Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-09 / 10. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZö Thursday, March 9, 1961 TÖRÖKORSZÁGI HELYZETKÉP Bolondnak ma már nem kellene buzogánnyal heverni Bizánc kapuját, hiszen kitűnő autóut vezet keresztül a régi kapu romjai alatt, és mert a török hatóságok igen udvariasan fogadják Isztan- bul modern repülőterén a Magyarországról érkező utast. Kicsit ugyan minden hivatalos személy meglepődik a magyar újságíró érkezésén, de vé- gülis szívélyes légkörben bonyolódnak le a hivatalos aktusok. A nem hivatalos emberek részéről sem kisebb a meglepetés a ritkán látott külföldi ember érkezésén, de ezt a barátság és szeretet megnyilvánulásai követik. Legutóbb a múlt évi április-májusi tüntetések hívták fel a nemzetközi figyelmet Törökországra. Az ország három nagyvárosában, Isztanbul- ban, Ankarában és Izmirben egyre fokozódott az elégedetlenség a 10 éves uralkodó Menderesz-re- zsimmel szemben. Ez a kormányzat sok tekintetben nagy lépéseket tett visszafelé a rendkívül köztiszteletnek örvendő Atatürk vívmányaitól. Fokról fokra magánkézbe juttatta az addig állami ipart, teljesen lezüllesztette a mezőgazdaságot, s olyan államadósság terheit rótta a népre, hogy annak adatai még ma is hihetetlennek hatnak. Törökországnak csaknem hárommilliárd dollár tartozása van. A tömegek nyomara, elmaradottsága elképesztő. Iskola tizenötezer faluban nincs, de Menderesz 10 év alatt 15 ezer falusi mecsetet építtetett, ami egyik megnyilvánulása volt az Atatürk által leküzdött egyházi befolyás megnövekedésének. Az ország lakosságának több mint 70 százalékát kitevő parasztság helyzete rendkívül nyomorúságos. Csak néhány példát erre: vidéken körülbelül 10 ezer lakosra jut egy orvos, s a falvak túlnyomó többségében nincs villany. Talán ezek az adatok mutatnak már valamit, ha távolról sem az összképet. Menderesz egyre újabb és újabb amerikai kölcsönöket és segélyeket vett fel, de ezek semmi javulást sem eredményeztek a dolgozó tömegek számára. Hogyan is eredményezhettek volna, hiszen ezekből a pénzekből küldték a török katonák tízezreit meghalni iKóreában, ezekből épültek a katonai objektumok százai, ezekből szerelték fel a török hadsereg 22 hadosztályát a NATO számára és ezekből épültek a stratégiai hadiutak a szovjet határ felé. Tény és való, hogy ezekből a pénzekből a három nagyvárosban is épült egy és más. Gyönyörű házak sorait húzták fel néhány év alatt, melyeknek nem kis része azonban megfizethetetlen ára miatt ma is üresen áll. Isztanbulban épült néhány gyorsforgalmi autóut, remek repülőtér, de mindennek ellenére megakadályozhatatlanul évről évre nőtt a munkanélküliség. A politikai életben a nyilt rendőri terror uralkodott. A legkisebb — polgári jellegű — ellenzéki hang is elég volt ahhoz, hogy a rendőrség a legdurvább eszközökkel beavatkozzék. Menderesznek és klikkjének korlátlan volt a hatalma, s mindezek ellenére Isztanbulban, Ankarában és Izmirben utcai tüntetések robbantak ki a Menderesz kormányzat ellen. A rendőrség azonban a legki- méletlenebb terror eszközeit vetette be, s elfojtotta a tüntetéseket. Május 27-én váratlan fordulat történt. Egy fiatal tisztekből álló-csoport puccsszerűen átvette a hatalmat, Nemzeti Egység Bizottságot hozott létre, és letartóztatta Menderesz egész vezető klikkjét, csaknem 500 személyt. Kik voltak ezek a tisztek? Vezetőjük Tür- kes ezredes, aki 13 társával együtt az izmiri NATO-főparancsnokságon teljesített szolgálatot. Kilétüket hosszú hetekig eltitkolták a nyilvánosság elől, mig végül is, kibővítve a bizottságot, közölték névsorukat. Ekkor már vezetőként Gürsel tábornok szerepelt, akiről akkoriban megírták, hogy a májusi fordulat éjszakáján, mit sem sejtve, izmiri villájában aludt. Hogy mi késztette a puccsot végrehajtó ^fiatal tiszteket a tábornoki többség bevonására, az titok. Tény, hogy az azóta nyugalomba vonult amerikai nagykövet, Mr. Warren, nem átallotta bucsuzáskor kijelenteni, hogy sok munkájába került, amig biztosítani tudta az amerikai érdekek folytonosságát. A Nemzeti Egység Bizottság feoszlatta a Demokrata Pártot, megszüntette a pártpolitikai életet és, a, közigazgatásba katonatiszteket .