Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-14 / 2. szám
Thursday, January 14, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ 13 rájuk lőni? Azt nem szabad! Csak akkor, ha előbb agyonlődöznek bennünket! Ha igy megy tovább, hamarosan dicsőség lesz a felkelőkhöz tartozni! Arra várunk, hogy demoralizálják az egységeket?! Pesten szétcibálják az -embereket ötvenesével, százasával különböző objektumok védelmére?! Nem lehet összefogni őket és operál- ni velük. . . őket meg hagyjuk agitálni a csapatoknál, mert nem lehet megtiltani a néppel való barátkozást?! t)tt ágálnak a felkelők minden zét szórt alegységnél. . . Marót szava eífulladt. Hangtalan zokogás ráz- •i egész testét. Földes hallgatott. Nehéz sóhaj akadt ki belőle. Komoran fürkészte Marót meg- égránduló arcát. Nem' érte váratlanul az ezre- es kifakadása. Ismerte. De.még soha nem látta elérzékenyülni, s a hangtalan férfisirás annyira megdöbbentette, hogy jó időbe került,, amíg ősz- szeszedte magát, és ki tudott préselni néhány hangot a tüdejéből, — 'Nyugodjon meg. . . Az elvtársak most is ^ezekről tárgyalnak. Nem tudom, hová fejlődnek a dolgok. . . — Még egyetlenegy árulót nem állítottunk a fal mellé. Odaát, ha valamelyik felkelő észretér, és le akarja tenni a fegyvert, úgy agyonlövik, mint a kutyát. A tábornok merev tekintettel bámult az ezre- jrde^re, és lassan ingatta a fejét. — Azt hiszi, nem tudnám, hogy mit kell ten- ' ni ? Megkötik az ember kezét. Amikor... •— lemondóan legyintett —, különben ez nem tartozik magára. . . Árulás. . . mindenütt árulás! — Hát miért nem viszik a Központi Vezetőség elé? Hát ott nem értik, mire me.gy ez a verekedés? A fény szivárványt játszott a széttaposott üveg szilánkok tükrén. Földes elnézte színes vibrálását. — Ha ott értené mindenki. . . Ott is verekedés van. . . Na, jól van. Menjen. .. Csinálják tovább. Marót a fejét rázta: — Nem tudom és nem akarom a tanácsaimat megváltoztatni, vezérőrnagy elvtárs. . . Inkább osszon be valaki mást erre a feladatra. — Ne is változtassa. . . — és már az ajtót nyitotta : — Menjen. . . Marót vissza telepedett a készülék mellé. Trombitálva fújta az orrát. Gara csendesen fürkészte az pzredes kiy.qípsödött arcát. Orra tövén maszat- ‘folt éktelenkedett. “Mint a gyerek, amikor az apja elverte” — gondolta Gara. Az ezredes megérezte kutató pillantását, kényelmetlenül feszengett a székén. — A szemembe hullott valami. .. — morogta, és zsebkendőjével szorgalmasan dörgölte a szeme tájékát. — Mi van? — kérdezte a százados halkan. Marót legyintett. ^ — Kiborultam kicsit, sok van a bögyömben. . . — Miskolcról telefonáltak. Az a rémhír járja, hogy Földes megszökött a minisztériumból, a Dunántúlra ment, szabadcsapatokat szervezni a ■ szovjet egységek ellen. . . Kérik, hívja fel őket... Marót a fogát csikorgatta. Visszarohant a tábornokhoz. Nyúlánk alezredes toppant be az ajtón, és körülnézett. — A vezérőrnagy elvtárs hol van ? — kérdezte, és választ sem várva, gyors léptekkel átment a szobán, benyitott a tábornokhoz. Kisvártatva visszajött. — Gara százados elvtárs? — kérdezte, és amikor az bólintott, az alezredes jelentőségteljes pillantást vetett a segédtisztre, és a