Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-18 / 7. szám

Thursday, February 18, 1960_____________ AMERIKAI MAGYAR SZÓ

szorongatta. Váradira biccentett, hosszú, fáradt léptekkel Garához ment:

— Szevasz, kispajtás. Van szuronyod?

— Nincs. — Gara értetlenül pislogott rá.

— Az egész társaságnak nincs egy valamirevaló szurószerszáma ? Hát milyen katona vagy ?

Gara lebiggyesztette a szájaszélét.

— Katona?! Ezért a pénzért igazán lehettem volna miniszter is. . .

Váradi odakinálta bicskáját Asztalosnak, miközben Garához intézte szavait:

— Fiatal vagy, elvtárs. A pártban mindig bízni kell. Mindig. . . Anélkül nem megy.

Asztalos a kenyeret az asztalra tette, a konzervdobozt a parkettára és melléguggolt. A szeme sai kából futó pillantást vetett Garára:

— Amikor az ember elveszti a bizalmát meg a hitét, mindent elveszített. Az életét is... — A konzervdoboz széléhez illesztette a bicska hegyét, s ütögetni kezdte a tenyerével.

— A hitem nem veszett el, még csak meg sem ingott — vágott vissza Gara. — Kommunista voltam, és nincs mit megtagadnom a múltamból. Bízni. . . bízni, már csak egy valamiben bízom. . .

— A pártban kell! — vetette közbe Váradi.

Asztalos felvonta szemöldökét, Garára nézett.

Egyszerre mondták:

— A szovjet pártban. . .

Asztalos nagyot ütött öklével a bicska nyelére. A penge félrecsuszott a bádogon, s ujjába hasított. Sziszegve kapta ajka közé a hüvelykét.

— A mindenét! Megállj, Gara, ezt neked köszönhetem... Amiért bizalmatlan vagy... — ismét a doboz széléhez vitte a bicska hegyét. — Szervezzük a munkásmiliciát.

— Áh — fintorgott Gara. — Ezzel is megvártuk, amig a csibészek demogógiája érvényesül az üzemekben. Tegnapelőttig a munkásosztály pasz- sziv maradt, de ma már nem tudom, ki vezeti őket. A mi pártunk nertn. Illetve, aki egy cseppet gondolkozik, az úgy érti Nagy Imre deklarációját, hogy jobb későn, mint soha, és — átáll az ellenforradalom oldalára. Szemérmesen megfeledkezünk arról, hogy az emberek zöme a gyomrán keresztül gondolkozik. A kormány ma éppen azt mondotta, hogy ez a fegyveres felkelés igazságos és jogos volt. Az összes helyezkedő melldöngetve fogja túllicitálni az eddigi követeléseket, és a legszélsőségesebb irányzatokhoz csapódik, mert biztosítani akarja egzisztenciáját. Magukkal fogják rántani a munkásokat is, vagy' legalábbis tétlenségre kárhoztatják. Nem is beszélve arról az apróságról, hogy a deklasszált elemek túlnyomó többsége — beleértve a régi, kiebrudalt rendőr-, csendőr- és katonatiszteket — ma üzemi munkás. Ha jól emlékszem, egyedül Csepelről több mint ötezer prolit emeltünk ki. Csepelen azóta sokkal, de sokkal megnőtt a munkáslétszám. Kikből? Ez a munkásosztály nem olyan, mint a régi. ..

Asztalos felhajtotta a szétvágott bádogtetőt, s az asztalhoz ülve, mohón evett. Nagyot nyelt, és a torkát köszörülte:

— Ki az ördögre támaszkodhatsz akkor?

— Adj egy falatot... Megkívántam.

Asztalos kenyeret vágott, a bicska hegyére

szúrt egy darab húst, és Garának nyújtotta:

— Parancsára, százados elvtárs, egy katona előállt... Nem feleltél.

