persze... persze... tudod, de jobb volna, ha emlékeznénk. Hát persze, hogy jobb volna. — Biztosítani kellett volna a tűz ellen, mielőtt elutaztunk — sóhajtottam. — Kellett volna . . . Most már mindegy. Nem mertünk egymás szemébe nézni. A gond, a felelősség ránknehezedett. Mintha valami nehéz, tapadós anyagban mozognánk. Persze. Kellett volna. De kinek a dolga lett volna? Eddig otthon éltünk: mi voltunk a gyerekek. Papák, mamák, nagynénik és nagybácsik egyengették utunkat. Most nekünk kell mindent eldöntenünk. Hogy hogyan osztjuk be a fizetést, kötünk-e lakásbiztosítást, suszterhez kell vinni a cipőt... és igen... hát el kell zárni a fürdőszobában a gázlángot, ha elutazunk. — Semmi baj, drágám ... először is elzártuk. .. és ha nem ... hát akkor sem történik semmi . . . — Remélem — feleltem csüggedten. — Nem lesz semmi baj. — Tudod mit? Gyerünk le vacsorázni — indítványozta a férjem — és kérlek, legyél most jókedvű ... Semmi sem számit, csak az, hogy itt vagyunk, és szeretjük egymást. Igaz? — Igaz. Étvágytalanul turkáltuk a furcsa izü tengeri szörnyeket, a nehéz vörös bor nem hozott mámort, hanem nyomasztó fejfájást. Koccintottunk, nevetni akartunk, de pontosan tudtuk, hogy mind a ketten ugyanarra gondolunk: a kétszobás kis lakás, egyetlen földi vagyonunk füstben és lángban most pusztul el. Hosszú tüzoltólétrákat támasztanak az ablaknak, a szomszédok sikoltoznak, a fél kerület az utcán bámészkodik... a ház- kezelőség pedig most Írja a felmondólevelet a gondtalan lakóknak... ott pusztulnak a könyveink, a ruháink, a bútor, amelynek még csak az első részé van kifizetve, a két írógép és talán soha, soha nem is lesz otthonunk ... Éreztem, hogy megfulladok, ha most azonnal nem megyünk ki a levegőre. — Drágám . . . nem lehetne hazatelefonálni ? Csüggedten, ellenkezést várva mondtam ki. Férjem arca azonban felragyogott. — Nagyszerű ötlet... menjünk... hívjuk fel a mamádat. Otthagytuk a desszertet, pedig a kosztot Pesten előre, kifizettük. Telefonálni szeretnénk — mondtuk a portásfülkében ülő tulajdonosnak, aki valami monarchia-keverék nyelven beszélt, kicsit olaszul, kicsit németül, kicsit horvátul. — Csak a postáról lehet. Messze van a posta? —- Á, dehogy. Ezen a kis utcán felmennek a hegyre. A kápolna felé. Tiz perc. — Van még ilyenkor hivatal ? — Majd felkeltik a postamestert. Nem tiz perc volt. És nem is egyenes ut. He- lyenkint megvilágította az utat a holdfény. A fák között koromsötét volt. — Majd én egyedül megyek ... menj vissza szivem a panzióba — ajánlotta férjem. — Nem ... nem drágám ... világért sem. Ha most visszagondolok rá: gyönyörűségesen szép ut volt. Szelíd gesztenyék és pálmák, fenyők és bóditó virágok,' csillagfény és örök, bölcs zúgásával a tenger. Sziklák és régi bástyák rajzolódtak a holdfényben, távol gitáron játszott valaki. Mentünk, botorkáltunk felfelé a keskeny ösvényen, egymáshoz bújva — és gondterhelten. Egy órát kerestük a postát. Egy másik órát keltegettük a postamestert. Egy harmadik ói*án át magyaráztuk, hogy mit akarunk. A többi már drámai gyorsasággal játszódott le. Kisült, hogy a telefon drága. Molto caro. Carissimo. Nincs any- nyi pénzünk. Táviratot kell feladni. A távirat még az éjjel elmegy — holnapra választ kaphatunk. Kitöltöttük