Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-02 / 22. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, June 2, 1960

Az imilalmnlmrálok"

14______________________

' ■ Irta: JAROSLAV HASEIv

A legrosszabb, ami egy embert érhet, ha egy irodalombarát nő karmai közé kerül; egy kékharisnya karmai közé, aki bibliofileket gyűjt össze szalonjában, irodalmi estéket rendez, ahol teát szolgálnak fel, és két apró keksz jut minden egyes bibliofilnek.

Persze, nem kellett volna elmennem Herzanova asszony irodalmi estjére, de barátomat, aki magával vitt, nem akartam megbántani. Jó néhány hónapja elmeséltem ugyanis ennek a barátomnak, hogy egy eredeti kiadású perzsa Hafiz verseskötet ém van, emberbőrbe kötve. Barátom megemlítette ezt az irodalombarátok társaságában, és ez elegendő volt, hogy a kör mecénása, Herzanova asszony kifejezésre juttassa óhaját: mutassanak be neki.

Tizenkét izgatott ember fogadott a szalonban; ábrázatukról az egész világirodalom tekintett rám." Élénken üdvözöltek megérkezésemkor; és én .szentül hittem, hogy azt az embert, aki Hafiz emberbőrbe kötött verseskötetének tulajdonosa, négy dárab illeti meg az apró kekszekből.

Én tehát négy kekszet vettem el a tányérról, és igy a mellettem ülő, szemüveges kisasszonynak nem maradt egy se.

Ettől annyira elszomorodott, hogy Goethe ‘Werther keserveiről” kezdett nekem magyarázni.

Egy irodalomtörténész ült velem szemben, és hirtelen megkérdezte tőlem: “Ismeri a teljes

"Goethét?

— Tetőtől talpig — válaszoltam teljes komolysággal. — Sárga fűzős cipőt hord és barna kalapot. Adóhivatali felügyelő, és a Karmeliták utcájában lakik.

A bibliofilek merev szemrehányó tekintettel néztek rám.

A vendéglátó hölgy át akarta hidalni a kínos csendet: — Bizonyára élénken érdeklődik az irodalom iránt?

— Asszonyom — feleltem — voltak idők, amikor igen sokat olvastam, például “A három muskétást”, “A szerelem álarcát”, “A Baskerville-i kutyát” és még jó néhány más regényt. Szomszédaim mindig eltették nekem a Narodni Politika regénymellékletét, és én minden hétvégén egyszerre olvastam el mind a hat folytatást. Az irodalom nagyon érdekelt: nem volt nyugtom, mig meg nem tudtam, hogy feleségül megy-e Leone grófnő Richárdhoz, a törpéhez, aki saját apját ölte meg, mert az féltékenységből lelőtte a grófnő régi jegyesét. Bizony, bizony csudálatosak a könyvek! Amikor a legrosszabb helyzetben voltam, a “Messinai ifju”-t olvastam el. Ez a fiatalember tizenkilenc esztendős korában felcsapott rablónak. Lorenzó volt a neve. Igen, akkoriban sokat olvastam. De ma már nem. Egészen elment .a kedvem az olvasástól.

Az irodalom barátai elfehéredtek. Egy magas termetű ur átható pillantással nézve szemem közé, mint egy vizsgálóbíró, szigorúan és tagoltan megkérdezte: — Zola iránt érdeklődik ?

— Nagyon keveset tudok róla — válaszoltam — mindössze annyit, hogy Párizs ostrománál ■esett, el a német—francia háborúban.

— Hát Maupassantot ismeri-e? — kérdezte tovább ugyanez az ur; (megjegyzem, látszott rajta, hogy alig tudja türtőztetni dühét.)

— Olvastam a “Szibériai elbeszéléseket”.

— Ez tévedés — ugrott fel ültéből a szemüveges hölgy, mintha darázs csípte volna meg. — Korolenko és Szjeroszevszki írtak szibériai elbeszélést. Maupassant francia!

— Na, de ilyet! Én meg mindig azt hittem, hogy hollandus! — mondtam nyugodtan. — De ha francia, akkor igazán lefordíthatná a Szibériai elbeszéléseket franciára.

— De Tolsztojt talán csak ismeri? — kérdezte a háziasszony.

— Láttam a temetését a moziban. Az a véleményem, hogy egy olyan tudós kémikus, mint Tolsztoj, aki felfedezte a rádiumot, méltóbb temetést érdemelt volna.

Dermedt csend volt egy pillanatig. Az irodalom- történész szeme vérben forgott: — A cseh irodalmat bizonyára tökéletesen ismeri?

— Megvan nekem otthon a “Dzsungelkönyv,” ez nyilván megelégedésére szolgál önnek — mond iám nyomatékosan.

— De hiszen azt Kipling irta, egy angol! — nyöszörögte egy másik ur, és arcát kezébe temette, mintha könnyekre akarna fakadni.

