Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-11 / 6. szám

nélkül a lakásokban, padláson, pincében tartóz­kodó gyanús elemeket le kell tartóztatni. Az épületeket ellenőrző járőrök a szemben le­vő házakból jöhető tűz ellen biztosítsák magukat. A körzet átfésülésének időtartamára a fő utca- kereszteződéseknél állítsanak fel biztosító őröket, és szervezzék meg közöttük a járőrzést, amelyet éjjel meg kell erősíteni. Az épületekben elkobzott vagy az utcán előta­lált fegyvert, lőszert, katonai felszerelést a saját elhelyezési körzetében gyűjtse össze. Az elfogott vagy letartóztatott személyeket a legközelebbi rendőrőrsnek kell átadni. 3. Vegye fel a kapcsolatot a körzetben működő pártszervezettel, és közösen kezdjék meg az üze­mi őrségek megszervezését. Nyújtson segítséget a párt és állami szervek­nek a normális élet megindításához. 4. A rend helyreállítására — a helyi pártbizott­ság véleménye alapján — munkásokat is bevon­hat. Szervezze meg a rendőrség helyi szerveivel való együttműködést. A fontosabb középületek elé a rendőrség állítson őrszemet. 5. A rendkívüli állapot felfüggesztéséig min­denféle felvonulást és csoportosulást akadályoz­zon meg. 6. Az éjjel történt eseményekről naponta 07.00- ig, a nappal végzett munka eredményéről naponta 19.00-ig, a rendkívüli eseményekről soronkivül távbeszélőn tegyen jelentést.” S a papír alján dátum: 1956 10. 27... Gara lelhunyta szemét. — Hány óra ? — kérdezte. — Nincs órád? Mindjárt tíz. — Tehát három elmúlt? — Az el. De a rendkívüli állapot még el sem kezdődött. Gara bosszúsan legyintett: — Majd később ismét phóbálkozom. Kezet nyújtott az ezredesnek. Nagy sóhajjal fűzte hozzá: — Siessenek már... A folyosón megkönnyebbülve lélegzett fel. A légnyomás kivitte a vezérkar épületének ablakait. Friss, hideg levegő húzott keresztül-kasul. Orr- cimpája kitágult. Odabenn a dohány- és verejték­szag belesavanykásodott a szoba levegőjébe, mint­ha napok óta nem szellőztettek volna. Lassan bandukolt végig a folyosón. .Gondolta, megnézi Marótot. De ahogy a miniszter irodája előtt baktatott, feltárult az ajtó. Fénynyaláb hul­lott a falra, néhányan kijöttek. Bekukkantott a hasadékan. Gulyás hadnagyot vélte felfedezni. Benyitott. Az előszoba teli volt emberekkel. Csoportokba verődve zsinatoltak. Valóban a hadnagy toporgott az egyik ricsaj ózó társaság mellett. Gara össze­ölelkezett vele. — Vége lesz, visszamegyünk vendégeskedni —. nevetett Gulyásra, kissé erőltetett vidámsággal. — És befejezzük a beszélgetést, jó? — Ha lesz mit beszélni... — vont vállat Gu­lyás. Kis ideig hallgatott, aztán kibökte: — A cirkusz óta eltűnt az asszony, a gyerekkel-. . . Fé­lek, nem kerültek-e a felkelők kezébe. — Halkan sóhajtotta: — Ávós-feleség... Gara. hallgatott... Mária jutott eszébe, “Csak nem...” Torka összeszorult. A miniszter segédtisztje lépett hozzájuk: — Százados elvtársnak mi dolga van itt ? — Majdnem kiáltva folytatta: — Csak az marad­hat itt, akinek dolga van. .. — Velem van dolga — mondta Gulyás csende­sen. A segédtiszt nem felelt. Néhány lépéssel odébb újra kezdte a mondókáját. — Nagy ember lett — vonta fel a szemöldökét Gara. — - Fene. Mező elvtársat kisérem... A Hadi­tanács ülésezik... — és minden átmenet nélkül hozzáfűzte; — Azt hittem, a hadsereg olyan, min a díszszemlén. Talán, ha egy órája vagyok itt.' Micsoda fejetlenség! A jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal. .. — Határozott utasítások nélkül egyetlen had­sereg sem hadsereg. Harcolunk, de csak akkor, ha ránk lőnek. Elfogtak egy egész ellenkormányt a Vörös Csillag nyomdában. Behozták őket ide. Eg” tartalékos alhadnagy lett volna iá honvédel­mi miniszter.. . Most meg amnesztia, s elenged­jük őket... Nem lehet azt mondani a katonának, hogv ott az ellenség, teljesítsd az esküdet, lődd szét... Ha pedig nem hajtja végre a parancsot, minden teketória nélkül, a helyszínen agyonlőni... Enélkül nincs hadsereg. .. — Van parancs, meg kell semmisíteni őket — mondta Gulyás, és Garának olyan érzése támadt, mintha