folyosóra hívta Garát. Cédulát nyomott a markába. — A vezérkar egyik tisztje levette a címert a sapkájáról, nem tudom a nevét, de a telefonszáma itt van. A vezérőrnagy elvtárs utasítása, hogy nézzen utána, kicsoda és kinek a parancsára vette le a csillagos cimert. Gara zsebébe tette a cédulát, azután végigment a folyosón, be a mosdóba. Szemüvegét óvatosan levette orráról és fejét a csap alá tartotta. Zsebkendőjébe törölte arcát, fésűt halászott elő, néhányszor hátraboronálta ritkás haját. Orrára igazította szemüvegét, amelynek egyik szára hiányzott és minduntalan előrebillent. Nagyot fújt. — Mindenütt árulás... — morogta. Kilépett az ajtón és megtorpant. A vezérkari főnök jött végig népes kíséretével a folyosón. Szenvedélyesen magyarázta: — Hol van azaz ezred? Mondják meg, hol van! Egy ezred nem levél, hogy' elkallódjon. Gara várt, amíg elhaladtak előtte. “Levél vagy nem, úgy lát.szik, elkallódott” gondolta keser- nyesen/és nem tudta volna megmondani, hogy az Múlást vagy a fejetlenséget látja-emagyobbnak. Agya zsibongott. Nehézkes léptei csattogtak a fo lyosón. Helyére ment. A tábornok ült a telefon mellett. — Honnan vesztek ilyen marhaságot? Itt vagyok, sehova sem szöktem. Ha valaki a hasára üt és kitalál valami zöldséget, bedültök neki? Földea olyan erővel csapta le a kagylót, hogy a készülék belereccsent. “Biztos, debreceni születésű — jutott Gara eszébe. — Azoknak ilyen vastag a nyakuk.,.” Marót elégedetten hümmögött a másik hallgatóba : — Jól van, Bácskai, csak katonásan. Jól van, komám, ha valami van, hivj. . . Letette a kagylót és a tábornokhoz fordult:’ — Cegléden rend van. Bácskai kihirdette az ostromállapotot, és bevezette a katonai diktatúrát ... A kis Bácskai... — nevetett. Gara mosolyra húzta száját. — Bácskai. . . — Megjelent előtte az aprócska őrnagy vézna termete, kerek gyerekszemével, ajka fölött a kis forradással. Polipja miatt orrhangon beszélt. Gyakorta nevettek a rovására, mert Bácskai nem volt katonás jelenség. Gyakran meg történt, hogy a miniszter vagy a politikai főcsoportfőnök hivatta, s p, fittyet hányva mindenféle katonai szabálynak, elöljárójára emelte tiszta kék szemét és egyszerűen ennyit mondott: — Tessék. — Maga elé emelte ceruzáját', jegyzetfüzetét és várt. Első alkalommal a miniszter •annyira meghökkent, hogy nem -jutott szóhoz, csak nézett rá és intett, hagyja el a helységet, aztán utánaüzent, hogy jelentse neki, amikor az egyheti szobafogságot letöltötte. Akkoriban alakult ki az a vélemény Bácskairól, hogy sohasem lesz belőle igazi katona. . . — Diktátor. . . Nem rossz — recsegte Marót. Két karil fehérlett előtte az asztalon, egymásután bekapta, s akkorát nyelt, hogy a szeme kimeredt. Vizet kortyolt és megrázkedott. — Nem rossz. . . — ismételte. Földes egy kurta mozdulattal véget vetett elégedettségének : — Beszéljen a hiradó csoportfőnökkel. Még huszonnegyedikén megparancsoltam, hogy kapcsolják ki az összes városi telefonkészülékeket. Nem hajtották végre! Az a helyzet, hogy mi adunk hírösszeköttetést az ellenforradalmárok- nak. Olyan kavarodásokat csinálnak, hogy az ember beleszédül. A mi nevünkben rendelgetnek ide-oda egységeket, százával jelentenek be hamis