Amerikai Magyar Szó, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-29 / 39. szám

Thursday, Sept. 29, I960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ A DETROITI NŐK Tisztelt Munkástársak! A Detroitban lezajlott sajtókonferencián tudo­másunkra jutott, hogy Csont Péter munkástár­sunk abba a veszélybe került, hogy látóképessé­gét elveszítheti és csakis operálás mentheti meg. Akik a Magyar Szóban sokszor olvasták az ő írá­sait, most annak a veszélynek néznek elébe, hogy nem lesz képes többé Írni. Mi, haladó szellemű munkások ezt nem akarjuk, mert ez nagy vesz­teség lenne reánk nézve. A mai orvosi tudomány olyan előrehaladott, hogy ilyen bajon is segíteni tud. De a mai rend­szer átka az, hogy ha nincs pénze valakinek, ak­kor nincsen segítség. Már pedig egy ilyen operá­cióhoz igen sok pénzre, legalább 600 dollárra van szükség. Nekünk tehát össze kell fognunk, hogy ezt az összeget előteremtsük. A detroiti munkásnők erre a célra egy partyt rendeztek. Gyűjtéssel együtt az eredmény 100 dollár volt, amit továbbítottunk Csont Péter mun­kástárs részére. Ez azonban nem elég, többen is kell, hogy részt vegyenek ebben a segítő munká­ban. A newvorki, clevelandi, pittsburghi, akroni, miami-i és chicagói nők túl kell, hogy haladják a detroiti eredményt. Ez kihívás a detroiti nők ré­széről, s mi égészen biztosak vagyunk abban, hogy ez igy is lesz, mert a magyar munkásnők energiája és szivjósága kifogyhatatlan, ha arról van szó, hogy egy munkástársunk bajban van. Tehát fel a munkára, asszonyok és várjuk az eredményt rövid időn belül. Lemákné Tisztelt Szerkesztőség! Mivel az országos lapkonferenciára nem me­hettem el, megbüntetem magamat és itt küldök egy uj előfizetőt a lapunknak. Kérem, hogy azon­nal indítsák meg neki a lapot. Mrs. C. Sule HÉTVÉGI LEVÉL írja: Rev. Gross A. László B. D„ Th. M. A.AÍL.Á..4 A A AJLAA A A A A A i. Hogyan is állunk azzal a naptár cikkel? Chicago, 111. 1960 szeptember 18 Kedves Sanyi! Sejtettem, hogy a lapkonferencia után fel fogsz keresni egy kérdezősködő levéllel. Nem tévedtem. Hát először is: kutyabajom sincs már; a nya­kamból szépen kivágták a karbunkulust és már teljesen be is gyógyult. De alaposan megkínzott. Ez azonban csak egyik oka volt annak, hogy a kézirat még nem készült el. A másik ok a cudar hőség volt, amely engem testileg és szellemileg paralizált. Mikor munka után hazajövök meglehe­tős kimerültén, nagyon nehéz leülni és egy tisz­tességes beszámolót megírni. De már 29 gépírásos oldalt megírtam és itt vár nyomdakész állapotban. A hiba az, hogy ez nem több számításom szerint, mint a készülő anyag­nak egyharmada. Tudnom kellene, mennyi teret szántál az én beszámolómnak. Ha ezt tudom, egyet-mást vagy ki kell hagynom, v. pedig erősen leredukálnom. Az én kalkulációm szerint a jelen­tés 75 olyan gépírásos oldal lenne, mint amilyen oldalakhoz szokva vagytok a “Hétvégi Levél”-nél. Ez pedig megfelel 30 átlagos Gross-féle rovatnak. Hogy ez hány naptár-oldalt tenne ki, azt nem tu­dom pontosan, mert fogalmam sincs, milyen mé­retű lesz a naptár. De akárhogy is lesz, negyven naptár-oldalnál, vagy esetleg negyvenötnél keve­sebb tér nem lenne elegendő. Meg aztán kellene néhány jó képet is beletenni — úgy vélem. Kérem tehát azonnali értesítésedet a követke­zőkre nézve: 1. Hány naptár-oldalt szántál a jelentésemre? Ahogyan én látom... írja: EHN Aszpirin nem segít New Yorkba érkezésem után néhány nappal sztrájkba léptek a Pennsylvania vasúttársaság munkásai. A sztrájk látható következményei vol­tak a túlzsúfolt földalatti vonalak és autóbuszok, a megszokottnál is vadabb tempóban rohanó taxik és a megszaporodott magánautók. Ez az együttes a zsúfolt és nyüzsgő newyorki utcát még zsúfol­tabbá, még nyüzsgőbbé tette. Véletlen, hogy éppen ennek a sztrájknak az idején az egyik newyorki magazin egy másik sztrájkról tett említést, történetesen a tavalyi acélsztrájkról. A szóban forgó cikknek a főtémája nem az acélsztrájk