Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-27 / 17. szám
iá AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, April, 27, 1961 Mire volna jó egy szemüveget csináltatni? Irta: BÓDOG ANDRÁS . Uj szemüveget csináltattam magamnak. A régi finom kis karcolásokkal volt tele. Azért még tudtam volna használni, de elmagyarázták nekem, hogy a sok, úgyszólván láthatatlan karcolás az üvegen, egymástól eltérően töri meg a fényhullámokat és az egyes szemidegsejtek, melyek ezeket felfogják, nem kapnak egyforma eleséget. Olyan ez, mintha nem sima, hanem összevissza görbült filmet tennénk a fényképezőgépbe; a film egy része közelebb, más része pedig távolabbra kerülne a lencsétől, az eredmény pedig az lenne, hogy a kép néhány részlete élesen, mások homályosan mutatkoznának. Azután erőlteti az ember a szemeit rajta, hogy mit is ábrázol. Ez meggyőzött, hogy jól van, eldobom a régit, csináljapák uj szemüveget. Megkérdezte a műszerész, hogy nem szeretnék-e kettős szemüveget? Ugyanis messzelátó vagyok, csak az olvasáshoz kell a pápaszem. Eddig úgy voltam vele, hogy ha letettem valahová, amikor abbahagytam az olvasást, félórákat kellett keresgélnem, amikor újra felakartam venni újságomat. így rászoktam, hogy a szemüveget fennhagytam az orromon, amivel persze az volt a baj, hogy ami nem volt a kezem alatt, azt csak homályosan láttam; a szoba túlsó fele állandóan ködben úszott előttem. Ezért kapva kaptam az ajánlaton, persze, hogy duplát akarok, olyat, amelynek kis lencséje van az olvasáshoz, a többi része pedig- egyszerű üveg, a távolabbi világ meglátásához. Jól be is vált, amióta megkaptam, sokszor órákig magamon felejtem, mintha ott se volna. Tisztán látom a betűket is és a legtávolabbi fákat a láthatár szélén." Soha többé nem fogok kinlódni * olyan szemüveggel, amelyet meg kell keresni, vagy le kell tenni, hogy ide is, oda is nézhessek és tisztán- láthassak. Szívből ajánlhatnám mindenkinek, akinek látóképessége eltolódott ilyen, vagy olyan irányban, tehát távolra lát, de közeire nem, vagy megfor-. ditva; az Írást látja, de a messzeséget nem, hogy olyan szemüveget tegyen fel, amellyel meg tudja nézni mind a kettőt magának. Talán most már kezdi sejteni az olvasó, hogy nem ok nélkül kezdtem el beszélgetni a szemüvegről. Amit mondtam, az áll a szívre és a fejre is, talán még jobban, mint. a szemre. Nem minden embernek van baja a szemével és nem mindenkinek kell szemüveget viselnie, de ami a szivünk érzelmeit és agyunk gondolatait illeti, ezekkel a világon senkinek sincs teljesen tökéletes látása. A világnak egv, vagy más része mindig homályosan és eltorzultan mutatkozik számunkra addig, amig más irányba nézünk. Mint amikor előbb le, vagy fel kell tenni a szemüveget, külön elhatározásra és sokszor megerőltetésre van szükség, hogy ráfordítsuk figyelmünket a dolog másik oldalára is, hogy láthassuk azt is, ami előbb homályos maradt. Erpe azonban a részlet ködösö- dik el előttünk, holott egy pillanattal előbb még világosan állt előttünk. Kis és nagy, közeli és távoli dolgokat sohasem tudunk egyszerre és egy összefüggő képben egyesíteni sem érzelmileg, sem értelmileg. Legtöbbször csak ugrálunk egyik tárgyról a másikra, ezt meglátjuk, azt elfelejtjük, amazt pedig esetleg sohasem látjuk meg. Itt is