hirekst a hadműveletekről. Úgy dobálják be a kacsákat, hogy megkevernek mindenkit. Nézzen utána, mit csinálnak. Megint humánuskodnak, hogy akkor a Stand néni nem tud beszélni a Fánival! Hát amig a cirkusz tart, ne beszéljen. . . — és szobájába robogva, bevágta maga mögött az ajtót, csak úgy nyekkent. A segédtiszt ügyet sem vetett a körülötte zajló dolgokra. Még mindig a páncélszekrényben matatott. Nagy zsineggel átkötött paksamétát rakott a karjára, azután leguggolt és az egész halom iratcsomót belökte a szekrény aljába. — Ennek mi értelme van? — kérdezte Gara. Marót heherészett: — A rend, Gara elvtársam. A rend. Maga nem .tudja, mi a fegyelem. Ha szétlövik a ’házat, a páncélszekrényben akkor is rednek köll lenni. Maga ezt nem’ érti, mert maga ebben a büdös életben soha nem volt segédtiszt és halvány fogalma sincs az élet olyan alapigazságairól, hogy miként lehet lázasan semmit tenni. .. A segédtiszt vállat vont, és szárazon közölte: — Gara elvtárs, a feleséged telefonált. Kér, hogy hivd vissza. . . Marót Garára kacsintott: — Figyeled? Meg se hallja! — Ugyan, ezredes elvtárs, ez mégiscsak sok! — A segédtiszt bedobta karjáról az iratkötege- ket a szekrénybe, és felegyenesedett. — Úgy beszél, mintha nem hallotta volna a vezérőrnagy elvtárs megjegyzését, hogy micsoda rendetlenség van ebben a rohadt szekrényben. Még tóditotta is, hogy egy éve nem volt összerakva. — Hát összerakta? Még a pókcsalád is beleköltözött — és érezhetően erőltetett nevetés rázta. — Te, Gara, az öreg kinyitotta ezt a vacakot, és egy pók csimpaszkodott a kezére. Csak ugv hemzsegtek benne, ősegédtisztsége meg elő egy aktacsomót és csapkodott utánuk. Te, akkora por szállt azokból a papírokból, hogy a főnök még a szobájában is prüsszögött.. . Gara még csak el se mosolyodott. Egy szem- villantás Maróira méggyőzte, hogy- az ezredes csupán előző kifákádását leplezi túlzottan jó kedvével. Különben^is, bár utált mindenféle-fajta papírt Ás papírmunkát', nem érezte illendőnek, hogy — éppen eaekben időkben tréfálkozzon ä rendcsinálás fogalmával. Tegnapelőtt délután jött el a figyelő posztjáról, vs tegnap hajnalra keveredett be a minisztériumba. Mivel a körfolyosónak a Földes irodája felé eső szakaszán épp telefonvezetéket építettek, nem, akart a drótok között botladozni, a hosszabb utat választotta, körbekerült. A lépcsőház és a teker- vényes folyosó csizmák dobajától visszhangzott. Szürke félhomály vont hályogot a zegzugos labirintusra. Megbotlott, és majdnem hasra esett egy összegöngyölt szőnyegkupacban. Káromkodott Á folyosón székek, ruhafogasok, Íróasztalok hevertek rendetlen összevisszaságban. Köpenyének szárnya beleakadt egy ruhafogasba, s az, hogy elhaladt mellette, utánadölt. Pontosan kupán találta, leverte sapkáját, amely a kőpadlóra nyekkent. Félkézzel szemüvegét fogta, másikkal sapkája után tapogatózott a torlaszba halmozott bútordarabok közö.tt. \ égre megtalálta egy szemétkosár szájában, két egymásba borított szék tete- - jén. Elmormogott egy istenhozzádot, és fejébe nyomta sapkáját. Karját előrenyujtva, tovább tapogatózott. Gara szerette a tisztaságot é3 a rendet, különösen pedig a rendnek azt a fajtáját, amelyiken belül a