Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-18 / 7. szám

színtelen 'hangon közölte:

— Megnyugtathatlak, hogy a tegnapi hadműveleti jelentések szerint egyes tömegek jelszavai a “keresztény” Magyarországnál és a “Mindent vissza” követelésnél tartanak.

Lipták öklével az asztalra csapott.

— Hát ezek az ökrök nem gondolnak arra, hogy külpolitikánk szempontjából ez katasztrófa?

— Már megint engem agitálsz. . . — mondta Gara, de Lipták zavartalanul folytatta:

— Mit szólnak ehhez a szomszédaink? Mindegyiknek sérti az érdekeit.

— A Nyugatét nem.

Lipták tehetetlenül széttárta karját:

— Hiszek abban, hogy Nagy Imre kommunista.

— Valamiben hinni kell — mondta Gara egy- "kedvüen, és vállat vont.

Az újságíró felkelt a székéről, és fejét ingatta.

— Aktiv tömegek nélkül nem lehet politizálni, az utca pedig kicsúszott a kezünkből. A nép ellenére a nép nélkül — az rossz politika. Nagy Imre képes rá, hogy visszaszerezze az utca bizalmát a pártnak. Ennek érdekében azt sem bánom, ha engedményeket tesz. . . Tegyen, ha szélesíteni tudja vele a párt tömegbázisát. Erősíteni őt a pozíciójában, ez a legfontosabb, mert egyedül ő képes rá.. .

Gara hangtalanul nevetett.

— Emlékszel az Aller képes hetilapjára ? Rendkívüli szenzációkról számolt be. Négylábú csirkéről, kétlábú borjúról és hasonlókról. Tudod, azt az én anyám, szegény, mindig úgy nevezte: az Aller mindenre képes hetilapja. . .

— Nem kell ezt elviccelni.

— Mi lesz? — suttogta Lipták, s feje a mellére kókadt. Gara fölállt. Kábult agya zsibongott. Kezét az alezredes vállára tette.

— Ide figyelj, Lipták, megmondom neked. Ragyogó kilátásaink vannak. Ismered az Ulrich von Hűtlenről szóló.német parasztdalt? “Ha megvernek és legyőznek, és a régi rend lesz ur megint, mindnyájunkat olajba főznek és karóba húznak szám szerint. ..”

— Cinikus vagy, Gara elvtárs — állapította meg az újságíró. — A többpártrendszer nem feltétlenül jelent fasizmust. Negyvenöt-negyvenki- íencben sem volt fasizmus. . .

— Többpártrendszer? Ebbe is belementünk már?

Lipták buta képpel nézett rá:

— Hát mondta. . .

— Nem figyeltem, de kezd érdekes lenni. Mit mondott még?

— Intézkednek, hogy a szovjet csapatokat azonnal kivonják. Március tizenöt nemzetközi ünnep... Ja, igen, az ÁVH-t.feloszlatják. . .

Gara odafordult az újságíróhoz:

— Barátom — fejét csóválta —, ennél jobban teret engedni. . . Most vedd hozzá, hogy negyvenöt után mi voltunk offenzivában, most meg kergetnek bennünket.

— Nem. Az egész helyzetnek uj szint ad az az értékelés, hogy ha nem ellenforradalom volt, akkor csak a jogos követeléseket elégíti ki...

— Komám, gondolkoztál-e azon — pattogott Gara —, hogy ha ez nem ellenforradalom volt, és akik velünk szemben álltak, azok nem ellenforradalmárok, akkor te meg én, meg itt mindannyian mi az ördögök vagyunk? Akkor mi vagyunk az ellenforradalmárok, akik akadályozzuk, hogy a feltörekvő uj, a jövő osztálya kezébe vegye a hatalmat. Nem látok ilyen osztályt, sokkal inkább *a régi osztályt és osztályokat látom. Én soha nem voltam és nem is leszek ellenforradalmár. De Nagy Imre szerint ez forradalom, az én nevem pedig aljas gazember, közönséges gyilkos, mert lőttem a forradalmárokra. ..