béklyó szorítaná a hadnagy nyelvét, any- nvira lassan ejtette ki a szavakat. — Nem hallottam... Akartuk már, de mind­J4---------------------------------------------­AMERIKAI MAGYAR SZÓ annyiszor közbeintézkedtek és akadályozták. — Már van... A budapesti pártbizottság első titkára lépett ki a miniszter szobájának ajtaján. Gara főbólintás- sal köszöntötte. Az szívélyes mosollyal viszonoz­ta, megállt mellettük és kezét nyújtotta: — Gara elvtárs, maga ismeri Budapestet? — Nagyjából. — Még valaki kellene... Arról van szó, hogy a szovjet elvtársak olyan tiszteket kérnek tőlünk, akik ismerik a fővárost és el tudják vezetni őket. Vállalná? — Igen. De. .. adjanak végre parancsokat. Ne kérjenek! Parancsoljanak! Mi okom lenne nem vállalni? — Halkan dünnyögött: — Emiatt bom­lik fel a hadsereg... Még nem láttam olyan tisz­tet, akit kitüntettek volna, mert jól harcolt a fel­kelők ellen, és olyant sem, akit agyonlőttek volna, mert átállt. — Szeme megakadt egy alacsony ez­redesen, aki szótlanul várakozott a sarokban. — Nyakas párttitkár volt Kispesten, azt hiszem, ő ismeri a várost. . . Csak szólni kell Földes elv- társnak, mert bosztásban vagyok. — Természetes... — A titkár az ezredeshez ment, néhány szót váltott vele. Az bólintott és odaintette Garát. A titkár halkan magyarázott: — Elvtársak — az izgalom rekedtesre fojtotta hangját — ... ma estére a felkelőknek csupán két szervezett gócuk maradt. Ezt a két gócot megsemmisítjük. Átmegyünk a szovjet elvtársak­hoz. Az lesz a feladatuk, hogy a csapatokat föl­vezessék, segítsenek nekik a harc vezetésében, mindenféle tanáccsal, ők nem ismerik a terepet, ezért nagyon sok függ az önök működésétől. Ösz- szekötő szerepet is kapnak, hogy iá szovjet pán­célosok működését egybehangolják a melléjük rendelt magyar erőkkel. . . Veszélyes munka, elv­társak ... Gara vállat vont: — Menjünk — mondta kurtán. Főbólintással köszönt el Gulyástól. A hosszú folyosón át a vezérkar épületébe tar­tottak. Nyakas elemlámpával világított. Egy félig nyitott ajtón fénypászta sugárzott ki. A kőkoc­kákról fölvert por táncot lejtett a sárgás világos­ságban. A titkár belökte az ajtót, s intett, hogy várja­nak a helyiségben, ő pedig beljebb ment. Gara hunyorgott a fényben. A kis szoba tele volt szovjet tisztekkel. A százados önkéntelenül végighuzta ujját borostás álián. ötödik napja nem borotválkozott. Ezek meg most is olyanok, mint­ha cukrosdobozból vették volna ki őket. Rágyúj­tott, és mohón nyelte a füstöt. A titkár egy ezre­des kíséretében tért vissza, és bemutatta őket. — Nyakas elvtárs, máris indulhat az egyik harckocsioszloppal, itt a parancsnoka. Gara elv­társ, várnia kell, mert oszlopparancsnokának még dolga van odabenn. Szóltam, hogy itt van. Gara leült. A percek ólomlábakon jártak. Tisz­tek furakodtak át a szoba közepére verődött cso­porton. Gara félrehajtott fejjel figyelte őket, az­tán a beszéd zsongása meg a lótás-futás mind messzebb és messzebb távolodott. Elbóbiskolt. Arra ébredt, hogy magában üldögél, s egy bo­rotvált koponyáju szovjet ezredes a vállát rázza, és oroszul dörmögi: — Jó alvókája van... Gara felugrott. — Mehetünk — mondta, összefogta nyitott köpenyének szárnyát, kapkodó mozdulattal kezd­te begombolni. Az ezredes értetlen arccal meredt rá: — Hová? — kérdezte összehúzott szemmel. Cigarettája füstölt a kezében. Most Garia vágott olyan bután értetlen képet, hogy az ezredes ar­cára mosoly húzódott és megismételte: — Hová? — Hát... — és nehézkesen kereste agyában az orosz kifejezést: — megsemmisíteni a felkelőket. Az ezredes szeme vékonyra szűkült. Hosszú szopókás cigarettáját fogai közé harapta, előre­dőlt s a szeme közé nézve kérdezte: — Miért is jött maga ide? — Az egyik harckocsioszlopot nekem kell föl­vezetni . .. Az ezredes kiegyenesedett. Borotvált koponyá­ján- megcsillant a lámpafény. Arcán fáradt mo­soly vibrált. — Sokáig aludt, kapitány. Gara megijedt: Az ezredes a fejét ingatta. — Az a tankoszlop nem fog elindulni- A mási­kat is visszarendeltük. Ennyi az egész... — Dehát. . . Most