— Kiplingről egy szót sem szóltam — kiáltottam sértődötten — hiszen én Tucek Dzsungelkönyvére gondoltam.

Két ur, olyan hangosan, hogy meg kellett hallanom, összesúgott: Hülye!

Egy halvány képű, hosszú hajú fiatalember kezét tördelve atyai hangon szólt hozzám: — Ön nem érzi át az irodalom szépségeit ! Nyilván mit sem tud a szép stílusról, nem értékel egy ragyogó mondatszerkezetet, és a versekért sem lelkesedik. Kiváncsi vagyok, ismeri-e ezt a verset:

“A föld felett úsznak felhőárnyak Messzi erdők kék párában állnak”

Hangját felemelte, bibliofil szomszédja vállára támaszkodott és igy folytatta: — És hogy áll a dolog D’Annunzio “Tüz”-ével? Bárha elolvasta volna a velencei ünnepségek e csodálatos leírását és ráadásul azt a fölséges szerelmi regényt . . . —

GÉNIUSZ UR SZÍNHÁZBAN

Géniusz ur színházrajongó volt. Könnyen tehette, mert tiszteletjegy-tulajdonos is volt. Nem átlagnéző; annál több: a kényes, a finnyás, a kesernyésen kritikus közönség megtestesítője volt ő. Érett és megfontolt ember; nyugodt és elégedett férfiú. Szakértő. Avatott ismerője az emberiség titkainak, értője a művészetnek, élvezője az életnek.

Bizonyosan volt egyéb tulajdonsága is; szerette a fiatal csirkét rántva, uborkasalátával, szerette a szép asszonyok mély tüzü pillantásait hideg téli napokon — de most nem erről lesz szó.

Nem óhajtok a magánéletében vájkálni Géniusz urnák, csak röviden vázolni szeretném színházi élményeit. Jelleme éppen ezért kissé hiányos lesz ebben a kis Írásban: a valóságban is kissé hiányos. De már ez is magánügy. Kezdjük a kérdés közepénél.

Géniusz ur, miután sok színházban jelent meg, mint néző, egy alkalommal megnézte Shakespeare “Hamlet”-jének előadását. Pontosabban: annak két felvonását. Mert utána, amikor már a csengő türelmetlen berregésére mindenki sietett vissza a nézőtérre, Géniusz ur angolosan, hanyag és halk eleganciával a ruhatárban maradt. Elkérte a kabátját és távozni készült, de szerencsétlenségére felbukkant egy későn jövő ismerőse. Géniusz ur kacsintott, s igy szólt:

— Ne mondd meg senkinek, de én képtelen vagyok végkimerülésig színházban ülni. A “Hamlet” csak a sznoboknak való; senki se érti. Nincs is értelme. Zagyvaság. Agathe Christie jobb. Én nem várom meg, amig mindenkit megölnek a színpadon. Szervusz.

S finoman távozott. Géniusz urnák nem kell Shakespeare, üsse kő. Nézzük a következőt.

Megnézte a “Három nővér”-t. Két felvonást kibírt. A szünetben újra megismétlődött a Shakespeare- jelenet: Géniusz ur eltávozott. Barátjának, akivel egy páholyban ült, kénytelen volt vallani:

— Ne mondd meg senkinek, de én képtelen vagyok végkimerülésig színházban ülni. Csehovnál nem történik semmi sem. Nekem nem kell a világfájdalom. Ez unalmas. Csak beteg lelkű embernek való, légyhullás idején. Miért ir egy jól kereső orvos drámákat? Szervusz.

S finoman távozott. Géniusz urnák nem kell Csehov. Üsse kő. Nézzük a következőt.

A “Nóra” premierjére is meghívták. Egy felvonást nézett meg. A szünetben Ibsen Henrik is társai sorsára jutott; Géniusz ur, mert közlékeny férfiú, ezúttal is kénytelen volt legalább a szomszédjának megindokolni* távozását.

— Ne mondd meg senkinek, de én képtelen vagyok végkimerülésig színházban ülni. Ibsen elavult, Ibsen messze van. Mondd már, hogy a Nóra ott akarja hagyni a férjét. Na, bumm, és akkor mi van? Mielőtt ő otthagyja, én hagyom itt őket. Konfliktus? De nem nekem! Miért kellett ezt bemutatni ? Szervusz.

S finoman távozott. Géniusz urnák nem kell Ibsen. Üsse kő. Nézzük a következőt.

Elment egy Shaw-darab felújítására: a “Szent Johannából várt valamit... A második felvonás szünetében Bernard Shaw nem menekülhetett kollégái sorsa elől. Géniusz ur határozott léptekkel indult a ruhatár felé, s ismerősének igy vallott tettének okáról:

— Ne mondd meg senkinek, de én képtelen vagyok végkimerülésig színházban ülni. Shaw küTekintetét üdvözülten a gázlámpa harisnyájára szegezte, kezét homlokához emelté és várta, mit mondok.

