Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-21 / 3. szám

_l12______________

AMERIKAI MAGYAR SZŐ

Thursday, January 21, 1960

y y _ y ^ v T ▼ T f’Wf T'T T 'fT TTTytTTt^tTy T ^ T1- ▼ -W '* -T T

*"<fc“ A U N A M T 7 ÍÍ

: Mai«.: ARIIAITIllU ;i

►

A. A AAA A É

(11—14)

. . . Ahogy a folyosóra kidobált bútorokat kerülgette, a “Volokalamszki országút” jutott eszébe. Alekszander Bek müvére annyiszor és olyan semmitmondó kérdésekben hivatkozott újság, brosúra, hogy igazságai frázissá sekélyesedtek az emberek szájában. Tulajdonképpen volt idő, és nem kevés, amikor az egész harcászati kiképzéssel kapcsolatos politikai munka jórészt e könyv 'körül forgott, s ha az egyik harcos elvétette a sorban a lépést, az agitátor a “Volokalamszki országútira hivatkozva pirított rá. Kár, hogy az olcsó frázisok hangján elsikkadt a könyv élő lényege: fegyelem nélkül nincs győzelem. — Gara gondolata ismét a kövér, szemüveges tábornokra siklott. Amint Földes megjött, elbúcsúzott, és cinkos pillantást vetett a századosra.

— Nagyon katonás — mondta, és kacsintott.

Gara egyedül maradt Földessel, és megkérdezte:

— Vezérőrnagy elvtárs, lőttünk már agyon valakit gyávaságért vagy éppen árulásért?

A kérdés meglepte a tábornokot. Szétvetette a lábát, és Garára bámult:

— Mi?!

Gara megismételte. A tábornok sóhajtott és fejét rázta.

— Nem. — Kisvártatva hozzátette: — Menjen Maróthoz, ad magának valami beosztást.

Az iratokat rendezgető segédtiszt látványa kissé megnyugtatta Garát. Legalább valahol rendet csinál valaki, s amikor a főhadnagy egykedvű vállrándítással hárította el Marót csipkelődését, szinte megsajnálta.

— Hálátlan mesterség. Mindenki engem szid

— mondta közönnyel a segédtiszt.

— Joggal! — kuncogott Marót.

— Mondd, mikor hivott az asszony — sietett Gara a főhadnagy segítségére.

— Most, amikor kimentéi.

Gara a szomszéd szobából telefonált haza. Néhány perc múlva bedugta fejét az ajtón:

— Marót, gyere csak!

— Mi van?

— Gyere. ..

Az ezredes fölállt, nagyot nyújtózott:

— összerozsdásodok ebben az üldögélésben. . .

— Hosszú léptekkel ballagott Garához, és az ajtófélfának támaszkodott. — Mi az a szörnyű nagy “titok ?

— Gyere már be, nem tudok magyarázkodni

— sürgette ingerülten a százados.

Marót belépett, és hátával az ajtónak dőlt, amely becsukódott a súlyától. Káromkodott:

— Az isten... Mi van ?

Gara sápadt volt.

— Az asszonnyal beszéltem. Kerestek a lakásomon. Három fegyveres. . . Megfenyegették, hogy agyonverik, ha nem vallja be, hol tartózkodom. Egyébként, mint mondták, azért keresnek, mert biztos tudomásuk van róla, hogy ávós vagyok.

Az ezredes félrehajtotta a fejét, és állát vakar- gatta. Szakálla percegett.

— Hol is laktok?

Gara megmondta.

Marót bólintott. ,

— Érdekes. Lipták meg Váradi lakik azon a környéken, őket reggel keresték otthon. Emlékszel rá, Váradi kihívott, akkor mondta. Hozzájuk is ezzel állítottak be. Ne beszélj róla.,.

— Azért hívtalak át.

— Jól van. Mit mondtál, az asszonynak?

Gara vállat vont.

— Kiviszi a gyereket a nagyanyjához, ö meg egyik orvosismerősünknél alszik majd. Ott csak nem keresik... — Behunyta égő szemét. Szemhéja vörös volt. Nagyot sóhajtott. Azt hiszem, megkezdődött a fehérterror.-.Marót- oldallá ütötte:

—•Fő. a esíiggedés elvtársam. Az a fő.- Meg hogy elveszítsük t&i fejünket.

Gara lassan felnyitotta-a szemét. —

— Estére hazamegyek... Meggyőződhetnek .róla,

hogy nem vagvok ávós.