— Kire támaszkodnék? — Gara gúnyosan elmosolyodott. — Attól függ, milyen politikát akarnék. Ha a proletárdiktatúrát, akkor összeszedném azokat az embereket, akik, hogy divatos kifejezéssel éljek, egy kissé kompromittálják magukat a proletárdiktatúra mellett. Például nem oszlattam volna fel az Államvédelmi Hatóságot, sőt behívtam volna valamennyi katonát, aki valaha is ott szolgált, s akit az ellenforradalom szélsőbalra szorított akkor is, ha nem volt kommunista. Derék forradalmi ellenforradalmáraink ávós-keresés ürügyén vadásznak a kommunistákra. Mivel ezeknek az életük függ attól, hogy proletárdiktatúra lesz-e, vagy sem, elsősorban az ő kezükbe adnék fegyvert. Aztán összeszedném azokat, akik joggal várhatják, hogy sztálinista vagy szektás, esetleg dogmatikus jelzőjük miatt félreállitják őket. . . Ez lenne az első lépés. .. A következő pedig: veterán munkásokat fegyvereznék fel, akiknek szintén szívügyük a proletárdiktatúra, a gyár. meg a föld... Főleg pedig, nem tárgyalnék, hanem leveretném az ellenforradalmat. Aztán pedig megkezdeném a rendcsinálást a pártban. Kiszórnám az árulókat, és ezzel egyidejűleg meginditanám a harcot a széles néptömegek bizalmának visszaszerzéséért! Ezt csinálnám.... - . , . '- — A p&rt szerint nem ellenforradalom volt —- recsegte yáradi. — Nagy Imre beszédét a Központi Vezetőség hagyta jóvá.

— Emlékszel ötvenhárom nyarára, Váradi elvtárs. Én éppen Hévizén nyaraltam. Ott hallottam Nagy Imrét a rádióban beszélni. Különösen az ragadott meg, hogy micsoda szenvedélyességgel ostorozta begyűjtési rendszerünk hibáit. Biztosan azért, mert egy esztendővel azelőtt a begyűjtési miniszter alaposan megcsavarta azt a bizonyos prést, és az a miniszter ő volt. — Gara legyintett, és keserű szájjal tette hozzá: — Szeretem a hajnalt. . .

Asztalos nagy falatokban nyelte a konzervhust és a kenyeret. Hallgatott. Váradi összekulcsolta kezét az asztalon, ujjával malmozott, megfontoltan mondta:

'— Gara elvtárs úgy beszél, mintha egyedül ő lenne kommunista. . . Talán Janza Károly nem az? De az, és honvédelmi miniszter. . . És éppen úgy nem fogja eladni a pártot és a népköztársaságot, mint a többi vezető, aki mostanában került pozícióba. . .

— Ugyan, minek a munkásmilicia, ha itt nem ellenforradalom volt ? Ha egyszer a felkelők igaz ügyért harcoltak, akkor erősíteni kell őket és semmi szükség a munkásmiliciára.

Asztalos összekattintotta, s visszaadta Váradi bicskáját.

— Ide figyelj, kiskoma. Szerintem azért kell a munkásmilicia, mert kezet emelnek a munkás- hatalom vívmányaira. Soha nem baj, ha felfegyverezzük a munkásosztályt. Majd vigyázunk rá, nehogy gazembereknek a kezébe adjuk a puskát. . .

— Az az érzésem, János, hogy Sziklai Sándor nem az első volt és nem az utolsó lesz, akit az ellenforradalom — Gara szándékosan megnyomta ezt a szót, és kis szemöldökránditás kíséretében megismételte: — ... az ellenforradalom eltett láb alól.. .

— Na, jól van. A munkásőrséget mindenesetre megcsináljuk — állt fel Asztalos. — Szervusztok, még van egy utam.

— Aludj itt — hívta Gara.

— Nem, dolgom van. — Asztalos a kezét nyújtotta és elment.

Gara idegességében felállt, s néhányszor végigsétált a szobán. Megszédült, lába remegett. Visz- szahuppant a székre.