a táviratblankettát. A postamester — kövér, bajuszos, jókedélyü ötvenes bácsi kényelmesen előszedte a plajbászt, aláhuzo- gatta és megszámlálta a szavakat és hellyel kínált minket. — Nem, dehogy is., . haza sietünk — szabód- tunk. — Értem, értem — a fiatalok, persze. De már az én álmomat el ne vigyék. Istenhátamögötti hely ez... mikor téved be hozzám idegen ? Irta: Gádor Béla A most elhunyt kiváló humorista sajtó alatt levői kötetéből közöljük az alábbi Írást. Már-már sikerült észrevétlenül elsuhannom Garfunkel asztala mellett, amikor észrevettem, hogy a szemközti tükörből rosszaló tekintettel figyeli manőverezésemet. A következő pillanatban már foglya voltam. Hirtelen felpattant és karjaiba zárva, forró csókot nyomott a fejem búbjára. — Mit csókolózol? — kérdeztem gyanakodva. — elutazol vagy talán öngyilkossági*a készülsz? Figyelmeztetlek, hogy sem útiköltségre, sem ko- szorumegváltásra nem adok egy vasat sem. Ma rossz napom van. — Szeretlek, édes felebarátom ... — folytatta Garfunkel a marháskodást és újból megpróbált átölelni, de én idejében mellbevágtam. — Hagyj békén, és ne nválazd össze a frizurámat! Mindenki idenéz. Be vagy rúgva? — Ne add a cinikust — szólt Garfunkel köny- nyes szemekkel. Tudom, hogy tele vagy szivjó- sággal.. . Keresztüllátok rajtad, mint ezen az üvegen. Felemelte rumospoharát, átnézett rajta, majd látva, hogy a pohár fenekén még csillog egy csepp rum, azt a szájába csepegtette, majd táguló orrcimpákkal, szenvedélyesen nézett rám: — Meghallgatnál? — Mi van veled? — csattantam fel dühösen. —- Először a fejemet'csókolgatod, aztán azt kérded, meghallgatnálak-e? Nem szégyelled magad? — Félreértettél, kedves barátom — szólt rez- zenetlen nyájassággal. — Arról van szó, hogy szeretném a világot megváltani. Egyelőre megelégszem azzal, ha a mi kis városunk lakóit boldoggá teszem ... — Nagyon szerény vagy. Garfunkel! És ez nekem egy tízesembe fog kerülni? — Miért? Neked Budapest boldogsága nem ér meg egy tízest? De furcsa vagy! De halld elméletemet! Az emberek, általában véve, panaszkodnak egymásra. “Engem mindenki bánt... Engem mindenki fúr ...” ezt hallod uton-utfélen. És ezt is hallod gyakorta: “Milyen gonoszak az emberek !’’ Csak, persze, az nem gonosz, aki ezt mondja neked. Meg annak a felesége, meg a sógora, meg a gyerekei, meg a papája és igy tovább. Tehát vagy mindenki gonosz Pesten, vágy senki sem. Figyeled a gondolatmenetemet? — Hogyne! ötkor kelts fel, mert mozijegyem van. — Tehát! Szerintem, mint mindig, középen van az igazság, vagyis: az emberek jók is, gonoszak is. Illetve, látszóleg gonoszak, lelkűk mélyén jók. De most te azt fogod kérdezni: miért titkolják az emberek a jóságukat? Erre is válaszolok. Az. emBort és gyümölcslöt tett az asztalra, a szerencsétlen táviratblankettára könyökölt és háborús sebesüléseinek sorolásába kezdett, amikor oda- kinn megdördült az ég. Siessenek, siessenek — mondta. — Majd legközelebb örömmel tovább mesélek... itt csúnyák a zivatarok... talán keresnék egy esernyőt . . . — Nem, nem ... hazaérünk eső előtt... köszönjük ... csak a távirat ... — Siete tranquilli.. . legyenek nyugodtak —■ mondta és búcsút intett. Futottunk lefelé a hegyoldalon, de az eső jobban futott. Már láttuk a vilámok fényénél a parti