Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-04 / 18. szám
Thursday May 4, 1961 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 5Együtt rajongtunk a szabadságért 1956 októberében a budapesti eszpresszók, kávéházak és éjjeli mulatóhelyek, egyaránt visszhangzottak a politikai vitáktól. Értelmiségiek és volt kereskedők, csakúgy mint a diákok és munkások, a demokráciáról, a népek önrendelkezési jogáról vagy a szabadság fogalmáról folytattak eszmecserét. A különböző egyesületekben és vitaestéken heves kirohanásokat intéztek az ország akkori vezetői ellen és sorban sorolták fel hibáikat és bűneiket, azokat, amelyeket tényleg elkövettek és azokat is, amelyeket eszük ágában sem volt elkövetni. A bírálat lehetősége felkavarta az emberek fantáziáját és teljesen elragadta őket a valóság talajáról. A nyugati világ káprázatos gazdagságáról írtak az irók, és akadt olyan költő, aki ódákat zengett az egyik szomszédos tőkés ország fővárosáról. Újságírók már nem találtak jelzőket arra, hogy milyen nagyszerű érzés a korlátlan szabadság világában élni, ahol semmi nem állja útját az “egyéniség szárnyalásának”. Emlékszem, hogy az egyik politikai szemináriumon, ahol a kapitalizmus politikai gazdaságtanát tárgyalták, egyes hozzászólók a kis Belgium hatalmas gazdag ságáról és az ott uralkodó “koi'látlan szabadságról” beszéltek. Persze teljesen elfelejtették megemlíteni a Kongót, ahol mint utólag kiderült, a szabadság még korlátozott formában sem igen érvényesülhetett abban az időben. Egy szükkörü társaság tagjaival jöttem gyakrabban össze. A főleg értelmiségiekből álló emberek sokat emlegették, hogy a rendszerben nem érvényesülhet a képességük, mart hiszen béklyók közé szorítják gondolataikat. Nem arról behatnak, vagy olvashatnak, amiről akarnak. Felülről irányítják őket és kényszerítik rájuk politikai meggyőződésüket a hatalmasok. — Nyugaton még az állam elnöke is a kritika tárgya lehet — hangzott el nagyon sokszor ebben a körben. És mindenki megegyezett abban, hogy ezzel tömören fejezték ki a demokrácia lehetőségeit az- egyén szempontjából. — Senki nem szól bele abba, hogy mit akarsz csinálni, mit akarsz tanulni, mivel akarsz foglalkozni és milyen pályát választasz. Az összejöveteleken tulajdonképpen nem is folyt vita arról, hogy a Nyugat az egyén és a tömegek “eldorádója”, mert ebben egyetértettek a tagok. A messziről felénk ragyogó lidércfénye egy olyan társadalomnak, ahol csaknem minden ember szabad, megelégedett és egyenlő, vonzó hatással volt a legtöbbünkre, akik úgy éreztük, hogy az a rendszer, amiben élünk, nem nyújtja a számunkra azt a lehetőséget, amit máshol a világon nyújt a polgári rend az egyénnek. A rövidesen bekövetkező események is csak azt a véleményt erősítették bennünk, hogy menynyivel jobb lehet túl az országhatáron lenni, a “szabad világban”, ahol nyugalomban és megelégedésben él a lakosság többsége. A föld túlsó feléről csak megszilárditották ezt a meggyőződést bennünk azok az emigránsok és' hivatásos hírmagyarázók, akik már megkóstolták a “szabadság” és “tiszta demokrácia” édes izét ott a délibábos messzeségben. A szirénhangok csábításának sokan nem tudtunk ellenállni és nekivágtunk az ismeretlen és sokat Ígérő újvilágnak. Ismerőseim legnagyobb része is az Egyesült Államokba került, de itt aztán szétszéledtünk a szélrózsa minden irányába és nem is hallottunk egy jóidőre egymásról. Pár hónappal ezelőtt uj állásba kerültem. A hatalmas irodahelységben vagy két tucat Írnok és könyvelő görnyedt a munkája fölé. Nekem is kijelöltek egy Íróasztalt és bekerültem az “irodakukacok” hadseregébe. Hadseregnek lehetett nevezni a társaságot, mert a menedzser olyan fegyelmet tartott fenn az alkalmazottak között, hogy még a Horthy-idők kiképző őrmesterei is megirigyelhették "olna. Az egyik nap kivágódott az irodavezető szárnyas ajtaja és az ajtónyilásban a köpcös ember alakja jelent meg teljes életnagyságban. Harsány hangja végigviharzott a nagyszerű akusztikájú termen. — Joe! Gyere ide! Az elülső sorban lévő íróasztalok mellől egy sápadt fiatalember állt fel és lehajtott fejjel