— Tegyük el magunkat holnapra. Okosabbat úgy sem csinálhatunk — indítványozta Váradi.

A társaság fele már lefeküdt a stúdióban. Egy pokróc — lepedőnek a parkettára, a másik — takarónak, s rá a köpeny, fejpárnául a zubbony meg a nadrág szolgált. Amikor Váradi és Gara belépett, Bolgár már ingre, gatyára vetkezett s az “ágyba” készült. Morgott:

— Siessetek. Olyan álmos vagyok, mint egy ló. Gara, oltsd már el a villanyt. Te, miért nem patenttal kapcsoltad be a zubbonyt? Nézzétek milyen lassan mozog.

Tulajdonképpen Váradira célzott. .Az ezredes azonban nem zavartatta magát, komótosan szedte le ruházatát. Odaszólt Garának:

— Feküdj csak, majd én leoltom.

Gara bebújt a takaró alá és összegömbölyödött. Félálomban még hallotta Völgyes ezredes hangját, amint csendesen mesélte:

— Ahol ezek elrikkantják magukat, ott mindjárt összegyűlik a tömeg. . . “Gyilkol az Ávó!” — és egy perc alatt ezren tódulnak oda... Mondták nekem két nappal ezelőtt, de nem hittem... Véletlenül keveredtem a tüntetésbe. Láttátok volna az utcát! Amerre csak mentek, a rádiók mind az ablakban harsogtak: “Magyarok, lobogózzátok fel házaitokat...” Mámoros volt az utca. Én meg folyton csak azon morfondíroztam, hogy mennyi vér folyt el hiába, mennyi bűn... Mesélhetik nekem. hogy egy maroknyi csoport... A nép van velük. . . a nép. Mintha törpe lettem volna közöttük. Én többé fegyvert nem fogok rájuk, az szent. Dicsérték a honvédséget, én meg csak pirultam a szégyentől. A Maiétert emlegetek. Hogy hős... és igazuk van... A Maiéter, az csuda ember. Igazi partizán. Elment, befészkelte magát a Kiliánba és várt. Egyesítette saját erőit h szabadságharcosokéval. Ma este közölte telefonon, hogy ö a forradalmárok parancsnoka. Most már megértem. miért nem bírtak a Kiliánnal a tankok. A Maiéter jó katona. Kiépítette a védelmet úgy, hogy abban hiba nem volt ! És felismerte, hogy az igazság á nép oldalán van. Igazi partizán az, gyerekek. .. Én régről ismerem. Karakán ember!

Az udvaron egy katona énekelt’:

“Kétszer kettő néha öt,

’ . Minden Számtant félrelök’ Egy sokat ígérő szerelmes pillantás...”

Álomtól kába hang szakította félbe ..a dalt:

— Báláz«, az istenedet! Kornyikálj otthon!

Már aludni sem lehet attól a rettenetes nyivákolástól!

Csend lett.

•

Ott a hamutartó, ne padlóra hamuzzon!

Vincze az ajkát harapdálta dühében. A kórházparancsnok szobáját sem takarították huszonharmadika óta. Vastag por lepte a bútorokat. Fillantása végigsiklott a féltett padló megkopott fényén. A függöny alól csikk- és hamukupacok áiulkcdtak arról, hogy miért üresek az alezredes hamutartói “Disznó — gondolta —, közönséges képmutató disznó.”

A hadtápfőnök épp egy órácskával ezelőtt feküdt ágyba. Halálosan kimerültnek érezte magát; ahogy letette fejét a párnára, elaludt, és. ahogy elaludt, már keltették is föl: “A parancsnok hivatja.. .”

— Szóval, hallotta. . . Novocain... — ismételte az alezredes a sebészfőorvos imént elhangzott szavait, és bólogatva emelte tekintetét Vinczére. Szemében alig észrevehető mosoly bujkált.