volt, ezt csak a cikk elején be­vezetésnek használta, még pedig a következő for­mában: Egy este, amikor az acélmunkások százezrei sztrájkoltak ős amikor az alkudozások az acél­gyárak és az acélmunkások szervezete között semmi haladást nem mutattak, Benjamin Fairless az American Iron & Steel Institute feje és a Un­ited Steel Corporation volt elnöke, feleségével és leányával New York városának Colony éttermé­ben vacsorázott. A cikk nem adott leírást arról, hogy az acél­mágnás vacsorája miből állott, de aki ismeri a Colony éttermet, az ottani árakat és a gazdag emberek kifonomodott Ízlését, az elképzelheti, hogy a Faiiless családot nem zavarták az árak és rendeltek mindenből, ami finom és jó. A cikkből később kiderült, hogy Fairless-ák a dús vacsorá­hoz pezsgőt ittak, dehát ebben nincsen semmi kü­lönös, mert milliomosoknál ez megszokott dolog és i Colony vendégeinek mindennapi itala a finom importált francia pezsgő. Mialatt a cikk e részét olvastam és lelki sze- w.'imel magam előtt láttam a legfinomabb en­nivalókban dúskáló urakat és hölgyeké* • láttam a megfelelő fokra hűtött pezsgőt szürcsölő Fair- k '3 elnök urat és láttam a brilliáns nyakékek­kel és drága!:öves gyűrűkkel felcicomázott höl­gyeket. De ugyanakkor magam elé képzeltem azo­kat a százezreket is, akiknek izzadságos munkája mindezt a pompát és duskálást lehetővé tette. Ma­gam elé képzeltem a kohókat és hatalmas tartá­lyokat, amelyekben a fehérre hevített acél süti, égeti a munkába állított ezrek és tízezrek mezíte­len testét... És amikor arra gondoltam, hogy ezek a száz­ezrek a nehéz, de a kenyeret jelentő gyári munka helyett az utcákat járták és a piketelő munkások a gyárak előtt, a' gondterhelt munkásasszonyok pedig odahaza azt találgatták, hogy mit hoz a holnap: ugyanakkor a munkások vezetőire és elsősorban David McDonaldra, a United Steel Workers elnökére gondoltam. Úgy képzeltem, hogy mialatt a milliomos Fairless családjával New York egyik előkelő éttermében lakmározik és pezsgőzik és a legkisebb gondja is nagyobb an­nál, hogy milyen sors vár a sztrájkoló munkások­ra, a feleségekre, a gyermekekre, — úgy képzel­tem, hogy ezalatt David McDonald a szervezet helyiségében, az unió többi tisztviselőjével tanács­kozik és azon töri a fejét, hogy miképpen lehetne a sztrájkot minél gyorsabban befejezni úgy, hogy a gyárosokkal való megegyezés minél előnyösebb legyen azokra, akiket képvisel, akik az utcákat járják, vagy a gyárak előtt piketelnek. Úgy kép­zeltem, hogy amikor a tanácskozás véget ér, ak­kor az unió vezető emberei és elsősorban Dávid McDonald elnök, megjelenik a “harctéren”, a be­zárt gyárak előtt, hogy megjelenésével és bátorí­tó szavakkal lelket és erőt öntsön azokba, akik a munka frontján megint a harcot vívják egy na­gyobb falat kenyérért, a saját maguk és gyer­mekeik jobb jövőjéért. .. Mire az elképzeléseimben idáig jutottam, elol­vastam a magazin cikkének következő szakaszát és abból megtudtam, hogy amikor Benjamin Fair­less a felesége és leánya társaságában, a nagy sztrájk idején a Colony étteremben vacsorázott, a mellette levő asztalnál barátai társaságában — David McDonald ült és figyelmét főként arra összpontosította, hogy a jobbján ülő Gábor Zsá­zsát szórakoztassa. Az acélmágnás és a sztráikolő munkások szervezetének gondterhelt elnöke szomszédos asztalnál fogyasztották szerénynek nem nevezhető vacsorájukat és mi történt? Talán hátat fordítottak egymásnak? Talán az unió elnöke egy pillanatra abbahagyta a kaland­jairól hires és nevezetes szépséges Zsazsa szóra­koztatását, hogy megvető pillantással mérje vé­gig a kizsákmányolásban szakértő társaság egyik kimagasló képviselőjét? Talán David felkelt és otthagyta az éttermet, ahol az acél-Góliát ron­totta a levegőt? Nem, egyik sem történt. Ellenben-az történt, 1 2. Mekkora oldal lesz? (A két utóbbi évben 8 és félszer 11 incs volt.) 3. Óhajtod-e a már készen lévő anyag beküldé­sét, hogy a szedést