olyan közel-messzelátó-féle kellene. Csak- hogv ilyen nincs. Az ésszel élő ember csak anyucit tehet, hogy megnéz mindent, erőlteti magát, hogy el ne felejtse az egyik oldalt, amikor a másikra pillant, emlékszik a fehérre, amikor a feketét látja és megfordítva. Az ember becsülje meg sajátmagát azzal, hogy nem játszik bujócskát önmagával, úgyhogy csak idenéz, de oda nem, ezt meglátja, de arra behunyja a szemét, a szálkát megszemléli, de a gerendát észre sem veszi, vagy ellenkezőleg. Arra pedig, amire nem akar, nem emlékszik. Ez a legutolsó hajlandóság különösen megjegyzésreméltó. Emberi természet, hogy amint mulogat velünk az idő, kevésbé tökéletesnek látjuk azt, ami reánk vonatkozik. Mindenkivel előfordult már olykor, hogy hosszú idő után, visszakerülve egy kedves helyre, azt megváltozóttnak találta és kis kiábrándulásfélét érzett. Miért? Mert már emlékeinkben is hazudunk egv keveset magunknak,; mindenütt történt velünk jó is, rossz is és érzelmeinken múlik, hogy melyiket felejtjük el jobban.. Ha emlékeinkben inkább a rossz maradt meg, akkor kritizáljuk, hogy a hely megváltozott. Az .első esetben inkább hajlamosak vagyunk arra. ; hogy a változásokat rosszaljuk, a második esetben jónak tartjuk, hogy már nem egészen olyan, mint régen volt. De fontos az is, hogy ha nem szoktuk meg fokozatosan a váltbzást mindennapi életünk során, hanem hirtelen szembekerülünk vele, pl. ha valami régi helyre visszatérünk, olykor zokon is vesszük, mert arra emlékeztet bennünket, hogy mi is meg kellett, hogy változzunk. Kicsit idősebbek lettünk. Ezt pedig nem szeretjük. Nemrég egy velem egykorú, húsz éve nem látott barátommal találkoztam. Megdöbbentem: hogy megöregedett! ő is igy gondolkozhatott, amikor engem megpillantott. Mindketten fiata- labbnak szerettük volna látni a másikat, s az elkerülhetetlen gondolatot: "ha ő ennyit öregedet, ak kor én is. . alig akarjuk elfogadni. Sok embernek rossz volt a fiatalabb kora és mégis inkább a jó emlékeket tartja meg, mert maga a fiatalság jó dolog volt. Nem szivesen gondolunk arra, hogy mulóban van, vagy elmúlt egészen. Tehát általában hajlamosak vagyunk arra, hogy kritizáljuk a talált változásokat, ha jók, ha nem, mert elsősorban is szemünkbe mondják azt a csúf igazat, amit nem szeretünk hallani: “Hallod-e koma, kicsit megöregedtél, mióta utoljára itt jártál!” Ami pedig első találkozásra ilyen gorombasággal fogad bennünket, annak a szokottnál sokkal több jót kell mutatnia, hogy előbb-utóbb csak megbarátkozhassunk vele. Mondjuk valaki hosszu-hosszu esztendők után hazalátogatott szülőhelyére. Lát változást még ott is, ahol nincsen. A régi nagy házak az utcánkban, jaj, hogy összezsugorodtak! Édesapám háza olyan magas volt, mint egy nagy hegy, most meg majdnem elérem az ereszt. És a szoba?! Milyen nagy volt a szoba és milyen magas a meny- nyezete, most meg alacsony és 5—6 lépés szélté- ben-hosszában. Hát az udvar, amelyben játszottam? Hiszen végét se lehetett látni. Jó, ha megvan ötven lépés a kerítésig. És a nagy szekrény, amelyen édesanyám az almát tartotta és feltette rá a tésztát, hogy ne csipegesse meg az a haszontalan gyerek! Bizony a nagyszéket oda kellett huzni a szekrény elé, még a sámlit is rátenni, amikor a konyhából senki sem vehette észre, hogy a haszontalan