—Alezredes elvtárs, ne csináljanak bohócot belőlem... A sebészetnek ötpercenként eszébe jut, hogy ez kell, meg az kell. Mindig külön jut eszükbe. Huszonharmadika óta nem tudtam aludni, és ma huszonnyolcadika van. Miért nem Írják össze, amire szükségük van? Egyszerre! Mindenféle terv hiján dolgoznak! Náluk van váltás. Gondoskodtak az orvosaik pihentetéséről. Nekem nincs akit küldözgessek... Menjenek ők novocainért! Reggel hoztam gyógyszert, akkor nem jutott eszükbe, hogy délig elfogy?

Az alezredes egy kézmozdulattal megpróbálta félbeszakítani, de Vinczéből feltartóztathatatlanul áradt a méltatlankodás:

— Katucz doktor volt reggel az ügyeletes, a nőgyógyász, akit most a sebészetre osztottak be. Odaállít hozzá egy triciklis fegyveres azzal, hogy a Szabó bácsi küldte a Széna térről, adjon húsz kenyeret meg ötven konzervet, mert éhesek. Erre a Katucz adott. Nem szólt senkinek, hanem adott. Hát szerezzen helyette! Mert én ugyan nem viszem a. bőröm a vásárra holmi konzervekért, hogy ő nagylelküsködjön vele! A sebészet személyzetének élelemadagjából volt jóságos, nem az én keretemből ! Annyi kalóriával kevesebb kosztot kapnak ma. Pótolják a magukéból. Az én bőrömre senki ne jókodjon!

— Katucz nem kockáztathatta meg, hogy esetleg kitegye a kórházat a fegyveresek támadásának — ri via lit közbe a sebészfőorvos. — Megfenyegették. ..

— Engem is, hogy agyonlőnek, ha nem szállítok fegyvert nekik. Mégis itt vagyok! De élelem — az nincs, mert odaajándékozták. . .

A parancsnoknak sikerült kihasználnia Vincze két lélegzetvétel közötti szünetét:

— Csendesebben. Vitatkozni ráérünk. Egyelőre nem az a fontos, hogy ki milyen hibát követett vagy nem követett el. A hadtáp eddig valóban kiválóan biztosította kórházunk működését. Vincze elvtársnak igaza van abban, hogy egyszerre, legalább egy-két napra való ellátmányigényt kapjon, s ne ötpercenként adjanak újabbat és újabbat. Azt hiszem, ebben egyetértünk. Azonban, ha már a sebészet megfeledkezett a novocainról. . . szerezni kell. Értse meg őket is, százados elvtárs. Ilyen betegforgalmunk sohasem volt. Persze, hogy nehezebben megy a munka, ők is emberek, akik hibázhatnak, akár maga vagy én. Maga is csinált már hibát, még hozzá békésebb körülmények között. ..

Vincze dohogva fölállt.

— Állítsanak össze valami lajstromot, hogy mire van szükségük holnap estig. Azt most megszer- zem. de azután holnap estig sehova se megyek. Aludni akarok. .. — és kis vállrándítással hozzáfűzte: — Kérek engedélyt előkészíteni a gépkocsit.

Indult is kifelé, meg sem várva, hogy a kórházparancsnok válaszoljon. Dél volt. Eszébe jutott, hogy harapni kellene valamit, de olyan ideges izgalom vett erőt a gyomrán, hogy úgysem tudott volna enni. Szobájába ment, meglotyogtat- ta demizsonját. Az alján maradt még egy korty- nyi bor, mohón fölhajtotta.

Gépkocsivezetőjét a nagy, vajszínű mentőautó volánja mellett találta. Fejét a kocsi oldalához támasztotta, halk duruzsolással hortyogott. Szája szegletén kicsordult a nyál, mosolygott álmában. , , .

Alig tudott lelket verni belé.

— Melegítse be a motort — brummogta, ő meg addig telefonált a sebészfőorvosnak, hogy kész-e a lista. Küldték neki a cédulát azonnal. Vincze beült & kocsiba, s a vajszínű kigördült a kapun. A sofőr álmos hangon motyogott: