Amerikai Magyar Szó, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1960-12-22 / 51. szám
Thursday, December 22, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 11 Előző híradásunkban már beszámoltunk a magyar országgyűlés lefolyásáról. Az országgyűlésen Kádár János, államminiszter mondott nagyjelentőségű beszédet és ebből alább közlünk néhány kiemelkedő részletet. Tisztelt Országgyűlés! A mezőgazdaság szocialista átalakításának befejezése fejlődésünk jelenlegi szakaszában valamennyi belső kérdésünk közül a legnagyobb horderejű és minden tekintetben a fejlődés kulcsa. A Magyar Szocialista Munkáspárt VII. kongresszusa megálapitotta, hogy anépköztársaság rendjének konszolidálása és megszilárdítása után rendszerünk további politikai erősítése mindinkább és döntően a soron levő gaz dasági és kulturális feladatok helyes megoldásától függ. Ami a gazdasági fejlődést illeti: ismeretes, hogy a Központi Bizottság múlt év márciusi határozata nagy visszhangot keltett -az országban. Munkások, parasztok, értelmiségiek százezrei, milliói tették magukévá azt a jelszót, hogy gyorsítsuk meg hazánkban a szocialista építést. Ennek ere dményeképpen nagy lendületet vett az ipari termelés fejlesztése, a mezőgazdasági termelés fejlődésnek indult, előrehaladtunk a közművelődésben, a művészeti és a tudományos élet területén is. Hároméves tervünk még nem fejeződött be, de az eddig ismert adatok szerint valószínű, hogy az ipari termelés növekedése meghaladja a 40 százalékot, a mezőgazdasági termelésé pedig a 12 százalékot. A beruházás lényegesen nagyobb volt a tervezettnél. Külön kiemelem a mezőgazdasági nagygépek beszerzésére fordított összegeket. Az ország gépállománya — a traktorok, a kombájnok és más mezőgazdasági nagygépek száma — tavaly csaknem egynegyedével, az idén pedig több mint 30 százalékkal növekedett. Nem kérkedni akarok ezzel, csupán a fejlődés ütemét akarom érzékeltetni, hiszen aligha van ország, amely egymást követő két esztendőben ilyen mértékben emelte volna a mezőgazdasági nagygépek számát. A termelésben, a beruházásban elért nagyarányú fejlődés együtt járt az életszínvonal megfelelő emelkedésével, önök tudják, hogy 1957 elején a dolgozók reálbére 14—16 százalékkal növekedett. Az utána következő időszak feladata volt, hogy ezt a reálbérnövekedést megfelelő termelő- munkával alátámasszuk. Teljes mértékben sikerült célunkat elérni, a tervezett 6 százalék helyett 9 százalékos az egy keresőre jutó reálbéremelkedés. A jövedelem növekedése tükrözi a fogyasztás is: három év alatt 20 százalékkal növekedett Ez pedig nem csekélység. Mindent egybevetve: ha az év végén összegezzük majd a hároméves terv eredményeit, megállapíthatjuk, hogy az ország nemcsak visszajutott a szocializmus építésének egyenes útjára, hanem újabb nagy lendületet vett hazánkban a szocialista épitőmunka. A hároméves terv teljesítésével és túlteljesítésével a magyar népi demokrácia, a párt és a nép összefogott ereje világraszóló győzelmet aratott. Ezzel elértük másik célunkat is, amely tudvalevőleg az volt, hogy uj ötéves tervünkhöz magasabb és szilárdabb kiindulópontot, alapot teremtsünk. Népgazdaságunk mostani helyzete lehetővé teszi, hogy a jövő évben töretlenül haladjunk tovább előre. A jövő évi tervek kidolgozása befejezéshez közeledik, s igy a gyárak minden valószínűség szerint a legközelebbi hetekben megkapják jövő évi tervüket. Az ötéves terv egészével némiképpen más a helyzet, ötéves tervünket két évvel ezelőtt kezdtük kidolgozni. Közben olyan nemzetközi tárgyalásokat folytathattunk, amelyeknek eredményeképpen egy döntő vonatkozásban máris jobban állunk, mint bármely eddigi tervünk indulásakor: ötéves tervünkhöz több mint 70 százalékig biztosítottuk a nyersanyagot és az energiát és — ami nem kevésbé fontos — a megfelelő rendeléseket is. A terv egésze azonban még nincs készen. Át kell dolgozni. De pontosan ellenkező okokból, mint amikről a Magyar Népköztársaság ellenségei beszélnek. Arról van szó, hogy amikor mi — némi óvatossággal —- a hároméves terv időszakára az ipari termelés évenkénti 6—7, legfeljebb 8 százalékos fejlesztését