Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-02-16 / 7. szám
6 amerikai magyar SZÓ Thursday, February 16, 1961 Az igazság nyomában Az Ember cimíi newyorki újság hatásos tálalásban közölte egy öreg pesti fogásznak és feleségének szomorú levelét. Ebben a szánalmat ébresztő cikkben azt igyekezett bizonyitani az újság szerkesztősége, hogy milyen nyomor vár az öregekre Magyarországon. Amit írtak valóban megdöbbentően hat. Ezért érdemes elolvasni azt a választ, amit a Magyar Hírek c. újság ad az említett cikkel kapcsolatban. Gyakran találkozhatunk az amerikai magyar sajtóban szülőföldünket és rendszerét támadó írásokkal. A mi véleményünk az, hogy mindig meg kell hallgatni a másik oldalt is mielőtt véleményt mondanánk. Olvassuk tehát el mit felel a Magyarországon megjelenő képeslap a vádakra. De először, hogy tisztán lássa mindenki miről van szó, Az Emberben megjelent közleményt ismertetjük: TESTVÉRKÉZ Ajánljuk elolvasásra az itt következő szívfacsaró levelet ama könnyenhivőknek, akik pesti látogatásukból visszaérkezve nem győznek eleget mesélni a gyönyörűségekről, amiket ott “tapasztaltak". írója Goldschein Zsigmond, azelőtt a pesti Fogtechnikusok Egyesületének elnöke, méltán köztisztelt, derék barátunk, minden humánus ügy áldozatkész támogatója és szószólója volt, nemes- lelkű ember, aki minden rászorulót segített, aki hozzáfordult. Budapest, 1960 julius 28 Igen tisztelt Kiár Doktor Ur! Bizonyára nem emlékszik már rám, Goldschein Zsigmond fogászra, aki annakidején önnek a szegény zsidók érdekében folytatott segélyakcióját többizben 5000—5000 forinttal támogattam, miként azt Schiffer Ferenc barátom igazolhatja. Ma pedig arra kell kérnem önt, tegyen valamit az érdekemben. Feleségemmel együtt 80 évesek vagyunk. Nagyon rászorulunk, nagyon betegen élünk, sehonnan semmi támogatásunk nincsen. Lehetne ott az öreg Goldschein érdekében, ha másképpen nem, a fogászok közt valami gyűjtést tartani? Tegye meg, drága Doktor Ur, nagyon jót tesz vele, a jó Isten is megáldja érte önt és az adakozókat ! Drága Doktor Ur! Sohasem voltam kéregető. Az volt a boldogságom, ha adhattam. Ha most én kérek, nagyon rászorulok. Címem: Goldschein Zsigmond fogász, Budapest, Bajcsi Zs. ut 59. I. em. 5. Előre is hálás köszönettel és mély tisztelettel: Goldschein Zsigmond és neje Goldschein Zsigmond egy becsületben és jóságban leélt munkás élet végalkonyán, 80 éves pátriárkái korban feleségével együtt ott tart, hogy Kádár János kommunista paradicsomában nyomorog, nincs mit ennie. Micsoda élet-tragédia! Mi ennek hiszünk, nem azoknak, akik rövid látogatásuk felületes benyomásai alapján hevülnek! A legkiáltóbb cáfolat ez! És meg kell indítson minden szivet, a fogtechnikusokat elsősorban! Ne hagyjuk el Goldschein Zsigmondékat, akik mint annyi sok fiatalabb testvérünk, előbb a nyilasok, most meg Kádár barbarizmusának lettek legszánandóbb áldozatai! AZ IGAZI TESTVÉRKÉZ Ajánljuk az itt következő Írást ama könnyen hívőknek, akik elolvasván Az Ember cimü New Yorkban megjelenő magyar nyelvű lapban Goldschein Zsigmond és neje levelét, valamint Kiár Zoltán (a lap főszerkesztője) kommentárját, zsebkendőt vesznek elő, és elsiratják “Kádár barbarizmusának .. . legszánandóbb áldozatait”. A levél nem hamisítvány. Ahogyan megjelent, úgy fogalmazta az idős fogász felesége, azonmód rakta borítékba leányuk, és adta postára. Gold- scheinné szóban is megerősíti, amit irt: — Nehéz körülmények között élünk, bizony sok a gondunk... De mielőtt folytatnám, ide kívánkozik az ELSŐ BEIKTATOTT GONDOLAT: Egy magyar nyelvű emigrációs lapban olvastam a következőket: “A salzburgi Magyar Caritas kéréssel fordul a szabad világban élő magyarokhoz : segítsék a Salzburgban maradni kényszerült és nehéz sorban élő többszáz, főleg öreg és beteges régi és uj menekült testvéreinket. A segítség pénzzel, élelemmel és ruházattal eszközölhető”. És az idézet után, amely