Amerikai Magyar Szó, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-09-08 / 36. szám

10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, September 8, I960 £LB£5Z£L£S Vasárnap délelőtt a 20-ik utcában Szép kora tavaszi nap volt. Ragyogó napsütés -árasztotta el az utcát, ahol egy csoport ünneplő ruhás fiú labdázott. A legtöbb bérkaszárnyá­ban nyitva voltak az ablakok. Frissen borotvált férfiak nyitott galléru ingben vagy alsó neműben kötényt vagy lompos vörös pongyolát viselő asz- szonyok támaszkodtak az ablakpárkányokra és céltalan érdeklődéssel bámulták az utcát, az eget és az arra járókat. Ilyen formán töltik majd a vasárnap délelőttöket enyhe idő első áramlásá­ban máris elfoglalták őrhelyüket. A labdázó fiuk élénk civódásától, egy kötélen ugráló kislány ci­pőjének kopogásától és a tucatnyi láthatatlan rádió tompa hangjától visszhangzott az utca­A mindennapi jelenetbe váratlanul egy furcsa külsejű, homályos ablaku mentőkocsi tolakodott. Csendesen kanyarodott az utcába, amint a veze­tő egy számot keresett, aztán megállt egy há­romemeletes, korom lepte, csupán hónapos szo­bát rejtő albérletes ház előtt. A bérkaszárnyák ablakaiból minden szem a mentőkocsi felé for­dult. Az utcán abbamaradt a játék, a gyerekek pillanatok alatt körülvették a kocsit. Akik tudták, hogy miért jött elmondták a többieknek. Egy órája rendőrségi autó járt itt s még korábban két ember a gáztársaságtól. Az épületből kiömlő gázszag olyan erős volt, hogy a templomba menők arra haladtukban elfintorí­tották az orrukat. A gyerekek, akik összesereglettek a mentőko- csi körül, négy és tizennégy év között lehettek, nagyobbrészt ir származásúak. Kikötőmunkások, teherautósofőrök, a földalatti vasútnál dolgozók gyermekei. A fiuk ünneplőjüket viselték, a lányo­kon díszes, házi készítés® ruhák virítottak. Csak egy kis olasz legény viselt foltos, “dungaree”-t mintha a hét bármelyik kopott hétköznapja len­ne. Néhány fiatalabb gyerek a mentőkocsi láttán vihogni kezdett izgalmában, de a legtöbbjük in­kább elcsendesedett. Figyelmesen álldogáltak, nem ijedten, nem is vidáman, arcuk tájékozott s felnőttesen komoly volt. Mégis amikor a két em­ber kiszállt a mentőkocsiból és a ház felé indult, a fiuk csendes, leküzdhetetlen kíváncsisággal kö­vették őket. A szobaasszony rájuk mordult. “Hordjátok el magatokat’ ’és az orruk előtt be­csapta az ajtót, de ők alig hátráltak és tovább bámulták a mentőkocsit. FENT a bérkaszárnyák nyitott ablakaiban, uj arcok jelentek meg és uj szempárok szegeződ- tek a sárgás téglaház kapujára. Senki nem be­szélt, senki nem ment el, senki nem jött le- Mind­össze két felnőtt tartózkodott az utcán — ők már a mentőkocsi érkezése előtt is ott voltak —• egy tömzsi, idős asszony és az egyik szomszédos bérkaszárnya néger vicéje. Amikor a két mentő bement a házba, egy so­vány, de izmos, beesett arcú, szőke fiú mutató­ujjával feléjük bökött és csendesen morogta a többieknek: — Jaj. mamám, ezeket sem irigylem a munká­jukért ! — Egy szép napon majd téged cipelnek le, Shorty — jegyezte meg egy zömök legény, eről­tetve a tréfát. — Kopogd le gyorsan — felelte a szőke, ujjá- val fején kopogtatva. — Itt jön a nagvlábu Mary — jelentette egy harmadik s grimasszá torzult mosollyal fordult a többiekhez: — Adjuk be neki, hogy uj pasast szereztünk a bingó pártihoz. A fiuk a közeledő Maryt figyelték. Szerették a nyers, jószivy asszonyt, akinek pincelakása előtt zavartalanul játszhattak és aki egy korty •sörrel is megvendégelte őket. De szeretetíik meg­vetéssel keveredett, mert Mary furcsa alak volt, szokatlan külsejű, nem mindennapi teremtés. Korán előzvegyedett, négy kis lány anyja, aki úgy