ültetett. Hónapokig látszólag egységsen működött, de a politikailag jólértesültek egyre több-jelét látták áz ellentétek fokozódásának. Isztanbuli és ankarai újságírók és külföldi tudósítók általában úgy jellemzik Tiirkes ezredest és “'Csoportját,•• • Rogy azok., szélsőségesen .nacionalista, faj elméleti - alapon álló turanisták, akik távolodni akarnak az amerikaiaktól, semlegességre törekszenek. Tény az, hogy a fiatal tisztek sok megnyilatkozásukban hangoztattak olyan követeléseket, melyek erre utalnak. Sőt, a belpolitikában is reformokat követeltek, sztrájk és szervezkedés jogát a munkásoknak, és ami Törökország előrehaladásához elkerülhetetlenül szükséges, földreformot a parasztságnak. Éppen ezekben a kérdésekben és főleg az amerikaiakhoz való viszonyban ütközött össze az egyáltalán nem egységes Nemzeti Egység Bizottság két főirányzata. A Szovjetunióhoz, a népi demokratikus országokhoz fűződő kapcsolatok némi fejlődésnek indultak, gazdasági és tudományos küldöttség utazott Moszkvába, Krus- csevnek Gürsel tábornokhoz intézett levele és annak fogadtatása további reményeket keltettek Törökország semlegességének híveiben. Nem igy természetesen a több tizezer amerikaiban, akik civil és katonai tanácsadóként, a támaszpontok beosztottjaként az országban tartózkodnak. A tömeg tavaly április-májusi forradalmi hangulatát leszerelte a puccs, amely szigorú büntetést helyezett kilátásba a Menderesz-klikk ellen, és amely minden követelést kielégitendőnek nyilvánított. A hónapok azonban teltek és semmiféle lényeges intézkedés sem a bel-, sem a külpolitikában nem történt. A bizottságon belüli ellentétek viszont odáig fajultak, hogy Türkes ezeredes- ék állítólag újabb puccsot terveztek Gürsel tábornok csoportja ellen. Hírek szerint ezt a készülődést elárulták, és november 13-án éjjel a fiatal Körbe-körbe Oh; boldog idők! Minden bevándorolt tudja, érzi, hogy mi az a honvágy. Sok öreg magyar, akit már félévszázada Amerikába kergetett a nyomorúság, az elnyomás — mely a földes’ur, a szolgabiró, a csendőr képében jelentkezett —, s aki a koldustarisznyán kívül semmit sem hagyott ott maga után, visszavágyik szzülőhazájába. Ezer és tizezer öreg magyar menne vissza Magyarországra, hogy ott élje le hátralévő éveit, ha a kormányzat nem hi- degháboruskodna az elöregedett dolgozók befizetett öregkori nyugdijával is. Holott ez nem kö- nyöradomány, hanem befizetett biztosítás, amelyre jogos mindenki, aki elérte a 65-ik életévét és a törvény követelményeinek megfelelően ledolgozta a szükséges időt. Visszamenne, ha éppen úgy, mint az olasz, a német, a svéd, vagy más nyugdíjasoknak, az úgynevezett “vasfüggöny” mögötti országokba is elküldenék a jogos nyugdijat, melynek megtagadását a legfelső bíróság is törvénytelennek tartotta. Miért vágyódnak ezek az öreg magyarok “ha^ za”? Hiszen életük nagyobb részét itt töltötték Amerikában! Nehéz volna pontosan meghatározni. Talán a szülőföld, vagy a falu után, ahol gyermekkorukat leélték? Vagy a magyar föld, a magyar gyümölcs, talán a magyar dal, zene vonzza őket? Vagy talán, amikor a parkban a tűz körül álldogáló magyarok dárdának is megfelelő hegyesre faragott botokon, vagy más alkalmatosságokon hatalmas darab szalonnát sütnek és a forró zsírt rácsepegtetik a vágott hagymával és zöldpaprikával meghintett kenyérszeletre, nagyokat harapva megállapítják, hogy jó, jó, de hogy jön ez a magyar szalonnához, a jó magyar búzából készült kenyérhez? Ebben, nagyokat nyelve, sóhajtva mindenki megegyezik és amikor — hogy a sok zsiradék meg ne ártson — leöblítik egy jó adag papramorgóval, megállapítják, hogy ez se “kisüstön főtt”, mint az édesapám törköly-, vagy szilvapálinkája! (Csak a V. Jóska akadékoskodik: “már amikor volt szalonna, de legtöbbször csak hagymát pirítottunk a kenyérhez és vizet ittunk rá.”) Természetesen vannak másfajta bevándoroltak is, különösen, akik a II. világháború után jöttek ki. Azok is visszavágynak, de legtöbben földbir-; tökaik, a gyáraik, katonai és civil rangjuk után siránkoznak, a dőzsölés, a munkanélküli jólét, az úri élet'után vágynak. Nekik a haza -egyenlő a földbirtokkal, a gyárral, a ranggal, az , alázatos paraszttal, a cselédekkel, a parádés kocsissal, akit tisztek vezető csoportját és még néhány száz társukat letartóztatták. A volt egységbizottsági tagokat néhány nap múlva diplomáciai megbízatással a világ- négy tája felé rendelték, s ezzel az ellentétek befejezettnek látszanak. S mi történik most az országban? Menderesz hivei nem tűntek el, és igyekeznek kihasználni a Nemzeti Egység Bizottság egy helyben topogá- sát. A májusi fordulat óta a munkanélküliség tovább fokozódik, hiszen az építkezések jórészt megszűntek, a parasztok elégedetlenek, mert a jelenlegi kormányzat nem folytatja Menderesz őrült agrárpolitikáját, mely folyton emelte a mezőgazdasági felvásárlási árakat. Ez viszont megbénítja a kereskedelmi életet, csökkenti a tőkésprofitot. Szóval, támadják a kormányt jobbról, és ez néha nyilt röpcédulázásban és más akciókban is megnyilvánul. De növekszik a népi elégedetlenség is. Azok a néptömegek, amelyek lelkesen helyeselték és támogatták a májusi puccsot, most úgy érzik, hogy csalódtak, hiszen a követelésekből semmi sem teljesült. Még a Mendereszék ellen emelt vádak is ellaposodnak a, hónapok óta húzódó yassiadai tárgyaláson, hiszen az alapvető nép- és nemzet- ellenes bűnöket nem is olvassák a vádlottak fejére. Az amerikai hadihajók változatlanul díszelegnek Isztanbul kikötőjében, s szó sincs szervezkedési szabadságról, és főleg nem beszélnek a földreformról. Jelenleg ülésezik az alkotmányozó nemzetgyűlés, amelynek feladata az uj alkotmány és a választási törvény megszerkesztése. Ezen a testületen súlyos felelősség nyugszik, hiszen befolyásolhatja Törökország jövőjét. Ipper Pál pofozni lehetett; a kávéházzal, a korzóval, a tunya élettel. . ~ Az előbbiek még reménykedhetnek, hogy kormányunk jobb belátásra jut és elősegíti a világ megbékiilését, a mindent felemésztő hadseregek leszerelését és megteremti a népek boldog együttélését, s akkor megszűnik a megkülönböztetés is, amely lehetetlenné teszi az öreg magyarok vágyálmának megvalósítását és mehetnek “haza”. Az utóbbiak vágyai azonban soha1 többé' be nem teljesülnek, bármilyen keservesen sírnak is utána. Hogy mire vágyik ezeknek az uraknak egyike, azt olvashatjuk az “Ember” c. newyorki hetilapban, amelynek londoni tudósítója azon kesereg, hogy mennyire hiányzik neki a magyar borbély, sehogy sincs megelégedve a londoni borbélyokkal és azt a felhívást teszi a lapba, hogy ha valaki tud Londonban egy magyar borbélyról, adja meg neki a cimét, mert a magyar borbélynak “köny- nyebben, több szeretettel jár a keze.” Hát ez is “honvágy”. Meg az is, amit ezelőtt ir ifjú Horthy Miklósról, aki Brazíliában él és egy pesti zsidónő a barátnője. Megírja, hogy ezen nem kell csodálkozni, hiszen az ifjú Horthy nem volt antiszemita, nem hordta fenn az orrát és mindjárt egy példát is felhoz: egy másik íróval szórakozott valamelyik mulatóban, s “ott táncolt üvegparkettán a fiatal Horthy, egy nagyon jóképű amerikai leánnyal... ahogy eltáncoltak mellettünk, a fiatal Horthy reánk mosolygott és szemével reánk kacsintott... Bizony, igy volt valamikor... s milyen kedves, mennyivel szebb volt, mint ami utána következett.” Ezeket az idézeteket vastag betűkkel szedték és itt nem az iró azon megállapítása fontos, hogy Horthy nem volt antiszemita, s azért volt boldog, hogy Horthy táncolt az üvegparkettán és kegyeskedett reámosolyogni, hanem az, hogy ezt egy zsidó újságíró irja egy kimondottan zsidó irányzatú lapban, amikor ugyanaz a lap egy hétre rá az itt antiszemitáskodó Horthy-legényekkel hadakozva igy ir: “. . .a fehér terror idején, amikor tószegi Freundokat, Neubauerokat, ártatlan polgári kapitalista zsidókat gyilkoltak, Landauokat zsaroltak halálra az antiszemita különítmények és az Erzsébetvárosi Körben kapitalista zsidó polgárokat bombával robbantottak”. Persze a szerkesztőnek csak az a pár “polgári kapitalista” zsidó fáj, akikről annakidején Horthy azt mondta, hogy csak “sajnálatos félreértés” áldozatai voltak; a sokszáz kis zsidót még csak említésre sem tartja érdemesnek, pedig azokat is ugyanazok a különítmények gyilkolták, mint a “kapitalista polgárokat”. De hiszen ezek munkások, kiskereskedők, falusi kocsmárosök voltak. Az se fáj ennek az .urnák, hogy Sorpogyi és Bacsó újságírókat direkt Horthy parancsára ugyanazok a tiszti banditák gyilkolták meg, akiket Horthy a “legjobb tisztjeim”-nek nevezett. . Ezek szeretnének ma a magyar nép nyakára visz- (Folytatás a 15-ik oldalon - '