önmagáért beszél, hadd kérdezzem meg: vajon a “szabad világban” tejjel-mézzel folyó Kánaán az elaggott, munkából kiöregedett emberek élete? Vajon várja-e őket nyugdíj, szociális otthon, öregek klubja? Vajon körülöleli őket olyan társadalmi gondoskodás, olyan megbecsülés, mint a mi öregjeinket? Nem, nem támadva védekezem: “itt ugyan vannak nyomorgó idős emberek, de hát ott sincs különbül”, mert nálunk egyszerűen ismeretlen fogalom a nyomor. — ...Nehéz körülmények között élünk, bizony sok a gondunk — mondja mégis, ennek ellenére, Goldschein néni. És ez igy igaz. Csakhogy a nehéz körülmények és a “nyomor”, a gondok és az “éhezés” közé nem lehet egyszerűen egyenlőségi jelet tenni! A “szívfacsaró” levél ugyanis túloz egy kissé (ez már általában igy van), az ilyen leveleket csak megfelelő értékcsökkentéssel lehet és szabad elfogadni. ‘^Sehonnan semmi támogatásunk sincsen” — Írja levelében Goldscheinné. Mondani azonban már mást mond, és ez utóbbi a kendőzetlen valóság: — Havi 400 forintot kapunk az izraelita hitközségtől. És ehhez hozzáfűzendő, hogy az izraelita egyház is, mint a többi, nagyrészt az államtól kapott segítséggel végzi szeretetmunkáját. Goldscheinék leánya is elmondja: — A Fogszabályozó Intézetben dolgozom asz- szisztensként. Természetesen fizetésemből eltartom szüléimét, hiszen együtt élünk. Amig nekem van megélhetésem — nekik is lesz. De Goldschein Zsigmond hajlott kora ellenére sem csak leánya keresetéből és a segélyből él. Fenntartja fogászati rendelőjét, dolgozik (jövedelme után azonban adót nem fizet, az öregeket ettől a kötelezettségtől mentesítette az állam), és olykor-olykor, ha hívják, helyettesítést is vállal az állami fogászati intézetekben. A “nyomorgó” és “éhező” háromtagú család havi bevételei tehát a következők: A leány fizetése 1000 forint Hitközségi segély 400 forint M.-prakszisból kb. 400 forint Helyettesítésből 200 forint összesen: havi 2000 forint a három ember havi jövedelme. Ebből pedig már meg lehet élni, ha nem is fényesen; ebből már fenn lehet tartani a háromszobás lakást (mert háromszobás, összkomfortos lakásban laknak az állítólagos nyomorgók!); ebből már viselni lehet a telefon költségeit is. Mert telefonjuk is van Goldscheinéknak (száma: 313—• 869, távbeszélő névsor 136. o.), és bár nálunk nem magasak a lakbérek és nem kerül vagyonba a telefontartás, de ha valóban éheznének, kisebb lakásba húzódnának, és megszabadulnának még az olyan kicsiny, de felesleges kiadástól is, mint a telefonköltség. Hogy mégis miért fordultak Kiár Zoltánhoz segítségért ? Azért, mert. . . De ide ékelődik a MÁSODIK KÖZBEIKTATOTT GONDOLAT: tény, hogy segítséget kértek Goldscheinék. Remélték, ők mondották igy, hogy a címzett, visz- szaemlékezve a levélírók egykori támogatására, maga is zsebébe nyúl, és néhány száz dollárral megfényesiti életüket. Azt hitték, Kiár Zoltán körtelefont intéz a kinn élő jómódú fogászokhoz, és az intim gyűjtés eredményét postára teszi. Ehelyett azonban megjelent a levél és a kommentár, és eljutott Magyarországra is. Nos, ha Kiárnak igaza lenne, ha itt barbarizmus dühönge- ne, akkor Goldscheinéknak — a Klár-féle elvek szerint, nyilvánosságra került levelük miatt — hétrossz! Ha viszont a mi világunk mégsem a barbárság világa, akkor, ugye, a kommentár enyhén szólva nem más, mint egy egyszerű magánlevél politikai meglovagolása. Akár egyik, akár másik esetet nézem: szép kis segítség az ilyen! ... De miért is fordultak Goldscheinék Kiár Zoltánhoz? Azért, mert ők olyan hajlott korukban lettek — nem Kádárék, hanem — a fasizmus áldozatai, hogy széttört egzisztenciájukat már nem tudták ismét felépíteni. És ők, akik régen polgári jómódban éltek (sőt, még jobban), szerették volna életüket szebbé, könnyebbé tenni. Hogyan, mi módon? Életbiztosításuk nem volt. Goldschein bácsi egész életében önálló fogászként működött, nyugdíjjogosultsága tehát nincs. Amit félreraktak