sietett a nagyhatalmú irodafőnök színe elé. — Már megint elrontottad a számlát — támadt neki mindenki előtt a megszeppent fiatalembernek. — Ez igy nem mehet tovább, ha mégegyszer előfordul repülni fogsz! A fiatalember magyarázkodni kezdett, hogy ö még nem rontott el számlát és ez az első eset, De a “vezér” durván letorkolta. •— Ne vitatkozz. Engem nem érdekel a magyarázat, Folytasd a munkádat. Egyikünk sem fordított különösebb figyelmet a teremte lejátszódott jelenetre. Megszokták már az alkalmazottak, hogy a főnöknek korlátlan hatalma van a munkahelyen, hisz máról-holnapra még a legrégebbi alkalmazottat is el lehet küldeni, felmondás és végkielégítés nélkül. Meg kell tehát becsülni a meglévő állást, mert nem könnyű másikat szerezni, hisz mindig van elég munka- nélküli. Gyakran a megaláztatást is el kell viselni, különösen az irodai dolgozóknak, hisz legtöbb vállalatnál még szakszervezetük sincs. A menedzser harsány hangjára mindannyian behúztuk a nyakunkat és még nagyobb igyekezettel hajoltunk a munkánk fölé. De hirtelen fel kellett figyelnem.* A menedzser az asztalok közé jött és még onnan is szidta, a lógó fejjel helyére .sompolvgó társunkat. — Ahelyett, hogy megbecsülnéd magad, hogy bevándorló létedre irodai munkát végezhetsz, ilyen vaskos hibákat követsz el és még vitatkozni is kezdesz. Magyarországon lehet, hogy ez a szokás, de itt nem. Jó lesz ha megtanulod. Hát rajtam kívül is van itt magyar, gyűlt fel bennem a hirtelen öröm. Jobban szemügyve vettem a “leszidottat” és csodálkozva fedeztem fel benne régi társaságom egyik hangadó tagját. Már napok óta dolgoztam itt, de annyira nem törődtünk egymással, mindazok, akik ugyanabban a teremben huztuk az igát, hogy észre sem vettem eddig ismerősömet. Mint ahogy ő sem fordított figyelmet rám. Ebédszünetben odamenteni hozzá. Nagyon meg örültünk egymásnak, hisz csak ketten voltunk magyarok ebben a nagy idegen tömegben. Mind a ketten elmeséltük élményeinket és tapasztalatainkat. ő összejött a többi ismerőssel is és tudta, hogy mit csinálnak. A legtöbben irodai munkát végeztek, hasonló körülmények között, mint mi. Hivott, hogy menjek el a társaságukba, mert találkozni szoktak néhanapján. A következő héten el is mentem az egyik lakására, ahol összejöttünk. Elmondtuk egymásnak, hogy mit csinálunk. Illetve azt mondtuk el, amit szerettünk volna csinálni. A vágyaink és elképzeléseink váltak itt valóra, szavak formájában. Egymás szemébe próbáltunk hazudni, hogy elértük, amire otthon annyira törekedtünk és most itt révbe jutottunk a szabadság birodalmában. Olyan stílusban beszélgettünk, amit hazairt leveleinkben szoktunk használni. Csak úgy áradt belőlünk a megelégedettség. Mig végül egyikünk felkiáltott: — Elég volt a képmutatásból! Valljuk be, hogy alaposan leégtünk mindannyian. Irodakukacok lettünk. Ezzel megtört a varázs, amit magunk köré vontunk, hogy ne lássuk a valóságot. Beláttuk, nincs értelme, hogy egymás előtt alakoskodjunk. Ott álltunk vesztett illúzióinkkal, csalódottan és elkeseredve. A múltról kezdtünk beszélni egyszerre. Az otthonról, az elhagyott állásokról, a gyönyörű városról, amitől elszakadtunk, az eszpresszókról, kávéházakról, színházakról és éjjeli mulató helyekről. Lemondóan és gúnyosan emlékeztünk meg arról, amit a tiszta demokráciáról és az egyéniség szabad és korlátlan érvényesüléséről szavalgattunk szülőföldünkön. — Emlékeztek — nevetett keserűen a volt egyetemista köztünk —, hogy milyen nagy hangon vitatkoztam otthon arról, ahol az egyetemre jártam, hogy nálunk nincs-meg a művelődés szabadsága. Én, aki ösztöndíjat kaptam, most meg nem tudom megfizetni a tandijat, amit kérnek. De még ha elvégzem a főiskolát, sem biztos, hogy kapnék megfelelő állást. Elrévedező szemmel meredtünk a múltba mindannyian. Ha összehasonlítottuk jelenlegi helyzetünket az otthonival, akkor csak keserűen le- gyinthettünk. Mit kaptunk cserébe elhagyott állásunkért, szeretteinkért és azért a remek érzésért, hogy saját hazánkban élhettünk s nem éreztük magunkat idegennek. Aki még nem élt külföldön — sóhajtottunk elkeseredetten — az nem is tudja, hogy milyen szörnyű az az érzés, hogy olyan emberek között kell élnünk, akiknek nyelvét idegen kiejtéssel beszéljük és akik ezért bennünket, akarva-akaratlan lenéznek. — Mit kaptunk cserébe ? — kérdezte gúnyosan egyikünk. — Hát a szabadságot! — Harsány nevetésben törtünk ki, mert meg- éreztük milyen komikusán hat ennek a szónak az üres frázisként való használata. — Soha nem éreztem magam még ennyire kiszolgáltatva és alávetve valakinak, mint itt ■— mondta egyikünk, aki otthon a legélesebben tudta elemezni a szabadság hiányát. — A vagyoni különbségek áthághatatlan falat emelnek ember és ember közé. Ez az összejövetel úgy látszik a mi régi eszmé- inknak a megcsúfolását és teljes paródiáját akarta elénktárni. Ahogy magunkba roskadva hallgattunk, megszólalt a “demokrata”. így neveztük őt magunk között, mert a legtöbbet emlegette a “tiszta demokráciát” és gyakran hangoztatta a szinte közmondássá vált szólásmondást, hogy “ami itt végbemegy, az minden, de nem demokrácia”. Most élesen hangzottak szavai a siri csend ben. — Az átkozott négerek ellepik ezt a várost, ö miattuk nem tudunk mi itt megfelelő munkát kapni. Annyian vannak, hogy már mozogni sem lehet tőlük. Csodálkozva néztünk össze egy páran. De többen helyeseltek. — Úgy van. Már ahol lakom oda is kezdenek beköltözni. — Mihozzánk nem jöhetnek. Nálunk a háziúr nem adja ki a lakást feketének. — A zsidók majd elintézik, hogy beköltözzenek oda is, ne félj. A szemem dörzsölgettem. Azt hittem álmodom. Mi lennénk azok a “szabadságért” és “a népek önrendelkezési jogáért” lelkesedő emberek, akik egy “igazabb” s “szabadabb” életet jöttek keresni ide az Újvilágba? Csalódottan és nehéz szívvel váltam el tőlük. Hazafelé menet elgondolkodtam a tapasztaltakon. Mivé változtathatja az embert gazdasági és társadalmi helyzete! Otthon kinyitottam a televíziót, hogy eltereljem a gondolataimat a kellemetlen estéről. A gép vetitőernyőjén egy választékosán öltözött középkorú férfi jelent meg. Kedves hallgatóim — kezdte beszédét — most a mi szabad társadalmunk és a kommunista rendszer közti különbségről akarok előadást tartani. Hogy a témát jobban és elmélyültebben tárgyalhassuk, nem a gazdasági és társadalmi oldaláról kell megközelítenünk a kérdést, hanem a szabadság, a mindennél értékesebb és drágább szabadság szemszögéből. A szabadság szó említésénél hatalmas félkört irt le jobb kezével, ami nagy területet ölelt magába az üres levegőből és végül a zsebe táján ért véget. Figyelő ODESSA más jelentősége A lexikonból ezt nem lehet megtudni. Ugyanis ott az áll, hogy “szovjet kikötőváros a Feketetenger partján, közel 700,000 lakossal, sok egyetemmel, múzeummal”. Viszont Nyugat-Németor- szágban is virágzik egy ODESSA, amely azonban egészen mást jelent: egyesület. “Organization der SS Angehörige” — magyarul “SS-hozzátar- tozók szervezete”. Nemcsak a dicstelen múltú Hitler-banda hozzátartozói a tagjai a nemes egye- lésnek, hanem maguk a volt SS-pribékek is. Az ODESSA nyíltan hallatja a hangját minden politikai vagy társadalmi kérdésben. Tagjai legutóbb mozielőadásokat zavartak meg Nyugat-Németor- szág városaiban .Több helyen a filmet le kellett venni a műsorról, mert az ODESSA tagjainak nem tetszett. Miről szólt ez a film? Természetesen a Hitler-uralom “kilengéseiről”. A film nem éppen a leghizelgöbben állította be a hírhedt SS szerepét. Ha az egyszerű emberek még nem is tudják, mi az az. ODESSA, a bonni kormány mindenesetre tudja. De nem akarja tudomásul venni. TÖBB MINT 10 MILLIÓ FORINTOT fordítanak az idén a II. kerületi iskolák fejlesztésére. Több száz társadalmi munkás mintegy 350 ezer' forint értékű munkával segíti az óvodák, iskolák- rendbetételét, és a karbantartást. •> MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA 130 East 16th Street New York 3, N. Y. Kérem küldjenek részemre a Magyar Hírek Kincses Kalendáriumából ............... példányt. Ára: $1.00. Mellékelek érte: ........ Név: ...................... ... Cint: ................................................................. Város: ...................................Állam: . ....