sétányt, hallottuk a tengert, amely most nem zúgott, hanem tombolt, bőgött, tépte, verte sziklapart-bör- tönét. Fenséges volt. De bőrig áztunk. Ázottan, gyűrötten, kimerültén értünk vissza a panzióba. Kedvetlenül és gyorsan mosakodtunk. “Siete tranquilli... siete tranquilli..a táviró drótjain már utazik az üzenet... Úgy bojtunk össze a halványkék gyapjutakaró alatt, vacogó foggal, gondterhelten, mint Jancsi és Juliska a mesebeli erdőben. Villámok csapkodtak, rettenetes felhők kóboroltak az égen ... félelmes a világ és mi visszavonhatatlanul felnőttek lettünk.. . Kora reggel kábult álmunkból dörömbölés ébresztett. — Telegramm ... Budapesti távirat. A mamától. “Lakásotokban a gázcsap el volt zárva, stop, nagyon boldogok legyetek.” Kitártuk az erkélyajtót. Csupa napsütés volt minden, az ég, a pálmafák, a tenger. FEHÉR KLÁRA berek félnek kiadni magukat. Védekezésből gonoszak ! Ehhez mit szólsz, pupák! Ez a mély lélektani felfedezés nem ér neked egy tízest? — Nem. — Megvilágítom a tételt agy példával. Tegyük fel, hogy bemégy egy hivatalba elintézni valamilyen ügyedet. Amikor bemégy és meglátod a tisztviselőt az Íróasztala mögött, ezt gondolod: “íme, itt ül egy lelketlen bürokrata, egy gonosz féreg, aki csak arra vár, hogy bejöjjön egy szerencsétlen pasas, akin hatalmát gyakorolhatja, akivel fölényeskedhet, akinek még a köszönését sem fogadja. Nahát, bennem emberedre találsz!” A hivatalnok viszont ezt gondolja magában: “Na, itt jön egy hisztériás alak, hogy kiszekirozza a lelke- met, mert ugyebár, én azért vagyok itt, hogy tűrjem mindenkinek a szeszélyét és lába kapcája legyek a mélyen tisztelt ügyfeleknek! Nahát, ebből nem esztek!” Ezek után te morogsz valamit, ő visszakaffan és kölcsönös orditozás után azzal váltok el, hogy a másiknál gonoszabb aljasabb embert még nem szült a föld. Megpróbáltam tiltakozni az egyoldalú beállítás ellen, de Garfunkelben már elszabadult a szenvedély, és lelkesen rikácsolt tovább: — Ez igy volt eddig. De jött Garfunkel és igy szólt: ne tovább! A megoldás roppant egyszerű, hiszen tulajdonképpen mindenki boldogan jó lenne, mert terhére van már a gonoszság. De fél elkezdeni. Mi a teendő? Hallottál már Kolumbus tojásáról? — Hogyne! Tegnap vettem kettő hetvenért . .. — Ne marháskodj, most jövök a poénhez! Egyszerűen ki kell tiizni az időpontot, amelytől kezdve nyíltan, bátran és emelt fővel jó lesz minden- lei. Én péntek reggel kilenc órára gondoltam. Neked megfelel? — Tökéletesen. Éppen ráérek. — Akkor, én úgy gondoltam, hogy beteszek egy hirdetést a Magyar Nemzetbe a következő szöveggel: “Emberek! Ne játszuk meg a gonoszát! Le az álarccal! Péntek reggel kilenc órától kezdve legyenek jók. Garfunkel, könyvelő és próféta.” Azt hiszem, ez teljesen elegendő. A hirdetés költségeit magamra vállalom, elegendő, hogyha egy tízessel hozzájárulsz .. . — Nem! — kiáltottam, miközben könnyek gyűltek szemembe. — Ezt ne kívánd tőlem. Jól tudom, hogy te a tízest nem a hirdetésre költe- néd, hanem hozatnál két kupica rumot, amivel csak ártanál gyenge szervezetednek. És ezt az én jó szivem nem tudná elviselni, mert én szeretlek, kedves, jó felebarátom! Forrón megcsókoltam Garfunkel fejebubját. és meghatottan eltávoztam a kávéházból. GARFUNKEL ÉS A SZIVJÓSÁG