Gara hangja elakadt. Cigarettát vett elő. Reszkető kézzel gyújtott rá.

— Nagyon messzire mentél —r sóhajtott az újságíró. — Ezzel nem tudok egyetérteni. Arról van szó, hogy pillanatnyilag 'akadályoztad a magyar szocialista forradalom továbbfejlesztését a nemzeti irányba. . .

Gara hevesen közbevágott.

—- Nem, barátom. Aki át mond, annak bét is ki kell mondania. ..

.— Ne veszekedjetek — intette le Lipták. — .Inkább gyerünk vacsorázni.

, Vacsora, után Gara Maróihoz ment. Az ajtót . rosszul csukták be, s kihallatszott-földes rekedtes és izgatott kiáltozása.

Gara belépett. Sokan voltak benn. A tábornok egy papírlappal hadonászott:

Nem! Érti? Aki velünk, a hadsereggel áll izémben* az nem hős! Érti ? Az rü-hös gazember! ^Gáirkefógő, ellenforradalmár! — összegyűrte a papírlapot, az asztalra vágta, és szobájába fohartt. .- •v.-v, , •- -t -w .. A , •-<

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

A papír leesett az asztalról, éppen Marót lába elé. Az ezredes a sarokba rúgta.

— Na, kész — mondta csendesen.

Gara csendesen kisomfordáit a szobából, s behúzta maga után az ajtót.

Ezen az estén sokan kerestek éjjeli szállást a “stúdióban”. Bolgár alezredes, Lovas őrnagy és mások feladataik végrehajtása után bevonultak a minisztériumiba, és mivel Marót szobája elég tágas volt, Gara odahivta őket. Ő maga is ott szándékozott aludni, mert eszébe jutott a miniszter megjegyzése a huzatról, s elment a kedve, hogy a tanácsteremben éjszakázzon- Bolgár a magnetofon mellett állt, és Lipták magyarázta neki hogyan működik a készülék. Bolgár bólogatott.

— Szóval, ha ezt lenyomom, akkor indul... — és rosszfius mosollyal, fordult a többiekhez: — Gyerekek, ezt ki kell próbálni. . . Gara, mi van a csomagodban ?

— Koszos gatya meg ing.

— Hallod-e Gara, neked nagyon fekete lehet a lelkiismereted. Figyelitek, máris, tisztát vett...

Lipták bekapcsolta a készüléket.

— Tessék, most beszélj bele — és a mikrofont a kezébe nyomta. Bolgár arcán széles mosoly terült szét, belehümmögött a vasdobozkába:

— Tulajdonképpen mi az istent szónokoljak? — Liptákra kacsintott: — Életet lehelek ebbe a savanyú társaságba. — Kimért pátosszal folytatta: — Magyarok! Honfitársaim! Kar-, szak- és szagtársaim ! Nemzeti demokratikus forradalmunk győzelmes születésnapja alkalmából én, Bolgár Tamás alezredes, a felkelő magyar nép fékje, a győzelmes fegyveres felkelés makacs kerékkötője, sztálinista üdvözletem küldöm fekete lelkű elvbarátomnak és harcostársamnak, Gara százados urnák, a rákosista—gerőist-a pribéknek. . .

Lovas lépett mellé, a mikrofon után nyúlt:

— Eleget beszéltél, add ide kicsit.

Bolgár eltolta Lovas karját.

— Várj! Kedves hallgatóim, rövid idő múlva Lovas őrnagy elvbarátom és harcostársam óhajtja közzétenni gondolatvilágának szegénységét. Maradjanak a hátulsójukon, s várják nyugalommal, hogy világunkat megváltó nézeteit az önök buta koponyájába csöpögtesse kézitölcsére segítségével, amelyet mindig a derékszíjára lógatva hord. Bár inkább ia farzsebében székelő rumos- iivegecske tartalmát adná körbe közismert bőkezűségével . . .