megkezdhessétek? A többit pedig küldeném, ahogy elkészül. Úgy gondolom, a teljes munkát befejezem 10 nap alatt. Habe- küldök anyagot előre, teljes befejezés előtt, a kompozíció sorrendjéről, elrendezéséről később is lehet intézkedni. Úgy vélem, a szedés a legsür­gősebb. Kitörő örömmel -értesültem a lapkonfererícia szenzációs sikeréről. Látod, csak nekem távol kell tartani magam valamilyen eseménytől és kész a siker, őszintén mondom, nem hiszem, hogy az én jelenlétem egy jottányit is hozzátett volna az eredményhez, sőt talán jobb isv hogy nem voltam ott, mert ha elmondtam volna a javát az otthoni tapasztalatoknak, akkor a naptár iránt volna ki­sebb az érdeklődés. Ki tudja? Szívből üdvözöl: Laci • New York, N. Y. 1960 szept. 21 Kedves Laci! Örömmel vettem tudomásul, hogy rendbe jöt­tél az egészségeddel és szorgalmasan dolgozol á beszámolódon. Amennyi gépírásos oldal elkészült, annyit küldjél be és gondoskodom arról, hogy hoz­záillő képek legyenek, mert készítettem képeket az óhazában. Bátran Írjál annyit, amennyi csak jól esik és amennyivel ki tudod fejteni a témát. Mi pedig annyi oldalt bocsátunk rendelkezésedre, amennyire a cikk közléséhez szükség lesz. Az oldalak ugyanolyanok, mint a tavalyi naptárban. Leveled utolsó szakaszában irt megjegyzésed nem helyes, a távollétedet illetően, s biztos va­gyok abban, hogy amit a lapkonferencián elmond­tál volna Magyarországról, az csak egy kis ét­vágygerjesztő lett volna a jelenlévők részére. Szóval küldd el bátran a kéziratot, méghozzá minél előbb.. Szívélyesen üdvözöl: Alex hogy Fairless elnök ur egy üveg pezsgőt a legja­vából átküldött McDonald elnök ur asztalához, amelyet az készséggel elfogadott és Zsázsával koccintgatva el is fogyasztott. A finom ital köny- nven csúszott és nagyszerű hangulatot teremteti, mert miként Fairless elnök ur, úgy McDonald eJ- nök ur sem gondolt azokra a százezrekre, akik ugyanakkor bérharcot vívtak és akiknek sem pezsgőre, sem dús vacsorára nem jutott. A szóban forgó magazin a cikkben később arra is rámutatott, hogy 1959-ben az amerikai nép ki- lencbillió (kilencezer millió) dollárt költött sze­szes italokra, kilencszer annyit, mint könyvekre. Ugyanabban az évben 335 millió dollárt költöt­tünk rágó-gumira, háromszor annyit, mint te­hetséges tanulók ösztöndíjára. Hárombillió dol­lárt költöttünk gy ógyszerekre, köztük aszpirinra és álomporokra. Azt képzeljük, hogy mi vagyunk a világ legegészségesebb népe, de az igazság az, hogy csak a hatodik helyen állunk, bár a fejen- kinti átlagos jövedelmünk magasabb, mint azé az öt nemzeté, amelyek a mienkénél egészsége­sebbek. Mindebből a cikkíró arra a következtetésre ju­tott, hegy szép hazánkban valami nincsen rend- Len; hogy az erkölc-ök mélyre süllyedtek és szük­ség lenne olyan “népszerű megmozdulásra”, mely Amerikát kiemelje az erkölcstelenség mocsará­ból. Ha Fairless- acélmágnás pezsgőjét szürcsölgető és Zsázsát szórakoztató McDonald-ra gondolok; ha visszagondolok az “elnökhelyettes” vicuna-ka- bátjára, a payola és TV -botrányokra, a U-2 ka­landra és az azzal kapcsolatos hazugság-áradat­ra, — akkor én is azt mondom, hogy szép ha­zánkban valami nincs rendben, bár elnökünk és alelnckünk folytonosan az ellenkezőjéről próbál meggyőzni bennünket. Hiába erősitgeti Eisenhower és Nixon, hogy ilyen jó dolgunk még soha sem volt. Hiába megy a két elnökjelölt a választási küzdelembe azzal,, hogy többet kell hadiszergyártásra költeni, akkor- minden rendben lesz: a mi fejfájásunk olyan nagy méretű, hogy azt még három billiónyi aszpirin sem tudja meggyógyítani. A mi fejfájásunk csak jele annak, hogy az egész rendszer beteg és ezen a betegségen csak alapos, mélvrevágó műtét tudna segíteni. Valóban szükség lenne olyan “népszerű meg­mozdulásra”, amely elsöpörné az acélmágnások és a velük pezsgőző hamis munkásvezérek ural­mát és megvalósítana olyan Amerikát, amilyet ennek az országnak dolgozó népe megérdemel.

Next

/
Oldalképek
Tartalom