. ’• •• . ©• ;

— Hülye vagy. Nem azért keresnek, mert nem akarnak elintézni. Sziklai sem volt ávós. Lukács sem. Kommunisták voltak. Ez az egész arra jó, hogy a hadsereget szembefordítsák az államvédelemmel. Ide figyelj Gara, legalább téged ne kelljen erről agitálni. Nem érted? önkéntelenül is fölmerül a tisztekben az, hogy elhatárolják magukat az ÁVH-s tisztektől, ahogy benned is fölmerült. Jól dolgoznak a csibészek, az anyjuk istenit. Nehogy hazamenj, te!

A százados megdörzsölte a homlokát.

— Az asszony is menjen el hazulról — dörmö- gött Marót. — Te meg maradj veszteg a fenekeden, és ne szólj senkinek. Majd jelentem az öregnek. . . Szóval ,érted? Le a fejjel, semmi remény, ne veszítsük el megingathatatlan csüggedésün- ket. Na, gyere. Derék segédtisztünk szerzett valahonnan kávét az öregnek. Loptam belőle két kortyot, neked adom iaz egyiket. — Megfogta Gara karját, és visszavezette a másik szobába. — Gyere, itt idd meg, gyorsan.

A folyosóra nyíló ajtó mellett szekrény állt. Az ezredes fölágaskodott és bögrét vett le a tetejéről :

— Siess, nehogy az öreg meglássa.

Gara fölhajtotta.

— Most már tudom, hogy miért nem elég az isten kávéja sem. Ha vezérőrnagy elvtárs megtudja ! — suttogott a segédtiszt, de Marót a szavába vágott:

— Garantálom, hogy öt perccel rá a miniszter is tudni fogja, miért főznek neki literszámra kávét, amikor nem szereti. — És, csöndesen hozzátette: — Gondolom, jobb lesz tehát, ha a vezérőrnagy elvtárs nem szerez tudomást a bögrémről.

A tábornok ajtaja kinyílt — ő állt a küszöbön. Ruganyos léptekkel odament hozzájuk. A segédtiszt az ablak felé fordult, kétrét hajolt, ahogy visszafojtotta kirobbanni készülő kacagását.

— Az istenit, mind megisszák a kávémat!

Gara bűnbánó pillantást vetett a bögre aljára.

— Elfogyott — mutatta suta mozdulattal. Földes a fejét csóválta:

— Marót, Marót, a maga gyomra egy feketés- hordó. . .

— Dehát ő itta meg, vezérőrnagy elvtárs.

— Igen, de maga lopta. Mit gondol, nem tudom? Ha nem lennék biztos benne, hogy a főhadnagy elvtárs majd mástól visszalopja... — és a segédtisztre biccentett. Abból kitört a nevetés.

— Van egy dolog, vezérőrnagy elvtárs... — mondta Marót elmosolyodva: — Négyszemközt szeretném.. .

— Csak nem talált egy üveg rumot is?

— Nem. De ha vezérőrnagy elvtárs megmondja, keresni fogom azt a rumot.

— Majd adok én magának. . . P'őhadnagy elvtárs! Kulcsra zárni a rumot! Na, jöjjön, csak gyorsan mondja, mert be kell mennem a miniszter elvtárshoz.

— Várj meg — intett Marót Garának, és eltűnt a tábornok irodájában.

Gara leült. A szialma fonatos heverőn alvó tiszt köpenyét a fejére húzva hortyogOtt. Gara gyu- fásdobozt vett elő, aprócska szilánkot hasított a széléből, és a körmét piszkálta.

— Gara, jöjjön csak! — szólt ki Földes a szobájából.

A százados bement.

— Ide figyeljen, Gara elvtárs, nehogy hazamenjen. Érti? Semmiképpen sem. Érti? Ez az egész fogás csak arra jó, hogy leszámoljanak a kommunistákkal.

Gara fölkapta a fejét, szemüvege lebillent az orrától. Visszaillesztette:

— Csinálhatják — mondta közönnyel. — Hagyjuk. Éppen, hogy nem biztatjuk őket rá. Csak hagyjuk, hadd csinálják...

— Nem fogjuk hagyni! Tudja, most folynak a tárgyalások ezekről. Az imént már mondtam Maróinak. Véget vetünk ennék az egész őrült hu_- zavonának. Érti? És nehogy hazamenjen! — órájára pillantott. — Mennem kell, elvtársak. — A kilincsre tette a kezét, még egyszer Garához fordult: — Saóval, érti?

— Értem — felelte a százados.

Kilépett a szobából. Marót és Gara szótlanul követte, s visszatelepedtek a telefon mellé. Az ezredes bekapcsolta a rádiót.

— Hadd szóljon! — mondta utálkozó ajkbigy- gyesztéssel.