— A fene a bendődbe, Bolgár! JGőbb odaadtam neki egy kortyra, és mind megitta — mérgelődött Lovas. — Úgy folyt bele, mint a Tisza a Dunában.

. v. — A közismert bőkezűség nem párosul bölcs körültekintéssel, kedves hallgatóim. Azóta megtöltötte. . .

Lipták a mikrofonhoz hajolt:

— Javasoljuk az újbóli közrebocsátást feloszlatandó kolhozunk mai bucsuvacsorája után. Mindenki kortyolik egyet. Azután műsorunk következő száma: Bolgár honfitárs beszámol ragyogó perspektívánkról. . .

Lovas morogva kihúzta zsebéből az üveget.

— Ennek a Bolgárnak olyan orra van. . . két kilométerről megszagolja, ha inni lehet... — Meghúzta az üveget és továbbadta.

Bolgár vállat vonogatva állt.

— ... A perspektiva. Kedves hallgatóim, van uj miniszter, és van perspektiva, De rum nincs. Ezek a piszkok mind megisszák, és még ezek ne- vézik magukat a néphadsereg tisztjének. Micsoda telhetetlen társaság! őrület. Egy cseppet sem hagytak. Hát hol a fegyelem és a feljebbvalók tisztelete? Néhány koszos őrnagy meg százados belefetyeli az alezredes elől az itókát. Miilen idők, miilen idők. . . — csóválta a fejét. — Na. most, hogy rózsaszínben látják a világot, lefestem előttük a perspektívát, ami van. Romut festeni nem tudok, de perspektívát igen... ‘ Hát vegyük sorba. Lipták alezredes elvbarátom sorsának mezejében egy lámpaoszlopot látok, mert ő történész, és amúgy is nagytekintélyű, súlyos ember, meg alezredes is. Nekünk, alezredeseknek lámpaoszlop dukál. Egy olyan nyiszlett századosnak, mint ez a Gara, egy közönséges juharfa is megteszi a minisztérium előtti téren. Perspektívájának beteljesedéséről esetleg később helyszíni közvetítést adok, mert rám a mennybementelt illetően csak utána kerül sor. . . Különben is, Gara elvbarátom legújabb parlamenti jelentéseim alapján közönséges gyilkosnak minősül, aki tűzzel, vassal próbálta elnyomni népünk jogos követeléseinek eget ostromló megnyilvánulásait.

Gara szótlanul kifordult az ajtón.

Az előszobában, a kis gépiróasztalka mellett

Varadit valóban semmi sem-hozta ki a nyugal— Egyél, Gara elvtárs. — Váradi a bicskával a szalonnára bökött* —- Kóstold meg... Épp egy hete vágtunk disznót.

— Köszönöm... — A százados visszautasitóan rázta a fejét. Hidd el, nem tudnék enni...

— Erő kell, tehát enni kell. ..

— Ne haragudj — mondta Gara, és az egyik székre zökkent: — Csodálom a nyugalmadat.

Váradit valóban semmi sem hozta ki a nyugalmából. Kispesten lakott egy kis családi házban. Gara emlékezett rá, úgy beszéltek róla, hogy tavasszal, amikor a földrengés összedöntötte a ház egyik falát, az ősz ezredes hálóingban kiment megnézni a bajt, azután megnyugtatta reszkető feleségét:

— Mit lehet csinálni?! A földrengés ezzel jár... — és visszafeküdt az ágyba, mintha semmi sem történt volna, mert még félórája volt a vekkercsöngésig.

Az ezredes lenyelte a falatot, letette a bicskáját, és beszólt az ajtón:

— Bolgár alezredes!

Odabenn lélegzetvételnyi csend támadt. Az ajtóban kisvártatva megjelent Bolgár malterporos feje:

— Ezredes elvtárs szólt?