— Nem egészen értettem önt — feleltem. — Voltaképpen miért gyújtott az a D’Annunzio tüzet a velencei ünnepségeken? És hány esztendőt ült ezért?

— De hát D’Annunzio a leghíresebb olasz költő

— közölte a fáradhatatlan, szemüveges leányzó. , — Ez igazán furcsa! — mondtam ártatlan képpel.

— Mi van ezen furcsa? — hörgött a szó szoros értelmében egy ur, aki eddig hallgatagon ült. — Ismer egyáltalán legalább egy olasz költőt?

Méltóságteljesen feleltem: — Természetesen! Robinson Crusoe-t. — És büszkén pillantottam körül.

A tizenkét irodalombarát és bibliofil arca e pillanatban hamüszürke szint öltött, és tizenkét, időnek előtte megőszült irodalombarát és bibliofil a földszinti ablakon át kihajított az utcára.

lőne. Örökösen szemtelenkedik. Eredetieskedő. Unom. Johanna nem érdekel. Szervusz.

S finoman távozott. Géniusz urnák nem kell Shaw. Üsse kő. Nézzük a következőt.

Kiváncsi volt: ki az a Brecht, akiről annyit beszéltek, de nem játszottak soha. Most végre játsz- szák, megnézi. Brecht, a költő két felvonásban vallhatta nézőjének Géniusz urat. Mert utána, szokása szerint, angolosan távozott. Bizalmas barátjának igy indokolta meg lépéseit a ruhatárban :

— Ne mondd meg senkinek, de én képtelen vagyok végkimerülésig színházban ülni. Brecht unalmas. Sznoboknak tetszik. Avult szimbolizmus Terjengős. Hagyjanak békében. Szervusz.

S finoman távozott. Géniusz urnák nem kell Brecht. Üsse kő. Nézzük a következőt.

Hívták, nézze meg az egyik Molnár-szinmü előadását. Elment. Egy felvonás után tüntetőleg távozott. (Molnár Ferencnél nyugodtan teheti), s hangosan, méltatlankodott:

— Ne mondd meg senkinek, de Molnárt nem lehet elviselni. Mit mond ez nekünk? Ez nem tud írni, ez nem szellemes, ez elavult, még csak nem is csillog, elég volt ebből ennyi is. Szervusztok.

S harsányan távozott. Géniusz urnák nem kell Molnár sem. Üsse kő. Molnár is kibirja valahogy. Nézzük a következőt.

Hallotta, van egy Osborne nevű lázongó fiatalember. Ki ez? Meghívták az Osborne-premierre. Elment.

Balsorsos vállalkozás volt; döbbenten olvasta, hogy két részben játsszák a darabot. Bemenjen vagy máris távozzék?

Legyőzte vágyait; önmegtartóztató ember volt. Bement. Az első rész végén, mint a fentiekben, zajosan távozott, e szavak kíséretében:

— Ne mondjátok meg senkinek, de én képtelen vagyok végkimerülésig színházban ülni. Ez az Osborne szerintem vizió. Nincs is ilyen iró Angliában. Ezt a darabot valamelyik pesti okos irta, s nem meri a nevét feltüntetni a szinlapon. Igaza van. Ez unalmas, semmitmondó, olcsó utánzat, de én már az eredetit sem viseltem el. Szervusztok.

S finoman távozott. Géniusz urnák nem kell Osborne. Üsse kő. Nézzük a következőt.

Uj magyar dráma előadásán jelent meg Géniusz ur, s már előre kajánul nézte az egérutat. Már elment volna az első felvonás után, de minthogy a szerző barátja volt, azt mégsem merte megtenni. Maradt. A második felvonás után gratulált a szerzőnek. Amikor csöngettek, a mellék- helyiség irányába sietett. Amikor végre csent volt, lábujjhegyen távozott, ne lássa senki sem, s nem is volt kinek nyilatkoznia. Csak másnap elemezte egy ismerősének a darabot, s különös nyomatékkai szidta a harmadik felvonást.

— Dilettáns mii, ne mondd meg senkinek.

S finoman távozott. Géniusz urnák nem kell az uj magyar dráma. Üsse kő. Nézzük a következőt. Érdemes.

Mert a következő darab minden előadását végigülte, végigtapsolta Géniusz ur, még a szünetekben is a helyén maradt. Megnézte mind a három felvonást. S nyilatkozott.

— Remekmű. Ne tagadjuk. Még a színészek sem tudják elrontani, pedig. . . Nagyszerű dráma ez, becsületszavamra.

S büszkén távozott. A darabot ő irta, Géniusz ur.