gyerek felmászott a székre, onnan a-sámlira, hogy elérjen egy almát vagy megcsip- délje a tészta sarkát. Most meg, hogyan is zsugorodhatott az az öreg szekrény annyit, hiszen akármennyit is száradt a fája, ilyen kicsire még sem aszafódhatott. Ami igaz, az igaz, a sarki bolt is meg van még, az pedig itt volt mindjárt két lépésnyire, amikor krajcárba cukorért szaladtam át oda — az ördög érti ezt a dolgot, a bolt, ahogy nézem mintha most messzebbre esne, az egész utca is mintha hosszában kinyújtották volna, talán 10 percig is eltartana végigbandukolni rajta. Hát ez mind hogy lehet? A régi lépcsőt pedig minek változtattátok meg? Ne mond nekem, hogy csak pár deszkáját cseréltétek ki. Nem volt az ilyen meredek és a lépcsőfokok se ilyen magasak, hogy valóságos istenkisértés felmenni rajtuk; az is buta volt aki ezt igy átépítette! Csupa bosszúság, hogy minden ránk kiabálja: “öregebb lettél!” Aki pedig semmiképpen sem akarja hallani, az napestig hajtogatni fogja, hogy sok minden rosszabb lett, mint volt. Az ám barátom ; úgy csinálsz, mint a Bodóné, amikor a bor árát kérik: másról beszélgetsz. Elsősorban is te lettél rosszabb, kezeid, lábaid, az erőd. Hogy a világ mivé lett, az egészen más kérdés, erről külön kell beszélgetni. Mit tagadjuk, sok bolondériába téved az, aki csakis a fiatalságát akarja megtalálni, vagy elképzelt álmokat kerget. Az előbbinek minden rosszabb, az utóbbinak semmi sem elég tökéletes. Hallottam egy öreg magyarról, aki ellátogatott az óhazába. Meglátta, hogy utcájukat kicsatomáz ták és kikövezték. Eltűnt az a por, amelyben mint gyerek játszott és az árok, amelyen annyiszor keresztülugrálva fogócskázott. “Hát most hol tudnának játszani a gyerekek?” — kérdezgette zsörtlődve. Magyarázták neki, hogy pár sarokra csináltak játszóteret a gyerekeknek. Felügyelet van, tisztább is, egészségesebb is, mint az utca pora és a szennyvizes árok partja. “Igen ám!” — kötekedett az öreg, “de az messze van.” Megmutatták neki, hogy nincs az olyan messze; az utcán vágtató kocsi is elütheti, és Ameríkában sem engedik a gyerekeket ott játszani. “Hát igen... de mégis...”, motyorázta tovább elégedetlenül. noha ennél többet igazán nem mondha- . tott. Még jó, hogy a villanyt régen megszokta itt, különben az is baj lett volna, hogy bevitték a világítást a szülői házba. Mert ő mindig csak a petróleumlámpa sárgás fényénél látta esténkint édes szüleje öreg arcát, most pedig már a legerősebb villanykörte ragyogása sem hozta vissza a drága képet. így vagyunk azokkal, akik nem azt: nézik ami van, hanem csak a fiatalságukat néznék, ami nincs. De mit mondjunk azokról, akikét elképzelésük messze tulvitt a valóság és lehetőségek határain és ekiknek ebből az okból jobb is lehetne és az eredmény sokkal eredményesebb kellene, hogy legyen. Valamennyire megfelelhetek erre is. Köztudomású dolog, hogy a zsidók között aránylag ritkább a rabló, betörő és hasonlók. Ezen alapul a következő tréfa: Volt ‘egy öreg zsidó ember, aki mindig kétségeskedett, nem hitte, hogy a nagy zsidó áloni, Izrael, valaha is meg fog valósulni. Még akkor is tartottak kétségei, amikor az Izrael állama tényleg megalakult, örült neki az öreg, de bizonyos kétségei megmaradtak, mintha valami mégsem volna rendben. Egyszer csak meglátott egy hirt