maguknak, elvitte 1944, a német- és nyilasvilág. Persze, ha szövetkezetbe, vagy munkaközösségbe lépett volna, ha állami alkalmazást vállalt volna a felszabadulás után, most nem gyötörnék gondok. De Goldschein Zsigmond “egyéniség”, “individuum”, “szabad vállalkozó” maradt. És végső soron kivülrekesztette önmagát a segítő közösségen, maradt egymagában! És az említett illúzió, amit szeméremnek is, polgári gőgnek is nevezhetnék, cimeztette velük a levelet Amerikába, a távolba. — Nem fordult az én férjem idehaza senkihez támogatásért — mondja Goldschein néni. —• Hogy ne nézzenek le bennünket, hogy ne sajnáljanak bennünket... Mert az én férjem: igazi ur! Azt hiszem meghalna a szégyentől, ha megtudná, hogy a Kiár igy kipellengérezett bennünket a lapjában... Nagyon-nagyon röatellné, hogy közszájra került. . . — És a kintiek előtt nem röstellkedett ? — Nem tudtuk, hogy Kiár ezt teszi velünk. Bíztunk benne... Pedig... — Pedig? Leánya válaszol helyette: — Pedig hiába bizakodtak az öregek. Látom, a cikk szeptember 10-én jelent meg, azóta se jött semmi. Se levél, se csomag, se pénz, se segítség... És itt kér helyet a HARMADIK KÖZBEIKTATOTT GONDOLAT: a “testvérkéz” tehát nem nyúlt át az óceánon. De idehaza, ebben a “barbár” országban, kinyulott a testvérkéz — és most már nem idézőjelben —, a két idős ember felé. Erre az egyre ugyanis jó volt ez a kéretlenül publikált levél; arra, hogy azok, akik ez ideig idehaza Goldscheinék szemér- metes hallgatása miatt nem ismerték az öreg hé zaspár gondjait, most felfigyeljenek reájuk — elolvasva Az Ember-t. ... Levél, csomag, pénz... A hivatalos szervek — tehát a hivatalos hatalom — képviselői, a “Kádár-féle barbarizmus” végrehajtói azonnal akcióba kezdtek. Nem cikkeztek ugyan, de tettek valamit Goldscheinékért — mindenki a maga hatáskörében. Levél: Kende főorvos, a Központi Stomatoló- giai Intézet vezetője utasítást irt: ha egyik vagy másik fogászati rendelőintézet szabadságolt vagy megbetegedett fogásza helyére kisegítőt igényel, ajánlják Goldschein Zsigmondot. Csomag: Az orvos-egészségügyi szakszervezet (amelynek az öreg fogász ugyan sohasem volt tagja) 400 forint értékű karácsonyi ajándékot küldött a Bajcsy-Zsilinszkv ut 59-be. Pénz: a fehérvári úti rendelőintézet igazgatója karácsony előtt és után foglalkoztatta az öregurat, a tiz napi munkáért pedig közel 800 forintot fizetett. Az igazgató ugyanakkor intézkedett: rendszeresen, havonta-kéthavonta, hívják be Gold schein Zsigmondot egy-két-hetes munkára. Segítség: a fővárosi tanács szociálpolitikai osztálya úgy döntött, hogy... De mellőzve a további felsorolást, talán adjunk helyet NEGYEDIK KÖZBEIKTATOTT GONDOLATNAK: a segítő testvérkéz nem azért nyúlt Goldscheinék felé, hogy igy “visszalőjjön” Az Ember cikkére. Ha a cikk nem jelenik meg — és ezzel Az Ember megtakarított volna egy fiaskót —. de Goldschein Zsigmond őszintén és nyíltan feltárja helyzetét illetékes helyeken, minden cikk, minden levél nélkül megkapja ugyanazt, amit igy megkapott és megkap. A szakszervezet ezerszám küldi idős tagjainak és az elhalt orvosok, gyógyszerészek támasz nélkül maradt özvegyeinek a segélyt; a Sto- matológiai Intézet sok éves gyakorlata, hogy helyettesi munkára hivja be a munkálkodni vágyó és még dolgozni tudó öreg fogászokat és fogorvosokat; a tanács szociálpolitikai osztálya számon- tartja és rendszeresen segélyezi azokat, akik ezért vagy azért kihulltak a nyugdíj rendelet széles, közel egymillió embert érintő -gondoskodása alól. Ismétlem: ez nálunk megszokott gyakorlat, minden levél és cikk nélkül. Lehet, hogy odakinn, egyesek szerint, éppen ez a “barbarizmus”, mármint ilyenformán “kihajigálni a pénzt az ablakon”, nálunk azonban szocialista emberségnek nevezzük ezt, és gyakoroljuk mindenkivel, aki rászorul. Gyakoroljuk, mert mi megvalósítottuk azt, amit Móricz Zsigmond az első néphatalom idején * (Folytatás a 7-ik oldalon)