Néhány pillanat múlva a kormány felhívását hallhatták: arra kérik a lakosságot, hogy bevásárlását s egyéb ügyeit délelőtt intézze, tizenegy és egy, s délután három és négy között. Marót őrjöngve turkált bele az Íróasztal rendetlenségébe. Röpcédulát halászott elő, mely viszont arra szólította fel a lakosságot, szintén a kormány nevében, hogy tartózkodjék egész nap a lakásában, mert a főváros területén megkezdik az ellenforradalmi bandák felszámolását. A düh piros foltokba szineződött az ezredes arcán. Lassan, tagoltan olvasta a röplapot, s amikor odaért, hogy “A Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa”, öklével nagyot csapott a fényes barna szekrénykére, amely felmordult, recsegett, aztán elhallgatott. Marót nem. Az ezredes arca eltorzult, levegő után kapkodott, s olyan halkan beszélt, hogy Gara azt hitte, menten megüti a gutát

— Semleges műsort adnak a disznók. Mossák a kezüket. . . Csak a közlemények, minden kommentár nélkül. Az is úgy, hogy az emberek fejét megkavarják. Büdös disznók! Röfögnek, hogy nincs műsoranyaguk, sírnak mint a. . . Bőgetik a hülye slágereiket... Jól seggbe kéne rúgni az egész társaságot! Hívjatok már egy szerelőt, aki helyrepofozza ezt a vackot.

— Csináljunk műsort — javasolta Gara. — Magnetofon van a híradó csoportfőnökség raktárában. Egy csendes szoba kell az egészhez. A rádiónak átküldjlik a magnószalagokat. Nekik csak le kell forgatniuk a mikrofon előtt. . .

Marót vállat vont, merev szemmel nézett Garára :

— Nem rossz. Ki fogja csinálni?

— Hát, vagyunk néhányan... Az agitprop csoportfőnökség beosztottjai. Jöttek be partizánok, van közöttük egy újságíró. Ismerem. Lőni nem tud, ez azonban szakmája.

— Nem tud lőni és partizán?! Ez se rossz! — horkant közbe az ezredes.

— Hát amikor bejött és meglátott, a nyakamba esett, azt mondja: “Te, tanits meg lőni, mert énnekem puska még nem volt a kezemben...”

— Szép kis partizán. . .

— összekötő volt, vagy mi. De nem ez a fontos, írni tud. Aztán itt van Lipták. Hadtörténész. Neki jelent már meg néhány cikke, vagyis szagolt már nyomdafestéket. Legfeljebb az utókor nem fogja nagyra értékelni az anyag irodalmi stílusát.

Marót bólogatott:

— Nem rossz. Csináld meg.

A telefon berregett. Gara nyúlt a kagyló után. Rönkös jelentkezett:

— Itt egy másik probléma. Egy tüzesapás te- rifett tüzet lövetek. ..

A készülék zörögni, kattogni kezdett, az Összeköttetés megszakadt.

Albert szuszogott.

A sapka alakú magaslat csúcsán jókora kőoszlop fehérlétt. Az egyetemista könnyed mozgással szaladt előre, s a tetejére hágott. Haragosra vont szemöldökkel jártatta körbe a tekintetét, majd az őrnagyhoz fordult:

— Megkaphatom a messzelátóját? — és már nyúlt is érte. Albert arca kivörösödött, elviselhetetlenül fullasztónak érezte a köpenyébe áporo- dott meleget, amely minden lélegzetvételnél az orrába csapta verejtékező testének szagát. Nehézkesen cammogott a kőoszlop mellé, s mutatóujjával megérintette a fiatalember derekát.

— Vigyázzon — morogta rosszkedvű fintorral.

Az egyetemista mosolygott, és átengedte a

helyét. Az őrnagy lekanyaritotta nyakából a messzelátót. Fölhágott a kőre. Kissé imbolygott, kezével hadonászva tartotta meg egyensúlyát, aztán szép lassan illesztette szeméhez a távcsövet, nehogy kibillenjen helyzetéből.

— Na, jönnek a sztálinisták?

Az ut a távcső kerek lencséje kígyózott.

Albert késett a válasszal. Szája kissé megnyílt, elösárgálltak nikotinos fogai. “Sztálinisták”. Gerencsér vágta hozzá egy taggyűlésen, hogy sztálinista módszerekkel dolgozik, ő meg egy viharos értekezleten a parancsnokait .bélyegezte hasonlóan. Mi az, hogy .sztálinista ? Kenyér kérdése az egész. Egyszerűen a kenyéré, nem pedig; holmi eszméé. Annak ehhez semmi köze. :Ki menjen, ki maradjon pozícióban vagy lépjen egv fokkal fölfelé. Kenyérkérdés ez, Gerencsér, semmi más, A katona engedelmeskedik parancsnokának. Az-ad neki kenyeret. A parancsnok meg annak a pa