mi lesz? Az ezredes vállat vont: — Azt Ihiszem, elbúcsúzunk. .. — És az ellenforradalom ? Nem értem. — Az ember sok mindent nem ért meg. — A hosszuszopókás cigaretta füstje halvány függönyt vont a kissé mongolos arc elé. Hangjából szánako­zás érzett: — Nagy Imre, az önök miniszterelnö­ke üzent nekünk, hogy nem engedi lemészároltat- ni a magyar ifjúság elitjét. Ha megkezdjük az akciót, lemond. Gara úgy hitte, nem jól hall. — Hogyan? Tessék?! Az ezredes megismételte. — A magyar ifjúság elitjét? — Garában el- hült a vér. — Hát ha ők az elit, akkor mi mik va­gyunk ? Az ezredes széttárta karját. — Ez már az önök dolga. Hívtak bennünket, jöttünk. Úgy látszik nem kellünk, hát elküldenek bennünket. Elmegyünk. Ha újra hívnak, megint jövünk. — Dehát... nehogy elmenjenek... Hiszen ak­kor győz az ellenforradalom... — Sajnos, kapitány, nem maga a Magyar Nép­köztársaság kormányának miniszterelnöke. —. Kivette foga közül a cigarettát, és a hamutartó­ba dobta. — Talán még találkozunk... Kezet nyújtott. Gara hevesen megszorította jobbját. Elfordult és kirohant a szobából. Végig botorkált a sötét folyosón, Maróihoz. A helyiséget csupán az asztali lámpa világította meg, az is a parkettán állt, s ernyőjét egészen lehajtották. Csend volt. Az ezredes ujját egészen közel vitte a, szeméhez, s bicskájával tisztogatta körmét. Az ajtónyitásra fölnézett, arcizma üte­mesen rángott. — Mi van, Gara? — és tovább tisztogatta kör­mét. A százados nem felelt. Lassan körülnézett a szobában. A gyékényfonatu heverő üres volt. — Asztalos hová lett ? — kérdezte. Amikor es­te itt járt, Asztalos lefeküdt a kanapéra, magára húzta köpenyét, és közölte, hogy egyetlen okos dolog létezik a világon: aludni. — Valamelyik szobában tárgyal. — Marót las­san tagolt minden szót. — A munkások föifegv- verzéséről. Gara lehuppant az egyik székre. — Vacsoráztál? — kérdezte az ezredes. — Nem. — Eredj akkor. Aztán én is mennék. Fene éhes vagyok... — Menj csak, megvárlak. Az ezredes felállt. Elmenőben megkérdezte: — Abból az ellenkormányból sikerült kihozni valamit ? — Szóltam Liptáknak. ő beszélt velük. Marót hümmögött, és kiment. iGara tenyerébe temette arcát, néhány percig mozdulatlanul ült. Halántéka forrón lüktetett, szeme égett. “Ha ők az elit, akkor micsodák va­gyunk mi, akik ellenük harcoltunk?” Félt meg— hét a munkásmilicia, kinek kezébe kerül a had­sereg. Cigaretta után kotorászott a zsebében, s eszé­be jutott, mennyit nyaggatta édesanyját, hogy Szent István malátakávét vásároljon, mert abban színes képek voltak. Hia húsz képecskét beküldött a gyárba, egy albummal ajándékozták meg, amely nagy emberek rövid élettörténetét tartalmazta, s a nevezetességek melletti üres kockába kellett beragasztani képmásaikat. Az egyik zöldruhás, tányérsapkás, vizenyős szemű arckép Kerenszkij Aleksz Fedorovicsot ábrázolta, s Gara pontosan emlékezett a szöveg sorára: “Kapkodó kezeiből kicsúszott a hatalom...” Ostoba hasonlat, Ke­renszkij nem volt kommunista. Szinte belényilal- lott a kérdés: vajon Nagy Imre laz? Hiszen, ha idejönne a Központi Vezetőség néhány tagja, hogy elvtársak, akadályozzuk meg az árulást. . . De senki nem jön! Vörös vagy fehér — nehéz ezt megérteni? Kellene valaki, aki parancsokat oszt, és nem kérlel, aki nem tárgyal a fegyveres felke- kérdezni magát, hogy ezen az alapon milyen le- lőkkel, hanem halálra löveti őket... Össze lehet szedni azt a hadosztálynyi erőt, amelyik tüzzel- vassal vérbefojtaná az ellenforradalmat, még mi­előtt a munkások tömegei — a tehetetlenségi erő törvényei szerint — lecsatlakoznának a demagó­gia mellé. Thursday, February 11, I960 MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA 130 East 16th Street. New York 3, N. Y. Tisztelt Kiadóhivatal! Látom, hogy most februárban lejárt az elő­fizetésem. Itt mellékelek $..............................-t Név: ..1................................................................ Cim: ......................................................................

Next

/
Oldalképek
Tartalom