— Én. Ülj le — mondta Váradi. Bekapott egy falat szalonnát, kenyeret harapott hozzá Várt, amig Bolgár széket hozott a sarokból és leült, azután folytatta: — Mi értelme van ennek a nyegleségnek? összevissza sértegetik egymást. A százados elvtárs inkább kijött, minthogy ebben a játékbari részt vegyen.

Gara Váradira meresztette a szemét, és mérges lett, hogy minek áll be prókátornak. Halkan mondta:

—- Ha tudom, hogy ezért akarod kihívni Bolgárt, azt mondom, hagyd békén. Egy a bajunk. Egyiknek a feje fáj, a másik hülyéskedik, a harmadik mindenkire vicsorog. Valahogy le kell vezetni ... — és legyintett.

Bolgár elkomolyodott. Csak most értette meg, miért szólította ki az ezredes.

— Az ember már nem tud uralkodni az idegein ... Én sem... — Fölállt, s elmenőben hozzátette: — örülök, hogy Gara érti miről van szó, s nem vette sértésnek. — Megfordult s eltűnt az ajtó mögött.

— Éretlen tacskók — dohogott Váradi.

— Te, Váradi elvtárs, tudod te, milyen ember ez a Bolgár?

—- Ismerem. — Az ezredes elszántan rágcsált egy darabka szalonnát. — Gyakran vannak ilyen gyerekes dolgai. . .

— Nem úgy értem. Tudod-e, mit csinált ezekben a napokban?

Az ezredes nem szólt. Nagy lelkinyugalommal falatozott.

— Rettenetes, amikor az ember odajut, hogy ilyen dolgokban saját maga fölött bohóckodjon. Bolgár most pillanatnyilag ezt a mesterséget folytatja. Két nappal ezelőtt átjöttek a Pártközpontból, hogy nincs fegyverük. Egy Pobedát megraktak géppisztollyal, s elindultak. Bolgár ment velük. Az Alkotmány utcában felkelőkkel találkozott, egyikük az utca közepére állt és “megállj”-t intett a kocsinak. Persze nem fékeztek, hanem ők hárman kidugtak egy-egy géppisztolycsövet az ablakon és közibük pörköltek, a sofőr meg ész nélkül a gázba taposott. Áttörtek. Ez délután történt. Bolgár este indult vissza, most már egyedül, illetve a gépkocsivezetővel, s nem volt nála csak egy szál pisztoly. Ugyanott, az Alkotmány utcában, megint felkelőkbe ütközött. De a “megállj”-! nem úgy jelezték, mint délután, hanem egy hosszú sorozattal. A gépkocsivezető begyulladt, leállította az autót, és úgy kivágódott a volán mellől, mintha katapultával lőtték volna ki. Otthagyta Bolgárt, a kocsit, máig sem láttuk azóta. Bolgár is kiszállt, és hogy hogyan csinálta, nem tudom, de nyolc fegyver lógott rajta, úgy jött visz- sza. Két kezében egy-egy géppisztoly, a vállán puska, hátán karabély, minden istencsuda. Zzebe degeszre dagadt a sok gránáttól. Majd összerogyott alattuk. Előtte meg szépen, feltártért kezekkel ballagott négy fogoly... Hát én tudok néhány ilyen és ehhez hasonló történetet erről az emberről. Ezért nem sörtődök meg a cirkuszon, amit mindenki, elsősorban pedig a saját rovására rendez. Fáj. Ezért jöttem ki. Fáj látni és érezni, hogy igaza van. Jobb ez, mintha olyan búval bélelt lenne, mint én. Amig tud nevetni, nevessen, még ha maga magát gúnyolja is. Jobb. De nem tudom végighallgatni.

Az ajtó éles nyikorgással kitárult,’ keretében Asztalos ezredes alakja jelent meg. Szeme körül az álmatlanság karikái szürkélltek. Markában konzervdobozt’*'és barna katonakenyér darabját

Thursday, February 18, 1960

J2_