terveztük, a fejlődés pedig 11— 12—13 százalék, akkor nyilvánvaló, hogy a fejlődés üteme uj helyzetet teremt az ötéves terv szempontjából is. Az ötéves tervet tehát átdolgozzuk. Ehhez még két-három hónap szükséges. Az elavult normák akadályozzák a termelékenység emelkedését Kádár János ezután a termelékenység alakulásáról és a normákról beszélt. Hangsúlyozta, hogy a termelékenység a hároméves terv időszakában kedvezőbben alakult, mint az azt megelőző években, de növekedése valamivel alatta maradt annak az aránynak, amit el akartak érni. Véleményem szerint — folytatta tovább Kádás János —- ez két tényezőre vezethető vissza. Az egyik a normák nem helyes kezelése. Szeretném emlékeztetni a tisztelt országgyűlést arra, hogy 1957 elején, amikor Központi Bizottságunk és kormányunk kidolgozta gazdaságpolitikánk fő vonalait, elhatároztuk, hogy — fgyelemmel mind arra a negatívumra is, amit az előző évek gyakorlata mutatott — a normák megállapításánál más módszert követünk, mint korábban. A normákat ugyanis a világon mindenütt fejlesztik, s ez igy is lesz mindaddig, amig szervezett emberi munka, termelő tevékenység lesz. Ezt azért mondom igy, mert ellenségeink már megint hangoztatják: “íme, újból jönnek a normával.” A korábbi években nálunk két-három, esetleg négy- évenként kormányrendelettel, tehát az egész országban egyszerre, egységesen rendezték a normát. Ez egyik módja a normarendezésnek. Mi azonban úgy Ítéltük meg, hogy ez a módszer nem helyes, nem lehet igazságos, mert ha háromnégy évenként az egész országban egyszerre, nagyjából azonos nívón rendezik a normákat, akkor ez óhatatlanul hátrányos lehet a dolgozók egyes kategóriájára. Mindenki tudja ugyanis, aki termeléssel foglalkozik, hogy a műszaki fejlődés nem egyszerre és nem azonos szinten jelentkezik az iparágak összességében. Ha tehát egyszerre azonos szinten rendezik a normákat az egész országban, akkor ez hátrányos lehet az olyan üzemben dolgozókra, ahol nem fejlődött arányosan a technika, vagy nem tartottak lépést a munkaszervezés korszerű követelményeivel. Ezért mi a normarendezés másik módját választottuk. Azt mondjuk, hogy a normarendezésnek folyamatosnak kell lennie. Tehát, ha egy termelési ágazat vagy üzem — jobb munkaszervezéssel, vagy uj gépek beállításával — megteremti a gyorsabb, könnyebb és jobb munka feltételeit, akkor ott a normákat is rendezni kell. Ez az igazságos, helyes ut. A gyakorlatban azonban mindez nem ment úgy, ahogy 1957-ben elhatároztuk. Miért nem? Gazdasági vezetőink egy részének gondolkozásában — talán az ellenforradalom egyik káros hatásaként — visszamaradt olyan helytelen szemlélet, amely valamiféle népszerűtlen dolognak tekinti a normarendezést. Ezért nem módosították megfelelően a normákat olyan iparágakban, illetve gyárakban, ahol pedig az utóbbi három évben korszerűsítették a munkaszervezést, a technológiát, vagy jobb nyersanyagot kaptak. Most óva intjük a gazdasági vezetőket mindenfajta kapkodástól; attól, hogy amolyan “dirr-durr bele”-alapon egy-két hét alatt akarják megoldani mindazt, amit két-három esztendő alatt elmulasztottak. A szociálista építés és a dolgozó nép elemi érdeke, hogy ezt a kérdést az előttünk álló évben körültekintően — és feltétlenül a dolgozókkal folytatott előzetes tanácskozások alapján — oldjuk meg. . . . Most mindezzel összefüggésben visszatérek a normákra. Ebben a kérdésben már három hónapja bizonyos fajta “szavaztatás folyik az üzemekben; a dolgozók tömegeivel vitatjuk meg. Nagyon jó tapasztalatokat szereztünk. Ha megkérdezzük a dolgozókat, kell-e több termék, több iparcikk, több élelmiszer — feltétlenül azt mondják, hogy kell. Rövidítsük a munkaidőt? Feltétlenül rövidíteni akarjuk. Mi is azt akarjuk — miként a szovjet dolgozók —, hogy mielőbb elérjük a hétórás munkaidőt. Akarjuk rendszeresen emelni az életszínvonalat-? Akarjuk és akarják a munkások is. De hogyan lehetséges rövidíteni a munkaidőt, hogyan lehet tovább emelni az életszínvonalat ? Csak több termeléssel, csak jobb és gazdaságosabb munkával. A normának nem az a célja, hogy mi a munkásoknak kellemetlenséget okozzunk, hanem az, hogy