rendetlenség is bizonyos rendszerben- látott napvd urot. Otthoni Íróasztalán a cigarettásdoboz, a virágváza meg a pirc3 könyvjelző mindig a helyén állt. A'fiókokban azonban csőik az ő számára volt rend. Ncha Mária ugv találta, hogy férje túlságosan sok felesleges limlomot gyűjtött össze, mert már nem tudja rendesen kihúzni a fiókokat, ezért hát rendet csinált. Gara ilyenkor heteken át semmit sem talált meg, egészen addig, amig a felesége alkotta keretben ismét kialakította rendetlenségének rendszerét. A minisztérium folyosóinak állapota elszomorította, leverte, pedig világéletében azokhoz a tisztekhez tartozott, akik az alaki fegyelmet amolyan szükséges rossznak tartották. Külsőség, amely kitünően fest az április negyediki disszemlén, de felettébb ostoba az ő munkaterületén. Próbáljon' valaki agitálni, amikor a katona vigyázzállásba dermed előtte, és előirás szerint “igen, nem, ér- tettem”-mel válaszol. Tessék a leikébe hatolni, elérni, hogy megnyissa a szivét, és kiöntse örömét vagy bánatát! Ezt csak úgy érhette el, ha nem tartotta be a három lépés távolságot, és úgy bánt embereivel, mint apjuk vagy idősebb fivérük. Persze, mindent a maga helyén és idejében. Amikor harcászati gyakorlatot hajtottak végre, elöljáró parancsnokuk volt, parancsokat osztogatott, és éppúgy megkövetelte azok végrehajtását, mint bármelyik tiszt. Amikor politikai foglalkozást vezetett, nem elgéedett meg azzal, hogy beosztottai visszaismételjék szavait. Megbeszélte velük a problémákat, és megértetni a dolgok lényegét. Ekkor inkább vitavezetőnek, mint elöljáró parancsnoknak ismerték. Ezek az árnyalatok egyáltalán nem csorbították tiszti — parancsnoki, politikai helyettesi — tekintélyét. Elöljárói, a tábornok is, ismerték Garát ezen oldaláról, nem háborgatták miatta. Október huszonharmadika és huszonnegyediké volt Gara életében az első két nap, amikor úgy érezte, katonának kell lennie, a szó legszorosabb értelmében, beleértve a nem nagyon szívlelt alakiságokat is. Huszonnegyedikén estefelé indult el a Szabad Nép székháztól, és huszonötödikén reggelre érkezett meg a minisztériumba, mert a szórványos tűzharc miatt nem juthatott be az épületbe. Telefonon utasítást kért és kapott, hogy az egyik Markó utcai házban töltse, az éjszakát, és reggel vonuljon be. Aludni nem tudott. A ház tetején át néhány fegyveres menekült, a harckocsik rájuk lőttek. Tűz ütött ki, s egész éjszaka oltották. Hajnalban bement a minisztériumba. Az épület előtt harckocsik tanyáztak, és Garát olyan érzés fogta el, hogy ez az a helyzet, amikor még a kö~ . penygombok cimereinek is egyenesen s elvágólag’ kell állniuk. A tábornok szobájában egy másik vezérőrnagy — akitől huszonharmadikán a pisztolyát kölcsönkérte — fogadta, Gara régről ismerte őt is, és szabályszerűen jelentkezett : —Vezérőrnagy elvtárs, Gara százados jelentem, a figyelöállásból bevonultam, kérem a további utasításokat. A tábornok idegenül nézett végig rajta. Elhül- ve nyújtotta kezét: — Mi történt veled ? Meghülyültél ? •— mondta kedvesén mosolyogva. —- Még soha nem láttalak . ilyen katonásnak. Ez a néhány szó, a kedves mosoly kíséretében, hideg zuhanyként érte Garát. {JfoJytatása következik)