könyökölt utat magának az életben, hogy szomszédai kisebb bűneiből centeket kovácsolt magának. Privát bingó-játszmát szervezett két­szer hetenként azok számára, akik élvezték a hazárdjátékot és mindenki másnak, akit csak odacsalogathatott. Ráadásul még tiltott adómen­tes italkiméréssel gyarapította centes bevételét.. Az italt nem tudni hogyan szerezte és csak meg­bízható barátoknak mérte ki. Állandóan a tör­vénnyel való összeütközés mesgyéjén élt, de négy kislánya meglehetősen jól táplált volt és mindig takarosán tiszta. MARY nehézkesen közeledett az utcán, mint egy nagy sörös kocsi elé fogott ló, amely szik­rákat pattint a macskaköves utakon. A “nagylá- bu” gúnynév nem a lába nagyságáról ragadt rá, mert az nem volt különösebb, hanem a zaj miatt, melyet járás közben csapott. Ezt viszont a fém ékek okozták, amelyeket azért viselt, hogy cipő­sarka tovább tartson. Mary kövér, pirospozsgás arcán szívélyes mosoly fénylett, amint a mentő- kocsihoz közeledett. Lába vastag volt, mint á régimódi díványoké és a feneke óriási- A har­mincöt éves nő bizarr látványt nyújtott s a fiuk, mint mindig, elfojtott röhögéssel fogadták. — Hello — csicseregte feléjük Mary és kezé­vel hadonászott. — Hello, Tommy, hello, Szeplős, hello fiuk. — Nyers, meleg, rekedt hangja volt. Szeplős, egy köpcös tizenkét éves fiú, zsebre- vágta kezét, társaira kacsintott és elkezdte az ugratást: — Idesüss, Mary, találtunk valakit, aki bin- gózni akar. — Igazán? — érdeklődött Mary éberen. Egyik­ről a másikra bámult. — Hol a pasi? — Nem pasi, nő. — Megadtad neki a cimem? Megmondtad mi­kor játszunk? Jól beadtál neki? — érdeklődött mohón Mary. — Nem, de majd bemutatlak, amint lejön. Épp ott fent van. — Az ég szerelmére — mondta Mary — nincs szükségem bemutatásra. Egyszerűen beszélek majd az emberekkel. —Ehhez a dámához bemutatásra lesz szük­séged -— mondta a kis, olasz röhögve. A FIUK vihogtak. Mary megriadt. Gyanakod­va nézett egyikről a másikra. Csak aztán vette észre a mentőkocsit. Hirtelen kérdezte: — Ez meg miért áll itt? —Épp csak valaki meglátogat valakit — fe­lelte a Szeplős komoly képpel. Igazán ? Több fin is bólintott. — Hát add meg a címemet a barátnődnek — mondta Mary és átviharzott a szomszédos ház kapujába a két felnőtthöz. Hello, drágám — for­dult az asszonyhoz — nem láttalak nálam az es­te. — Az asszony, aki egy cérnaszálat rágott, derékig járt a hatvanban. Fekete ruhát viselt, szeme csipás volt, sötét bajusz díszelgett fakó arcán. — Nem, tényleg nem voltam ott — mo­rogta. Aztán furcsán, egykedvűen tette hozzá: — Minden olyan drága. — De bingó nem drága — vitatkozott édes­késen Mary. — A bingón nyerhetsz. — Én nem nyerek. Es a férjem elver. — Hát nem is nyerhetsz, ha nem játszol — állhatatoskodott Mary. — Hozd el magaddal a férjedet is. — Most hagyjuk ezt — felelte az asszony el­merültem — Nem tudod, hogy öngyilkosság tör­tént odafent? Öngyilkosság? — kiáltott fel Mary rémülten. — Hisz a múlt héten is volt egy. — Az csak egy vénember volt... de ez egy fiatal lány. Már hozzák is. —- Már hozzák is? — ismételte Mary. Piros­pozsgás arca májba jóssá sárgult, hirtelen be­tegnek látszott. — Van, amelyik hetekig tervezi — mondta a vice elgondolkodva. — Ez, fogadok, előre ter­vezte. A cérnaszálat szopogató fekete ruhás asszony megvetéssel felelte: — Aki megöli magát, bolond. — Nem bolond — vitatkozott a vice — hanem szerencsétlen. HIRTELEN feltűnt az egyik mentő. Fellépett a kocsi elülső részére és az ülés fölé hajolt. Elő­húzott egy ponyvát, amely összehajtva úgy né­zett ki, mint egy fogós piaci szatyor. Arcán kü­lönösebb kifejezés nélkül, egyenletes léptekkel visszament az épületbe.