a munkásság, a dolgozó nép élete évről évre szépüljön, gazdagabb és jobb legyen. A kormány, illetőleg a kormány szervei az egész nép előtt vállalják a felelősséget, amikor kijelentjük, hogy a normákat rendszeresen módosítani, tökéletesíteni kell. Mi vállaljuk a felelősséget, amikor azt mondjuk, hogy ahol a munka feltételeit sikerült javítani — akár uj technikával, vagy a munka jobb megszervezésével, akár például jobb nyersanyaggal — ott ezzel párhuzamosan a normákat is állandóan javítani kell. A helyi vezetőnek ugyanakkor vállalnia kell a kezdeményezést is és a felelősséget is annak eldöntéséért, hogy a saját üzemében mikor érkezett el a normák módosításának az ideje. A népgazdaság általános fellendítése a mezőgazdasági termelés fejlődésétől függ A népgazdaság további gyorsabb fejlesztése alapvetően a mezőgazdasági termelés előrehaladásától függ. A számok is azt mutatják, hogy mig az ipar termelése a felszabadulás előttinek három- és félszerese, a mezőgazdasági termelésé csupán 20—22 százalékkal nőtt. Ezért nyilvánvaló, hogy a mezőgazdasági termelés erőteljes fellendítése a népgazdaság általános fejlődésének és a nép életszínvonala gyorsabb emelkedésének alapvető feltétele. Az imperialisták és kiszolgálóik gyakran szemünkre vetik, hogy “a régi rendszerben Magyar- ország fél Európát ellátta gabonával, most pedig vannak esztendők, amikor még be is kell hozni gabonát”. És persze szitkot, átkot szórnak uj rendszerünkre. Nekünk azonban nyugodt a lelkiismeretünk. Igaz, hogy a Horthy-rendszer idején Magyarország jelentős gabonaexportot bonyolított le. De hogyan? Úgy, hogy — habár a régi statisztikák szerint a kenyér fő élelmezési cikk volt hazánkban — milliószámra éltek itt dolgozó emberek, akik éheztek, még a mindennapi kenyerük sem volt meg. Magyarországon annak idején külterjes gazdálkodás folyt, s a gabona vetésterülete is nagyobb volt. A vetésszerkezet azóta változott. Az ország adottságai olyanok, hogy a megváltozott vetésszerkezet és a megnövekedett fogyasz tás mellett is meg tudjuk termelni saját magunk kenyerét. Egy-két éven belül el is kell ezt érnünk. A későbbiekben exportálni is tudunk. De ez teljesen más jellegű export, lesz, mint hajdanában. Mi úgy exportálunk mezőgazdasági termékeket, hogy közben a nép rendesen éljen, bőségesen táp- lálkozhassék. Az emberek ma már nálunk rendesen táplálkoznak, most még egy kicsit jobban kell dolgoznunk, hogy megfelelő mértékben exportálhassunk mezőgazdasági cikkeket is. Megoldottuk a kettős feladatot A mezőgazdaságban bonyolult a fejlődés útja. A termelés eredményeitől nem választhatók el a tulajdonviszonyok, illetve az azokban bekövetkezett változások. Utalok az iparra. Amikor a burzsoázia — 1945—1948 között — látta már, hogy hatalma végóráit éli, csökkent az ipari termelés. S amikor a munkásosztály átvette a gyárakat, bizonyos ideig tartott még ez a folyamat. Nagyon jól emlékszem arra, hogy amikor a három nagy gyárat átvettük, az ellenség azt ordította: azelőtt hasznot hajtó üzemek voltak, az átvétel után pedig ráfizetések. És — biz’ isten — ráfizetések is voltak. (Derültség.) A régi vezetés kivonult és — sajnos — a műszaki káderek egy részét is befolyásolni tudta. A munkásosztálynak olyan embereket kellett odaállítania, akik telve voltak forradalmi lelkesedéssel, szolgálatkészséggel, a nép ügye iránti odaadással, de soha életükben nem vezettek gyárakat. Idpbe telt, mig beletanultak. És nézzék meg ma ezeket a munkásosztály által vezetett gyárakat: a nemzeti jövedelemnek több mint 70 százalékát adják. (Nagy taps.) Még inkább igy van ez a mezőgazdaságban. A tulajdonviszonyok változása átmenetileg zavaró tényezőként hat a termelésre. így volt ez akkor is, amikor felosztottuk a régi tőkés, földesúri, egyházi nagybirtokokat. Akkor is visszaesett a termelés, de utána egyenesbe jutott. Most a birtokviszonyok változása más jellegű és nem kell hogy döntően kihasson a termelésre. Miért más jellegű? Mert annak idején a feudális tőkésosztályt egy másik osztály, a parasztság váltotta fel a tulajdonban. (Folytatása következik) J Kádár János a bel- és külügy problémáiról