az újságban, hogy egy betörőbandát fogtak el Izraelben. Nagy boldogan felkiáltott: “Hála a jóistennek! Most már igazi ország vagyunk! Már betörőink is vannak”. Persze a tréfa azon a gondolaton alapszik, hogy csak a képzeletben létezhetik olyan ország, amelyben nincsenek gazemberek, magyarán szólva: mindenfajta ember és dolog. A hir, hogy már izraeli betörők is vannak, meggyőzte őt arról, hogy az ország többé nem ábránd, hanem valóságos és létező. Ha nem is igy kell gondolkozni, de hasonlóan. Egy ország mindenféle emberből áll; jóból, rosszból, tehetségesből, tehetségtelenből, alkotásait az idő és az adottságok szabják tágabbra. vagy- szőkébbre. Ne repüljünk, hanem vessük meg lábunkat a valóság talaján, ne számoljunk csodákban, hanem az ember és a természetadta lehetőségekben. Sokszor kérdezgették már tőlem olyanok, akik egy magyarországi látogatást terveztek, vagy készülődtek arra, hogy mit gondolok, mit fognak ott látni és tapasztalni? Volt köztük mindenféle gondolkodású és felfogású ember. Még egy öreg bácsika is akadt, akinek magyarázhatott az ember akármit, egyre csak azt hajtogatta: "addig volt csak jó világ, amig az öreg Ferenc Jóska élt”. A jó bácsika persze nem tudta, hogy ő valójában ezzel azt fejezi ki, hogy: “addig éreztem én magam fiatalnak, amig az öreg Ferenc Jóska ki nem szorított a hazámból”. Hát igy is bolondithatja magát sok ember. De nem szóltam semmit, meghagytam hitében. Azonban más kérdezösködök- nek igy szoktam felelni: Én ide s tova húsz éve kerültem el Magyarországról, azóta nem jártam ott. Ne kérdezd, hogy mit fogsz ott látni, hanem arra vigyázz, hogy ne csak azt tapasztald, amit tapasztalni akarsz, hanem azt, amit látsz, hallasz és megtudsz. Tedd fel lelked vaksi szemére azt a közel-távollátó szemüveget, hogy azt is meglásd, ami az orrod előtt van, ezenfelül pedig az egész határt. Gondold el, honnan jössz és hová mész. Ahonnan elindulsz, az nagy ország, sok földje, sok az ásványi kincse, háború nem pusztította vagy száz esztendeje. Kész és olcsó emberanyagot kapott a kivándorlókban, nagy részben ezek építették fel az országot és akik elhagyták is, nemzetgazdaságilag értéktelen pénzt vittek el. Amit építettek, itt maradt az ország gazdagságára. Ha van, ha nincs automobilod, házad, jégszekrényed, azért kuporgatnod kell, mert mi lesz veled, ha kiesel, vagy kiöregedsz a munkából. Egy-két nagy betegség, vagy depresszió mindepedet elviheti. Ha bányász vagy, akkor máris bajban vagy. Meg már munkára sem igen mehetsz; kinek kell a 40-en fölüli munkás? Ha hivatalnok vagy, még szervezet sincs a hátad mögött, remegsz a főnöktől, öregségtől és a jövődtől. Hiába, az ilyesfélékre is emlékezni kell, nemcsak a jégszekrényre és az automobilra. Most átmész egy kis országba. Földje, nyersanyaga kevés, két háború és egy fölkelés pusztított benne. Ipara alig volt, sokáig tüdővész, gyermekhalandóság, háború, kivándorlás tizedelte népét újra és újra. A második világháború végeztével üresen és kiraboltan maradt. Egy társadalmat és egy uj gazdaságot kellett felépítenie a semmiből. De hogyan? Az emberek födél nélkül voltak, éhesek, rogvosok. Nem volt idő sok gondolkodásra, tárgyalásra, kisérletezésekre, a terveknek újra és újra való javítgatására, menni í Folytatás a 11-ik oldalon)