-— Majd ebbe csavarják a hullát — kiáltott fel élénken az idős asszony. Erőteljesen rágta a fekete fonalát. — Hogy is nézhet ki most? írta: ALBERT MALTZ — Ne is említsd! — kiáltotta Mary és meg­hátrált. — Egy fiatal lány! Nem is maradok itt tovább. — Gyorsan, de nehézkesen átvágott az utca túlsó oldalára, de ott megállt és fájó csodál­kozással bámult a hónapos szoba elsötétített ab­lakára­— Hé Mary! — kiáltott felé a zömök fiú- — Nem várod meg a kuncsaftodat? Mary nem felelt, csak szemrehányóan nézett a fiukra. — Bolondul a bingóért — gúnyolódott a Szep­lős — csak néha le kell majd fektetned pihenni. Nem valami erős. — Te meg nem vagy valami vicces — morog­ta hirtelen a szőke fiú szája szögletéből. —Miért nem hagyod békén? — Mi közöd hozzá? — Hazug fráter — felelte a szőke élesen. Fogd be a szád vagy beverem. ISMÉT kinyílt a ház kapuja. A beszélgetés félbeszakadt. Kijöttek a 'mentők. A kocsi végé­hez mentek és kinyitották az ajtó két szárnyát. Belül minden higiénikus fehérséggel vakított. Több testetlen fenyőláda feküdt bent, egymásra rakva. A mentők kiemelték a legfelsőt. A gyere­kek igen elcsöndesedtek, még a fiatalabbak is ab­bahagyták a fecsegést. A mentő, aki a láda hátsó végét fogta, egy pillanatra a combja és a csípője közé támasztotta, mig szabad kezével becsukta az ajtót. Aztán bementek a házba, a kisebb fiuk követték őket. A szobaasszony becsapta a ka­put és karbatett kézzel az ajtófélfának támasz­kodott. — Kotródjátok — mordult rájuk- Az asszony szutykos volt, fakó barna hajába szürke csikók elegyedtek. — Nincs itt semmi látnivaló. Eltűn­ni! — mondta ernyedt durvasággal. A kisebbek sietve hátráltak néhány lépést. Mohón bámulták a zárt ajtót. — Egész kedélyes ott bent — jelentette ki a zömök fickó tréfásan és hüvelykujjával a men­tőkocsi felé bökött. A szőke fiú megrázta a fejét. — Te ökör! — Ó porból leszünk s porrá válunk — sza­valta a kék munkanadrágos — porból leszünk s porrá válunk... porból leszünk s porrá válunk... porból leszünk és porrá válunk.. . — Ezt én is tudom — buggyant ki egy vörös hajú lányból. — Porból leszünk és porrá válunk... — Fogd be a pofád vagy' beverem — mondta az olasz fiú. A többiek csendesen kuncogtak. — Bár már sietnének és lehoznák — morogta a vastag. — Haza kell mennem ebédelni­A szőke fiú az arcához kapott. — Jaj, mamám, ennek, zabán jár a feje. Mi­csoda fráter! A másik vihogott. — Nem az első hulla életemben. Te talán még egyet sem láttál de én ebzzeg annál többet. — De te még sose láttad, amit én — tört ki az olasz fiúiból izgatottan. — Láttam egy ketté­metszett embert — ujját derekán áthúzta. — Tyü ha tudnátok, milyen borzalmas volt! — Idehallgassatok! — kezdte egy másik. A szobaasszony kinyitotta a kaput. — Jönnek! — kiáltotta egy hatéves forma kó­cos kölyök az izgalom tetőfokán. Egyik lábáról a másikra szökdelt. — Hozzák a ládát. — Hirte­len hátrálni kezdett, halvány arca kipirult, kék szeme lázasan tüzelt. Hirtelen csend telepedett az utcára. A két fel­nőtt kilépett a szomszédos kapualjból, hogy job­ban lásson. A feketeruhás asszony alsóajkán most mozdulatlanul lógott a nedves cérnaszál: A környező házak ablakaiból kihajoltak a bá­mészkodók. Ekkor, még mielőtt a mentők fel­bukkantak volna, a nagvlábu Maryből elfojtott, rekedt kiáltás tört fel. Arca vérvörös lett. Sar- konfordult és őrjöngve nekilódult. A falak kö­zömbösen visszhangozták a fémsarkok kopogá­sát. Nem nézett vissza, senki sem fordult utána. Cipője hangosan csattogott, amig el nem érte pincelakását, amelyben eltűnt. Az utca elcsende­sedett. FELTŰNTEK a mentők. A sötét ponyva el­takarta a láda névtelen lakóját. A kölykök meg-

Next

/
Oldalképek
Tartalom